Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

— Beengedhetne a Nagy Házba, uram.

— Ismered talán a járást? — Mandulavágású szeme élénken, de mintha nagy messzeségből és hosszú évek távolából nézett volna rá.

— Ez az odavezető út, uram.

— És tudod, kinek a nevét kell kimondanod, mielőtt beengednélek?

— A magamét, uram. Irián vagyok.

— Valóban? — kérdezte a kapusmester.

A kérdés kis szünetet idézett elő. Szitakötő szótlanul állt egy percig. — Ez az a név, amelyet falunk vajákosnője, Róza adott nekem Út szigetén, az Iria hegy lábánál fakadó forrás vizében — mondta ki végül az igazat.

A kapus végtelennek tűnő ideig nézett rá. — Akkor ez a neved — fogadta el végül. — De lehet, hogy nem a teljes neved. Azt hiszem, másik is van.

— Nem tudok róla, uram. Talán itt majd azt is megtudhatom — tette hozzá hosszú szünet után.

A kapusmester könnyedén biccentett. Halvány mosolya félhold alakú ráncot vésett az arcára. Félreállt. — Lépj hát be, leányom — mormolta halkan.

És a lány átlépte a Nagy Ház küszöbét.

Varázslóbarátjának igéje úgy csúszott le róla, mint valami pókháló. Önmaga volt megint, és annak is látszott.

Követte a kapust, végig a kikövezett folyosón. Csak a végén fordult vissza kicsit, hogy egy pillantást vethessen a magas ajtó csontfehér lapjába vésett fa, ezernyi levelén átszűrődő fényre.

A folyosón végigsiető szürke köpönyeges fiatalember, a közeledtükre megtorpant. Rámeredt Iriánra, kurtán bólintott és továbbsietett. A lány utánafordult. A fiatalember is visszanézett.

Homályos, zöldes fénygolyó suhant végig a folyosón szemmagasságban, látszólag a fiatalember nyomában. A kapusmester intett a kezével, mire a fénypamacs kikerülte őt. Irián félreszökkent és ijedten lehajolt, de még így is hűvös bizsergést érzett a haja tövén, amint a fénygolyó elsiklott a feje fölött. A kapus körülnézett… arcán szélesebbre terült a mosoly. Bár nem szólt egy szót sem, a lány érezte, hogy ügyel rá, törődik vele. Fölegyenesedett hát, és a nyomába szegődött.

A férfi megállt egy tölgyfaajtó előtt. Kopogtatás helyett valami jelet vagy rúnát rajzolt rá a pálcája hegyével. A pálca valamiféle könnyű, szürkés színű fából készült. Az ajtó kinyílt. — Gyertek be! — szólt ki mögüle egy mélyen zengő hang.

— Kérlek, várj itt egy kicsit, Irián — kérte vezetője, és belépett a helyiségbe, sarkig tárva hagyva maga mögött az ajtót. A lány könyvespolcokat látott odabent, rajtuk rengeteg könyvvel, újabb könyvhalmokat az asztalokon, tintatartókat, mindenféle irományokat, két-három, íróasztal előtt kuporgó legénykét és azt a deres hajú embert, akivel a kapusmester beszélt. Látta, hogyan változik meg a férfi arca, amint futó, meglepett pillantást vetett felé; figyelte, amint halk hangon, izgatott kérdéseket tesz föl a kapusnak.

Mindketten odaléptek hozzá. — Kútfő elvarázsolómestere… Irián, Út szigetéről — mutatta be őket egymásnak a kapusmester.

Az elvarázsoló nyíltan végigmérte a lányt, akinél valamivel alacsonyabb volt. Azután a kapusra és megint a lányra nézett.

— Bocsásd meg ifjú hölgy, hogy előtted beszélek — szólalt meg —, de kénytelen vagyok rá. Jól tudod, kapusmester, hogy sohasem kételkednék az ítéleted helyességében, de a szabály teljesen világos. Meg kell tőled kérdeznem, miért szegted meg, és engedted be ide ezt a nőt?

— Mert erre kért — válaszolta amaz.

— De… — Az elvarázsoló szava elakadt.

— Mikor kért utoljára egy nő bebocsáttatást az Iskolába?

— Tudják, hogy a szabály tiltja a belépésüket.

— Te is tisztában voltál ezzel, Irián? — fordult a lányhoz a kapus.

— Igen, uram — válaszolta a lány.

