Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

Irián is hallgatott, de az ő reménye szertefoszlott, helyére a szégyen és a jelentéktelenség kényszerképzete tolakodott. Itt vannak ezek a bölcs és bátor férfiak, akik szeretnék megmenteni, ami kedves nekik, de nem tudják, hogyan. Neki pedig semmi része a bölcsességükben, semmi szava a döntéseikben. Elhúzódott a közelükből, amit nem is vettek észre. Csak ment előre, az Alkány-patak mentén, amíg el nem jutott a helyig, ahol a vízfolyás kitört a Ligetből, jókora sziklákon bukdácsolva. A víz szinte világított a hajnali fényben, és örömteli hangon csobogott. Irián legszívesebben sírva fakadt volna, de sohasem ment neki könnyen a sírás. Csak állt hát ott, nézte a vizet, és szégyene lassan haraggá változott.

Végül visszasétált a három férfihoz. — Azver! — szólította meg a formamestert. A mágus meglepetten fordult felé, és kicsit közelebb lépett hozzá.

— Mondd, miért szegted meg miattam a szabályt? Tisztességes volt ez velem szemben, aki sohasem lehetek olyan, amilyen te vagy?

Azver összeráncolta a homlokát. — A kapus azért engedett be téged, mert arra kérted őt — mondta. — Én azért hoztalak ide a Ligetbe, mert a fák levelei kimondták a nevedet, még mielőtt ideértél volna. Irián — suttogták — Irián. Hogy miért jöttél ide, nem tudom, de biztosan nem véletlenül. És ezzel az idéző is tisztában van.

— Talán azért jöttem, hogy elpusztítsam őt.

A férfi hosszan ránézett, de nem mondott semmit.

— Talán azért jöttem, hogy elpusztítsam Kútfőt.

— Azt próbáld meg! — villant föl a halvány, savószín tekintet.

A nő hosszan, kínosan megrázkódott, miközben a férfi szemébe nézett. Nagyobbnak érezte magát a másiknál és nagyobbnak önmagánál… valahogy óriásinak. Ha most egyetlen ujját kinyújtaná, megsemmisíthetné vele a férfit. Ott állt előtte csekély, bátor, rövid életű emberségében, halandóságában, védtelenségében. Hosszan, mélyen lélegzett. Lassan hátrább lépett a férfi közelségéből.

Az elsöprő erő érzete fokozatosan elhalt benne. Kicsit félrefordította a fejét és lenézett. Meglepődött saját barna karja, fölgyűrt ingujja és szandálba bújtatott lába körül a friss, zölden serkenő fűszálak látványától. Utána visszanézett a formamesterre, aki továbbra is törékeny alaknak tűnt a szemében. Egyszerre sajnálta és tisztelte őt. Szívesen figyelmeztette volna a veszélyre, amely fenyegette, de egyetlen vigasztaló szó sem jutott az eszébe. Megfordult hát és visszaballagott a patakpartra, a kis vízesések alá. Ott lekuporodott, kezébe temette az arcát, kizárta a világából magát és magából a világot.

Az egymással beszélgető varázslók hangja akár a patak duruzsolása is lehetett volna. A vízfolyás mondta a magáét és az emberek is a magukét, de egyikük sem az igazi szavakat formálta meg.

Amikor Azver ismét csatlakozott a többiekhez, arcán olyan kifejezés uralkodott el, amelynek láttán a gyógyfüvesmester riadtan megkérdezte tőle: — Valami baj van?

— Nem tudom. Azt hiszem, nem lenne szabad elhagynunk Kútfőt.

— Meglehet, nem is tehetnénk — mormolta a gyógyfüves. — Ha pedig a szélvigyázómester ellenünk fordítja a szeleket…

— Én biztosan visszamegyek oda, ahol vagyok — vágott közbe hevesen Kurremkarmerruk. — Nem szívesen hagyom hátra magamat, mint egy kopott, vén cipőt. Estére visszajövök hozzátok megint. — Ezzel eltűnt.

— Szeretnék egy kicsit sétálni a fáid lombjai alatt, Azver — kérte a gyógyfüvek mestere, hosszú sóhaj kíséretében.

