Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

A mágus a lányra nézett.

— Irián — suttogta —, hallod a levelek szavát?

Megint meglibbent a könnyű szellő, halk levélzizegés hallatszott a tölgyfák felől. — Igen, egy kicsit.

— És a szavakat érted is?

— Nem.

Nem kérdezett semmit, és a mágus sem szólt többet. Ehelyett fölállt, és a lány a nyomába szegődött az ösvényen, amely előbb vagy utóbb, de végül mindig kivezette őket a patakparti tisztásra, a Vidra Háza mellett. Késő délutánra járt, mire odaértek. A mágus a patakhoz ment és ivott belőle ott, ahol kitör a fák közül, mindjárt a gázlók fölött. A lány követte a példáját. Azután, ahogy letelepedtek a part hűvös pázsitjára, a férfi végre valóságosan megszólalt.

— Az én népem, a kargok, isteneket imádnak. Ikeristeneket, fivéreket. És arrafelé a király is egy isten. De mindezek előtt és után fontosak a patakok… barlangok, sziklák, hegyek. A fák. A föld. A föld mélységes sötétsége!

— Az Ősi Erők… — mormolta Irián.

A mágus bólintott. — Hmm, igen, nők is ismerik az ősi erőket. Még itt is… a vajákosok. A tudás pedig veszedelmes, nem igaz?

Amikor a mágus minden mondókája végére odabiggyesztette a „nem igaz?” vagy „netán?” kérdést, holott úgy tűnt, ez a véleménye, meglepte vele a lányt, aki nem válaszolt rá semmit.

— A sötétség rossz — mormolta a formamester —, nem igaz?

Irián mély lélegzetet vett, majd a mellette ülő mágus szemébe nézett, egyenesen. — Csak a sötétben látszik jól a fény — suttogta.

— Ó! — sóhajtott föl a varázstudó. A fejét félrefordította, hogy a nő ne láthassa az arckifejezését.

— El kellene mennem — mormolta a lány. — Sétálhatok itt a Ligetben, de nem élhetek itt. Ez nem az én… nem az én helyem. És a dalnokmester is azt mondta, hogy mindenre csak bajt hozhat az ittlétem.

— Valamennyien ártunk valaminek, a puszta létezésünkkel — dörmögte a formamester.

Úgy cselekedett most is, mint mindig, ha tehette: a keze ügyébe eső bármilyen anyagból formált valamilyen kicsi alakzatot. Most a patakpart parányi homokkupacára rátett egy levelet, egy fűszálat és pár kavicsot. Tanulmányozta, azután átrendezte a művét. — És most beszélnem kell neked a veszélyről — szólalt meg végül.

Hosszú hallgatás után kezdett csak neki: — Jól tudod, hogy egy sárkány hozta vissza Karvaly urunkat az ifjú királlyal együtt, a halál partvidékéről. Azután a sárkány elvitte Karvalyt az otthonába, mivel az ereje elenyészett, és többé már nem volt mágus. Kútfő mesterei most éppen azért gyülekeztek össze, hogy új főmágust válasszanak. Itt, ebben a Ligetben, mint eddig is, mindig. De most mégsem úgy, mint mindig.

— Mielőtt eljött hozzánk a sárkány, az idéző is visszatért a halálból, ahová elmehetett, mivel a tudása képessé tette rá. Láthatta ott urunkat és az ifjú királyt, odaát, a kőfalon túl. Utána azt mondta, hogy azok többé nem jönnek vissza. Azt mondta, maga Karvaly urunk parancsolta neki, hogy térjen vissza hozzánk az életbe, és hozza el az ő szavát. Akkor meg is gyászoltuk urunkat.

— Hanem azután ideérkezett Kalesszin, a sárkány, és a hátán hozta őt, elevenen.

— Az idéző is velünk volt Kútfő hegyén és láthatta, amint a főmágus térdet hajt Lebannen király előtt. Azután, amikor a sárkány magával vitte a barátunkat, az idézőmester lerogyott a földre.

— Úgy feküdt ott, mint egy holttetem, a szíve nem vert, viszont lélegzett. A gyógyfüves kipróbálta rajta minden tudását, de nem volt képes talpra állítani. Annyit mondott csak: „meghalt”. Még sokáig lélegzik majd, de halott. El is sirattuk őt. Utána — mivel viszály keletkezett közöttünk, és az én mintáim is csak változásokat és veszélyeket jeleztek — összejöttünk, hogy megválasszuk Kútfő új fejedelmét, főmágusunkat, aki irányíthat majd bennünket. A tanácsteremben akkor az idéző helyére ültettük az ifjú királyt. Számunkra természetesnek tűnt, hogy neki is közöttünk van a helye. Csak az elvarázsolómester berzenkedett ellene eleinte, de végül ő is csak beleegyezett.

