Kir Bulicsov - Kettészakított élet

— Ha elindulsz a falutól felfelé a szakadék mentén, három kilométerre találsz egy szurdokot — mondta. — Magam ugyan nem jártam benne, de úgy vélem, arrafelé meg lehet őket közelíteni. Mondd csak, mikor is került elő Beszo?

— Az úton találtak rá késő este, úgy tíz óra tájban.

— Hol?

Elmagyaráztam a helyet. A fejét rázta.

— Nem, ez messze van attól a helytől, de azért meg lehet próbálni. Elküldöm veled Georgijt, ügyes fiú, és ismeri is azokat a helyeket.

Az ajtó mögül léptek surranása hallatszott, majd megcsikordult a veranda padlója. Az öreg elnyomott egy mosolyt.

— Már eliszkolt — mondta —, hallgatódzik a vénasszony.

„Kivetettem magam a jeges patakból. Féltem, hogy megáll a szívem, hiszen nem volt gumiöltözékem, csak akvalungom, az előbbit betemette a hegyomlás. Leszedtem magamról az akvalungot, és ugrándozni kezdtem, hogy fölmelegedjek. A víz után melegnek éreztem a levegőt, de csalóka melegség volt ez. Mi lehet a többiekkel a barlangban, lámpa nélkül? Amikor elindultam, énekeltek. Négy szólamra, nagyon szépen. Sebaj, felfelé mászom, majd fölmelegszem. Megvizsgáltam az iránytűt, nem jutott-e bele víz. Nem, tehát minden rendben. Kikerestem azt a kelet felé vezető járatot, amely a legmagasabbról indult…”

A veranda padlója élesen megnyikordult. Alacsony termetű legényke jelent meg az ajtóban, ruházata katonanadrág és sötétkék ing volt.

— Hívatott, Bagrat apó?

— Jó reggelt, Gogi fiam. Szükségem lenne a segítségedre. Na, ébredj csak fel.

Gogi megdörzsölte álmos szemét.

— Elvezetnéd vendégünket a felső szakadéknál levő szurdokhoz?

— Most rögtön?

— Nagyon sürgős a dolog. Majd ő elmagyarázza neked útközben. Vigyetek magatokkal kötelet és kampókat. Emberek szorultak a mélybe, segítenünk kell rajtuk.

Nem mondta meg, hogy a fia is köztük van.

— Ez természetes, Bagrat apó — felelte a legényke.

— És vigyetek még magatokkal lepényt és vizet is, lehet, hogy hosszú lesz az utatok.

Az járt a fejemben, hogy nekem, azazhogy Givinek még a sötét, hideg barlangba való leszállás puszta gondolata is szörnyű volna, még ha a barlangászok érdekében teszem is. Beszo ellenben nem erezne félelmet, így hát én sem féltem.

— Várlak benneteket — mondta Bagrat apó.

Az öregasszony a verandán állt. Odanyújtott nekünk egy tekercs erős kötelet és egy tarisznyát, melyben palack és lepények voltak. Keresztet vetett ránk, s a verandán állt, míg csak a szemével követni tudott bennünket. A kutyakölyök elkísért a kiskapuig, és búcsúzásul egy udvariasat vakkantott.

— Nyitva van a posta? — kérdeztem.

— Mire lenne szüksége? — kérdezte Gogi, Alacsonyabb volt nálam egy fejjel, de jó nagyokat lépett, igyekezett velem lépést tartani.

— Telefonálnom kellene.

— A posta zárva van, de Levanéktól is lehet telefonálni, éppen itt a házuk.

— Nem zavarjuk fel őket?

— Felkeltek ők már mind.

Georgij előresietett. Amikor a szobába beléptem, a házigazda jött elém trikójára húzott zakóban, röviden üdvözölt, a telefon felé intett, és máris kiment. Georgij elvette tőlem a kötelet és a tarisznyát, majd ő is kiment, miután figyelmeztetett: „Először a nyolcast hívja.”

Feltárcsáztam az intézetet. Először a földszinti tudakozót kerestem, de senki sem vette fel a kagylót. Teljesen kiment a fejemből, hogy még nincs hét óra, s a város jóval később ébred, mint Mokvi. Másodszorra már az osztályomat hívtam: aligha mehettek haza a mieink, kiváltképp az én rejtelmes eltűnésem után.

Rögtön felvették a kagylót, Natella volt az. Basszus hangon kérdeztem: „Beszo Guramisvili nevű betegük állapota felől szeretnék érdeklődni.”

