Kir Bulicsov - Kettészakított élet

— Engedje meg, kedves barátom, hogy elbeszéljek mindent, úgy, ahogy volt. Hiszen, ugye, tömérdek bolygó van a galaktikában, és ön sem ismerheti ki magát mindenütt.

— Nem hát — egyeztem bele. — Az egyik bolygón flikkelnek, a másikon meg…

— Tökéletesen egyetértek önnel. Nálunk, Iligán ugyanis az evolúció sokkal bonyolultabb viszonyok közt ment végbe, mint önöknél, a Földön, példának okáért… Ragadozók üldözték őseinket a levegőben, a szárazon és a vízen. Gyorsak voltak és könyörtelenek. Ám a természet megkönyörült elődeinken. Felruházta őket nemcsak tudattal, hanem olyan képességgel is, amellyel más békés élőlények is rendelkeznek bolygónkon. Gonosz ellenségeik ellen védekezve a gyengébb lények, az áldozatok — és ezek közé tartoztak őseink is — megtanulták megváltoztatni testük alakját, éspedig a körülményektől függően. Tegyük fel egy szvamsz üldözi önt — még elgondolni is rettenetes: ön és egy szvamsz, még jó, hogy a szvamszok már kihaltak ismétlem, egy szvamsz veszi üldözőbe önt a mezőn. És ekkor, a legkiélezettebb idegi és fizikai feszültség pillanatában az ön szervezetének struktúrája egy pillanat alatt megváltozik — és ön, hopp, madárként felröppen a levegőbe. Ért engem?

— Értem — feleltem, jóllehet, magam sem tudtam, értem-e.

— Emlékszik, ugye, ön útközben azt mondta, hogy a Földön a madarak bajokat okozhatnak a közlekedésben; akkor nem tudtuk, ön tréfának szánta-e megjegyzését vagy sem, hiszen madár nem is volt a közelben. Egy diák volt az, aki kis híján a gépkocsi alá került. Az utolsó pillanatban sikerült felröppennie s így megmenekülnie.

— Igen — mondtam, és felidéztem magamban az autó elől felröppent madarat.

— Folytatom — közölte kollégám. — A szvamszoktól őseink úgy menekültek, hogy felröppentek. De ott, kérem szépen, mi várta őket?

— A proviszkok — suttogta Masa.

— Az ám! Hatalmas, hártyás szárnyú proviszkok! Tágra nyitották fekete csőrüket! Mit tehettek szegény őseink? Egyetlen kiütjük volt: lebuktak a víz alá — és hallá változtak, így bizony! Az idegrendszer parancsára a test szerkezete ismét megváltozott…

— Tökéletesen világos — mondtam én, és igyekeztem, hogy he mosolyogjak.

— És ez a képességük önökkel születik?

— Hogy is fejezzem ki magam… Mióta kifejlődött a civilizáció, átalakulási képességünk csökevényesedésnek indult.

Mi azonban nem hagytuk ennyiben a dolgot: tudatosan neveljük erre gyermekeinket. Ez a képesség ugyanis roppant hasznos. Városunkban olyan jeleneteket figyelhet meg, amelyek az ön idegen szemében érthetetlennek, sőt ijesztőnek tűnhetnek. Láthatja például, hogyan dobálnak le csöpp gyerekeket házak és víztornyok tetejéről. Ha nem fejlesztjük ki idejekorán a gyerekben a megfelelő képességet, nyomorék marad.

— Nyomorék? Vagyis…

— Igen, mert nyomorék az, aki nem tud madárrá vagy hallá változni, amikor arra van szükség. Bocsásson meg kedves Kim Perov, ez a minősítés természetesen a vendégekre nem vonatkozik. Jól tudjuk, hogy önöknél más úton haladt az evolúció.

— Sajnos! — kiáltottam fel mély meggyőződéssel. Lelki szemeim előtt megjelent a tónál történt esemény: náluk mindennapi, engem pedig tökéletesen megzavart. Amit viszont én csináltam, azt ők ítélhették fantasztikus, buta eljárásnak. Nem is csoda, hogy jó szülei igyekeztek a gyereket mihamarabb szárazra húzni — nehogy ez az ostoba vénember, mármint én, valami bajt okozzon, például megsértse a kicsi uszonyát vagy kopoltyúját.