— Akkor összejöttünk tehát, nekiültünk a feladatnak, de nem tudtunk választani. Beszéltünk sokat, erről is, arról is, de nem mondtuk ki a nevet. Azután én… — itt megállt egy kis időre — azután rám tört az, amit a mi nyelvünkön úgy nevezünk „eduevanu”, vagyis másfajta lélegzet. Szavak törtek föl bennem, és én kimondtam őket. Azt mondtam: „Homa Gondun”, amit Kurrenkarmerruk lefordított nekik: „Gonti nő”. Hanem miután magamhoz tértem, nem tudtam megmondani, mit jelentenek azok a szavak. Így végül elváltunk egymástól, a főmágus megválasztása nélkül.

— Hamarosan a király is eltávozott, és vele ment a szélvigyázómester. Mielőtt a királyt megkoronázták, néhányan közülük elmentek Gontra, urunkhoz, hogy megtudják tőle, mit jelenthetnek a szavak: „Egy asszony Gont szigetéről”. Érted? De nem találkoztak vele, csak az én földimmel, a Gyűrű Asszonyával, Tenarral. Ő azt mondta, nem az az asszony, akit keresünk. Mást pedig nem találtak. Semmit és senkit. Ezért Lebannen arra gondolt, hogy ennek a jóslatnak biztosan valamikor később kell majd beteljesednie. Végül Enyhelyben saját kezével tette a fejére a koronát.

— A gyógyfüvesmester és én magam is azt hittük, hogy az idéző valóban meghalt. Arra gondoltunk, hogy az a maradék lélegzése a számunkra érthetetlen varázserejéből származik, mint például a kígyók igéi, amelyek hatására a szívük a haláluk után is még jó ideig tovább dobog. Igaz, borzalmasnak tűnt eltemetni egy lélegző testet, de teljesen kihűlt, a vére nem keringett és lélek sem volt benne. Ez valahogy még ijesztőbbnek látszott. Fölkészültünk tehát a temetésére. És akkor, már a sírgödre mellett, hirtelen kinyílt a szeme. Megmozdult és meg is szólalt. Azt mondta: „Visszahívtam magamat az életbe, hogy véghezvigyem, amit véghez kell vinnem”.

A formamester hangja megkeményedett, és keze élével félresöpörte a kis kavicsokból kirakott mintát.

— Amikor a szélvigyázómester visszatért, kilencen voltunk megint. De megoszlott a véleményünk. Az idéző ugyanis azt mondta, hogy megint össze kell jönnünk, és meg kell választanunk a főmágust. A királynak ekkor nincs helye közöttünk, jelentette ki. És annak az „asszonynak Gont szigetéről”, bárki légyen is, szintén nincs helye Kútfő férfiúi között. Végül a szélvigyázómester, a dalnokmester, az elvarázsolómester és a trükkmester neki adott igazat. És ahogyan Lebannen király is visszajött a halál földjéről, szerintük a főmágusnak is a halálból visszatértnek kell lennie.

— De… — szólalt meg Irián, és nyomban el is hallgatott.

Kis idő múlva a formamester folytatta: — Az a mesterség… az idézés… tudod, nagyon szörnyű. Mindig van benne valami… veszedelmes. Itt — nézett föl a fák lombjának aranyló zöldjébe — itt nem létezik idézés. Itt nincs visszaút a falon át. Itt nincs fal.

Arca egy harcos kemény arca volt, de amikor a lombokra nézett, valahogy meglágyultak a vonásai, szinte kedvessé vált.

— Most pedig — folytatta — te szolgáltatod az ürügyet arra, hogy ismét összehívjon bennünket. De én nem megyek el a Nagy Házba. Engem ugyan hívhat, hiába.

— És ő ide nem jönne el?

— Azt hiszem, nem lépne be a Ligetbe. És Kútfő hegyére sem menne föl. Hiszen az a hegy pontosan olyan, amilyen.

A lány nem értette, mire gondol a másik, de nem kérdezett semmit, mivel a korábbi kijelentés foglalkoztatta. — Azt mondod tehát, hogy én szolgáltatom az ürügyet az újabb találkozáshoz?