— Ki keresi őt? — kérdezte Natella.

— A bácsikája — feleltem.

Attól tartottam, hogy ha megismer, jönnek a véget nem érő kérdések.

— Beszo valamivel jobban van, de még nem tért magához. Nem te vagy az, Givi?

Natella bizonytalan volt, úgy kérdezte ezt, mintha mentegetődzne. Hirtelen megsajnáltam.

— De igen, én vagyok. De most nincs időm. Majd telefonálok. — Azzal letettem a kagylót.

Georgij és Léván kint vártak rám.

— Velünk tart ő is — mondta Georgij.

És már indultunk is a hegyekbe. Hamarosan lekanyarodtunk az útról, és egy ösvényen kapaszkodtunk egyre feljebb. Társaim gyors iramot diktáltak. A nap egyre jobban melegített. Éreztem, hogy kalimpál a Szívem. Majd csak kibírom valahogy, hátha megúszom baj nélkül. Hiába, a kényelmes életmód. Tornázni kell reggelenként.

„…Fölemelkedtem, de csak nagy erőfeszítéssel tudtam a könyökömre támaszkodni. Odafönt, ahonnan az imént lezuhantam, ragyogott az esthajnalcsillag. Pontosan a hasadék középpontjában helyezkedett el, és bár tudtam, hogy aligha bírok felkapaszkodni hozzá, mégis valamiképpen a megbízhatóságot jelentette számomra a csillag; a világos és száraz fenti világhoz tartozott. Felültem. Még lélegeznem is nehéz volt. Több mint nehéz, lehetetlenség volt. Le kellett feküdni és aludni. Hány órán át tartott, míg idáig elvergődtem? Tíz? Vagy talán száz? Valószínűleg elvesztettem az eszméletem, mert amikor újból kinyitottam a szemem, a csillag már a nyílás szélén ragyogott. Lerángattam magamról a zubbonyomat, csak utamban volt. Most egy kicsit kifújom magam, aztán kezdem az egészet elölről…”

— Még vagy öt perc — szólalt meg Georgij —, és ott vagyunk a szurdoknál.

Lenn a mélyben kanyargóit a napsütésben csillogó út. Valahol ott találták meg Beszól…

„…Nem, távolabb akadtak rám. A földön feküdtem. Hideg volt, késő estére járt, és én nem bírtam felemelni a fejem, hogy a csillagra pillantsak, és megköszönjem neki. Az út a közvetlen közelemben volt. Jött egy autó, de nem volt hangom, hogy kiálthattam volna. Egyáltalán semmim sem volt. Megpróbáltam lekúszni a hegyoldalban, a kezem azonban nem fogadott szót, beleakadt a mellényembe, a mellény meg nyirkos volt a víztől vagy a véremtől. Tudtam, hogy vérzik a halántékom, de nem volt mivel elállítanom. Tudtam, hogy ha az út töltésén lecsúszom, észrevesznek. És hogy a — törmeléken hagyott nyomom alapján megtalálják a barlang száját is a hegyoldalban. Az út túloldalán, csaknem velem szemben egy kettős csúcsú fa állt. Odafekszem a töltés peremére, és legurulok, mint egy darab fa. Csak el ne veszítsem Rezo csomagját, ezt semmiképp sem szabad…

Az édesapjának való balzsam van benne… Ott vár rám, Mokviban, a legszélső házban… Azzal legördültem a lejtőn, a kövek kinyúltak belőle, mintha csak ököllel verték volna a testem…”

— Állj — mondtam.

— Elfáradt? — kérdezte Georgij.

— Ismerik ezt a helyet? Odalent az útnál van egy kettős csúcsú nagy fa…

Gondolkodóba estek.

— Talán a kanyarnál?

— Nem. Ott két fa van. Hanem a…

— Hát persze; tudom már.

— Akkor ide figyeljenek. Először is, Georgij, te siess vissza, ahogy csak tudsz, a faluba, és hívd fel ezt a számot, amit most megadok neked. Hogy üljenek gyorsan autóba, és hajtsanak oda, ahol Beszo Guramisvilit megtalálták. Érted? De ne ugyanoda, hanem a kettős csúcsú fához. Ott a szerpentin, és ő legurulva egy kanyarulattal alacsonyabbra jutott, azért nem találták meg a kijáratot. Világos? Maga pedig, Léván, vezessen oda engem, de ne rohanjunk ennyire, mert nagyon elfáradtam.

— Semmiség — legyintett Léván. — Ez nem is hegy. No és ki az, aki legurult egy fordulónyit?