Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

Irián sohasem látta, hol lakik. Biztosan bárhol megalszik, gondolta a lány, ahol éppen rájön az álom, ezeken a meleg, nyári éjszakákon. Megkérdezte tőle, honnan származik az eledelük. Amivel nem az Iskola látja el őket, magyarázta a mágus, azt megkapják a környékbeli földművesektől, akik bőségesen kárpótolva érzik magukat a nyájaik, földjeik és veteményeik mágikus védelme által. Ezt a lány jól megértette. Út szigetén a „varázsló, falat nélkül” szólás valami példátlan, lehetetlen, hallatlan dolgot jelentett. De mivel ő nem volt varázsló, meg akarta szolgálni a mindennapi betevőjét, ezért minden tőle telhetőt megtett a Vidra Háza helyrehozataláért. Egy közeli földművestől kért szerszámokat, szöget, habarcsot Alkányból szerzett be, mivel a saját pénzének fele még megvolt.

A formamester sohasem érkezett hozzá sokkal hamarabb, mint délben. A délelőttje így rendszerint szabad maradt. Hozzászokott ugyan a magányhoz, mégis hiányzott Róza, Margaréta, Toboz, a sok csirke, tehén, jerke, a bolondos, félvad kutyák és mindaz a munka, amit el kellett végeznie, hogy Ó-Iria egyben maradjon, és még némi étel is kerüljön az asztalra. Így hát komótos szorgalommal dolgozott minden délelőtt, míg meg nem pillantotta a fák közül előbukkanó mágust, a napfényben aranyló szőkén csillogó hajával.

Ott a Ligetben nem gondolt fizetségre, valamiféle elismerésre, de még tanulásra sem. Elég volt, hogy ott lehetett… az volt számára minden.

Amikor megkérdezte, hogy a tanulók kijárnak-e oda a Nagy Házból, a varázsló csak annyit válaszolt: — Néhanapján. — Máskor így szólt: — A szavaim nem mondanak semmit. Hallgasd a leveleket! — Hát, ennyi volt az egész, amit „tanításnak” lehetne nevezni az általa mondottakból. Járkálás közben Irián valóban hallgatta a leveleket, amint sustorognak a szélben vagy zúgnak odafönn, amikor kitörőben van a vihar. Figyelte az árnyékok játékát, és közben a lent, a föld mélyében tekergőző gyökerekre gondolt. Végtelen elégedettség töltötte el attól, hogy ott lehet. De emellett elégedetlenkedés vagy sürgetés nélkül érezte, hogy vár valamire. És ez a csöndes várakozás akkor volt a legmélyebb és a legtisztább, amikor kilépett a lombok ernyője alól, és fölpillantott a tiszta égre.

Egyszer, amikor hosszú utat tettek meg a fák között, és az általa nem ismert, sötét levelű örökzöldek lombjai magasan borultak össze fölöttük, Irián különös hívást hallott. Valami kürtszó volt… vagy kiáltás? Nagyon távoli, éppen csak hallható. Mozdulatlanná dermedt, úgy fülelt nyugat felé. A varázstudó közben ment tovább. Csak akkor torpant meg, amikor rájött, hogy a lány lemaradt tőle.

— Hallottam… — mormolta, de nem tudta megfogalmazni, mit hallott.

A mágus is fülelt, de aztán mégiscsak tovább mentek, a távoli kiáltás által még jobban elmélyített csöndben.

Irián sohasem ment a sűrűbe a formamester nélkül. Sok nap telt el, mikor végül a mágus magára hagyta a vadonban. Hanem egy forró délutánon, amikor egy tölgyfáktól övezett tisztásra értek, a varázsló váratlanul így szólt hozzá: — Majd visszajövök érted, jól van? — Ezzel eltávozott szapora, halk léptekkel. Alakja csaknem azonnal eltűnt az erdő sejtelmes, mindig változó árnyai között.

A lány nem kívánta földeríteni a vadont. A hely békessége nyugalomra szólított, figyelemre, hallgatásra. Azzal is tisztában volt, milyen kacskaringósak az ösvények, és hogy a Liget — ahogyan a formamester megfogalmazta — belülről jóval nagyobb, mint kívülről. Letelepedett hát egy napfényfoltoktól tarka árnyékos csücsökben, és figyelte a földön a levelek árnytáncát. A tölgyes mélye tárult ki előtte. Bár vaddisznókkal nem találkozott soha, a csapásaikat megfigyelhette a sűrűben. Egy futó pillanatra rókabűzt is érzett. Gondolatai nyugodtan és könnyedén suhantak, ahogyan a szellő is a meleg fényben.