— Csak tessék, Deyala. Én inkább itt maradok. — A gyógyító elballagott. Azver letelepedett az Irián által készített és a ház elülső falának támasztott kis padra. Fölnézett a lány felé, aki kicsit távolabb mozdulatlanul kuporgott a patak partján. A köztük és a Nagy Ház között elterülő gyepen halkan bégettek a bárányok. A délelőtti nap egyre forróbban sütött.

Apja adta neki a Harci Lobogó nevet. Eljött nyugatra, maga mögött hagyott mindent, amit ismert, még az igaz nevét is csak az örök Liget fái alatt tudta meg, és végül Kútfő formamestere lett belőle. Ebben az évben az árnyékok, az ágak és gyökerek minden mintája pusztulásról, rosszakaratról, minden dolgok megváltozásáról beszélt. Most pedig már közvetlenül a nyakukban van a baj, ezt tudta. És ez a baj a lány által… vele érkezett ide.

A nő az ő irányítása alatt állt. Ő védelmezhette. Ezt tudta az első pillanattól, amikor meglátta. Bár a saját bevallása szerint is azért jött, hogy megsemmisítse Kútfőt, neki mégis szolgálnia kell őt. És készséggel vállalta a feladatot. A magas növésű lány együtt sétált vele az erdőben, büszkén és bátran. A bozót tüskés ágait is biztos mozdulatokkal hárította félre nagy, erős kezével. Borostyánszín szeme, mint az Alkány-patak vize árnyékos időben, mindent magába fogadott. Mindent meghallgatott, és mindenre nyugodtan tekintett. A férfi szerette volna megóvni őt, miközben tudta, hogy képtelen rá. Még némi meleget is kölcsönzött neki, amikor a lány reszketett a hidegtől. Más nem volt, amit fölkínálhatott volna számára. A nő oda ment, ahová mennie kellett. A leselkedő veszélyt egyáltalán nem fogta föl. Más bölcsessége nem volt az ártatlanságán kívül, és más vértezete sem volt, csak a haragja. — Mégis, ki vagy te, Irián? — kérdezte a férfi, amikor meglátta, ahogy ott kuporog, akár egy riadt állat, rémült némaságába burkolózva.

Barátja a gyógyfüves hamarosan visszatért az erdőből, és letelepedett mellé a kis padra. Déltájban elindult a Nagy Házba és megígérte, hogy a kapusmesterrel együtt jön majd vissza, másnap reggel. A többi mestert is megkérik majd, hogy találkozzanak egymással a Ligetben. — De ő biztosan nem jön el — jegyezte meg Delaya, a gyógyfüves, amire Azver némán bólintott.

Egész nap ott maradt a Vidra Háza mellett, vigyázott Iriánra, sőt még belé is diktált néhány falatot. A lány visszajött a házhoz, de miután evett valamit, megintcsak a patak partjára telepedett, és ott ült mozdulatlanul. A férfi is különös letaglózottságot érzett testében, lelkében, valami tompaságot, ami ellen harcolt volna ugyan, de nem volt ereje leküzdeni. Az idéző tekintetére gondolt és attól dermesztő hideget érzett, csontig ható hideget, bár közben a nyári nap melege cirógatta. Bennünket a halottak kormányoztak, gondolta magában. És ez a gondolat nem hagyta őt nyugodni.

Hálás tekintettel figyelte, amint Kurremkarmerruk lassan csoszogott felé az Alkány-patak partján, észak felől. Az öregember mezítláb gázolt át a vízfolyáson, egyik kezében a lábbelijével, a másikban hosszú varázsbotjával. Hangosan morgott mérgében, amikor elvétette egyik vagy másik lépőkövet. A túlsó parton letelepedett, hogy megszárítsa a lábát és fölhúzhassa a cipőjét. — Ha egyszer visszamegyek a toronyba — méltatlankodott —, biztosan lóra ülök. Bérelek egy kocsit, vagy veszek egy öszvért… öreg vagyok én már az ilyesmihez, Azver.

— No, gyere fől inkább a Házba — tett ki a formamester némi élelmet és vizet a Névmester elé.

— És hol van a lány?

— Alszik — intett fejével Azver a kis vízesések felé, ahol Irián valóban a fűben összegömbölyödve szundikált.

A nappali forróság csökkenőben volt már, az árnyékok hosszan elnyúltak a gyepen, bár a Vidra Háza még fürdött a sárgás napfényben. Kurremkarmerruk a padon ült, hátát a falnak vetve, Azver a küszöbre telepedett.