— Igen, de az a sportoló, aki a galaktikában általánosan elfogadott sportágban kíván versenyezni, esküt tesz, hogy nem veszi igénybe ezt a képességét. Reménykedhettünk egyébként abban is, hogy az Olimpiai Bizottságban senki sem tud sajátos képességünkről — folytatta kollégám a mély csüggedés hangján — …fölösleges lett volna… sokat kellett volna vitatkozni… netalán…

— Valóban — mondtam. — Felesleges lett volna…

— Most pedig, miután mindezt kifejthettem önnek, szeretném meghívni egy atlétikai versenyre, amelyet kifejezetten az ön tiszteletére rendeztünk. Saját szemével győződhet meg róla, hogy flikkelés nélkül is nagyszerű eredmények születnek nálunk…

Felálltam, követtem kedves vendéglátó gazdáimat. A szálloda előtt autóbusz állt meg. Az utasok már beszálltak, az ajtóknak is be kellett volna csukódniuk, amikor hátam mögött lábdobogást hallottam. Egy javakorabeli férfi vágtatott át a szálloda haliján, két bőrönddel, fogai közt kék papírral — ez lehetett a jegye. Félrehúzódtam. De ő, amikor észrevette, hogy a busz már indul, szempillantás alatt a levegőbe emelkedett, karmában a két bőrönd, csőrében a kék jegy, s nagy madár formájában röppent az autóbusz ajtajához, ott a bőröndökkel taszigálta félre az ajtót, így tuszkolta be magát.

— Tessék. Látta — mondta kollégám, szemrehányó hangsúllyal. — Néha így segít az ember magán. Nem mindig sikerül, persze.

Én csak bámultam az autóbusz után, majd megkérdeztem:

— És az őseik nem próbáltak a föld alá rejtőzni?

— Atavizmus! — kiáltott fel Masa komoly felháborodással. — Hiszen az piszkos!

— Geológusaink próbálkoznak ilyesmivel — igyekezett a helyzetet menteni kollégám. — Milyenek tehát lehetőségeink ön szerint az olimpiai mozgalomban?

— Ezt még nem tudom — válaszoltam. Közben már a végeláthatatlan ülésezéseken járt az eszem, ahol majd le kell győznöm a csökönyös sportszövetség ellenállását, és ünnepélyes esküt kell tennem az iligaiak nevében, hogy ösztönös képességüket feláldozzák a sportszerű versenyzés oltárán!

Márkus István fordítása

Szürkületkor Lunyin kikötött, a parton akarta tölteni az éjszakát. A hely kitűnőnek ígérkezett. Magas part, feljebb öreg fák. Ahol a part leszakadt, lent a víznél simára ülepedett homoksáv húzódott, a szakadék falához közelebb pedig finoman szemcsés és száraz volt a homoktalaj. A parton ágak hevertek, amelyeket a fákról törhetett le a szél. A magas partot nyilvánvalóan a folyó mosta ki. Lunyin a csónakot egy göcsörtös, fekete, gyökerével a vízbe nyúló fatörzshöz kötözte. A könnyű kis alkotmányt gyenge hullámok ringatták. Úgy döntött, fent veri fel sátrát, a part magaslatán; ott nem csípnek a szúnyogok. Látta, hogy odafent szél hajlítgatja a fákat.

Hátára csatolta sátrát, és elindult a parton felfelé. A homokszegély laza szemcsékből és tömörebb, ám — meglepő módon — nem szilárd állagú kvarckristályokból állt. Lunyin gyökerekbe és tüskés bokrokba kapaszkodott, ezek azonban időnként váratlan könnyen elszakadtak; ilyenkor egész testével a partoldalhoz kellett lapulnia, hogy vissza ne csússzon.

Semmi akadálya nem lett volna, hogy odalent maradjon a víznél, és a csónakban éjszakázzék, ő azonban már előre élvezte a következő órákat, amikor elpihenhet, ráérősen elmélkedhet, és gondolatban, elrendezheti leleteit. A leleteket a csónakban hagyta, de már tökéletesen ismerte anyagát, emlékezetből is. És nem is az volt számára a lényeges e pillanatban, hogy újra áttekintse őket, inkább új hipotézise foglalkoztatta, amelynek alátámasztásához, elméletté fogalmazásához eddig nem volt elég az anyaga.

Odafent frissen fújt a szél, mintha a vízből merítette volna erejét. A túlpartot már eltakarta az est homálya. A szél szétkergette a szúnyogok raját. Lunyin sátrat vert, majd, hátát egy cserjének támasztva, jóleső érzéssel leült, lábát a szakadékba lógatta. Madarak hívogatták egymást a közelben. Agak suhogtak. Lunyinhoz elért az erdő nesze, ez azonban nem zavarta. Tudta, hogy veszély esetén egy ugrás csak a sátorig, és ott bekapcsolhatja az erőteret. Előrehajolt, hogy szemügyre vegye a csónakot. Azzal sem történhet baj. Innen a magasból a csónak kicsi volt, akár egy bogár; látni lehetett, ahogy a hullámok a parthoz lökdösik. Erezte, miként száll le rá az az érzés, amit a magány első fokozatának nevezett; ha tovább erősödik, olyanszerű már, mint a betegség. Társai nincsenek; minden, ami körülveszi: idegen. Idegen ő maga is itt. Idegenek ezen a földön a társai is, a geológusok, akik valahol, talán ezer kilométerre innen, szintén most verték fel sátrukat, és elüldögélnek erdő vagy mező neszeit hallgatva. A botanikus ugyancsak egyedül éjszakázik, valahol.