Gyakran úgy érezte itt, hogy tudatából kiürülnek a gondolatok, maga az erdő foglalja el a helyüket, de most megrohanták az eleven emlékek. Agyarra gondolt. Arra, hogy többé biztosan nem látják egymást. Eltöprengett rajta, vajon a férfi talált-e magának hajót, amelyik visszaviszi őt Enyhelyre. Azt mondta ugyanis, hogy soha, semmi pénzért nem térne vissza Nyugat-Iriába. Számára egyetlen jó hely létezett, Nagy Kapu, a király városa. Ami pedig Út szigetét illeti, emlékezetében nyugodtan elsüllyedhet a tengerben, legalább olyan mélyre, mint Ebéa. Irián azonban szeretettel gondolt vissza Út ösvényeire és mezőire. Eszébe jutott Ó-Iria falu, a mocsaras forrás Iria hegye alatt, tetején a vén, rozoga házzal. Gondolt Margarétára, amint balladákat énekel a konyhában, a téli estékre, amikor klumpájával verte a taktust dalaihoz. A vén Toboz borotvaéles kacorkésére gondolt, amint az öreg tanította őt, hogyan kell metszeni a venyigét: „egyenesen le, bele a szívébe”, és Rózára — aki neki immár Etaudisz —, amint éppen varázsigékkel próbálja tompítani a fájdalmat egy gyerek törött karjában. Bölcs emberek voltak az ismerőseim, gondolta. Tudata félresiklott apja emlékezete elől, de a lombok ringása valahogy csak elébe idézte őt. Részegnek látta… ordítozott. Érezte magán reszkető, elgyöngült kezének tapintását. Látta, amint könnyezik, betegeskedik, szégyenkezik… és elöntötte a keserűség. Végigfutott a testén és eltűnt, akár a görcsös fájdalom, egy jóleső nyújtózkodás után. Kevesebbet jelentett számára az anyjánál, akit nem is ismert.

Nyújtózkodott. Testét könnyűnek érezte a melegben. Tudata visszakalandozott Agyarhoz. Életében sohasem kívánt egyetlen férfit sem. Amikor az ifjú varázsló először odalovagolt hozzájuk, simán, és valahogy mégis tolakodón, titkon azt szerette volna, hogy megkívánja benne a férfit. De nem így történt, nem volt képes rá, ezért azt gondolta, biztosan varázsigék védik. Róza elmagyarázta neki, hogyan működnek a varázslók igéi. „A lényeg az, hogy ne jusson be a fejedbe és az övébe se, mert szerintük ezáltal veszítenének az erejükből”. De Agyar, szegény fiú… annyira védtelennek bizonyult. Ha valaki szüzességi varázs alatt volt, az csak ő maga, Szitakötő lehetett, mivel bármily csinos és vonzó is volt a fiú, soha nem érzett iránta többet szelíd szeretetnél, és a nemi vágyból végül csak annyit ismert, amennyit az ifjú még így is megtaníthatott neki.

A maga sorsán is elgondolkodott, a szent Liget sűrűjében üldögélve. Madár sem dalolt, a szellő is elült. A levelek mozdulatlanul csüngtek az ágakon. Valami varázslat ül rajtam? Talán meddő lény vagyok és nem egész, nem teljes értékű nő? — kérdezte magától, amint lenézett erős, barna karjára, mellének lágy, könnyed ívére inggallérjának árnyéka mögött.

Föltekintett és megpillantotta a sápadt embert, amint a hatalmas tölgyek árnyékából felé igyekszik a tisztáson át.

A férfi megállt előtte. Irián érezte, amint elpirul, arca és a nyaka szinte izzott. A füle csengett. Szavakat keresett. Bármit, amit kimondhat, hogy magáról elterelje a másik figyelmét, de nem talált magában semmit. A varázsló közvetlenül mellé telepedett. A nő a földre szegezte tekintetét, mintha a keze mellett oszladozó tavalyi levél erezetét tanulmányozná.

„Mit is akarok én?” — kérdezte magától, és a választ nem szavakban, hanem egész testének, lelkének titkos rezdülései által kapta meg. Tüzet! Mindennél nagyobb tüzet! Repülést a ragyogó lángokon át!

De hamar magához tért a csöndes levegőben, a fák rezzenetlen lombjai alatt. A sápadt ember ott ült mellette, lehajtott fejjel. A nő arra gondolt, milyen könnyűnek és törékenynek is látszik, és milyen nyugodt… és bánatos. Sehol nem mutatkozott semmi félelmetes. Nem volt semmi baj vagy veszély.