— Nos, akkor mi szél hozott ide? — szegezte neki a kérdést az elvarázsoló szigorúan, de kíváncsiságát sem rejtve véka alá.

— Agyar mester mondta nekem, hogy férfinak álcázhatnám magamat. Bár én azt gondoltam, meg kellene mondanom, ki vagyok. Én is vállalnám a szüzességi fogadalmat, uram.

A kapusmester fáradt mosolyának ívére két, félhold alakú ránc ereszkedett. Az elvarázsoló arckifejezése szigorú maradt, de valahogy tétován pislogott és kisvártatva megjegyezte: — Biztos vagyok benne… igen… hogy a becsületes beismerés valóban a leghelyesebb. Miféle mesterről is beszélsz?

— Agyarról — mormolta a kapus. — Egy ifjú Enyhely kikötőjéből, az enyhelyi Nagy Kapuból. Három éve engedtem be, azután tavaly engedtem ki. Nem emlékszel rá?

— Agyar! A fiú, aki a trükkmesternél tanult? Ő is itt van? — kérdezte az elvarázsoló Iriánt bosszúsan. A lány mereven állt, és nem szólt semmit.

— Az Iskolában nincs — mosolygott a kapusmester.

— Bolonddá tett, ifjú hölgyem. Bolondot csinált belőled, hogy bennünket is azzá tehessen.

— Nekem azért volt szükségem rá, hogy elvezessen ide és elárulja, mit kell mondanom a kapu őrének — válaszolta Irián. — Én nem azért jöttem, hogy bárkit bolonddá tegyek, hanem hogy megtanuljam azt, amit tudnom kell.

— Gyakran elgondolkodtam rajta, miért is engedtem be azt a fiút — morfondírozott félhangosan a kapusmester. — Lassacskán azért megértek belőle valamit.

Az elvarázsolómester ránézett, majd némi töprengés után megkérdezte: — Mi jár a fejedben, barátom?

— Arra gondolok, hogy Irián Út szigetéről nem csupán azért jött ide, hogy megtudja, amit neki magának tudnia kell, hanem hogy mi is rájöjjünk arra, nekünk mit kell tudnunk. — A kapusmester is teljesen nyugodt hangon szólt most, arcáról eltűnt a mosoly. — Azt hiszem, ezt a kérdést együtt kell megtárgyalnunk, mind a kilencünk részvételével.

Ezt a kijelentést az elvarázsoló nyílt megdöbbenéssel fogadta, de nem vonta kérdőre miatta a társát. Mindössze ennyit szólt: — De nem a tanulók előtt!

A kapusmester egyetértően bólintott.

— A hölgy pedig megszállhat a városban — sóhajtott föl az elvarázsoló megkönnyebbülten.

— Miközben mi a háta mögött tárgyalunk róla?

— De csak nem akarod behozni őt a tanácsterembe?

— A főmágus is behozta Arrent.

— De Arren nem más volt, mint leendő Lebannen királyunk.

— És kicsoda Irián?

Az elvarázsoló egy darabig hallgatott, majd nyugodtan, tiszteletteljesen mondta: — Mit gondolsz, barátom, mit kell tennünk a tudásért? Kicsoda ez a nő, hogy ezt kéred számára?

— És kik vagyunk mi — kérdezett vissza a kapusmester —, hogy elutasítsuk őt, mielőtt tudnánk, kicsoda egyáltalán?

— Egy nő! — hördült fel az idézőmester.

Irián közben órákig várakozott a kapusmester cellájában. Alacsony, világos, csupasz szobácska volt, kicsi, fatáblás ablaka a Nagy Ház konyhakertjére nézett. Csinos, jól ápolt kert volt, benne zöldségek, virágok, gyógynövények hosszú sorai, távoli végében pedig bogyós cserjék és gyümölcsfák. Köpcös, sötét bőrű ember bukkant föl a kertben két fiú társaságában. Hozzáláttak az ágyások gyomlálásához. Irián lelke megkönnyebbült, amint a szorgoskodásukat figyelte. Szeretett volna segíteni nekik. Nehéz volt a magányos várakozás ezen az idegen helyen. Egyszer bejött hozzá a kapus. Hozott egy tálcán hideg sült húst, kenyeret és gyöngyhagymát. A lány evett, mert a mester azt mondta neki, hogy egyen, de a rágás és nyelés nagyon nehezen ment. A kertészek közben elmentek, így most nem volt más látnivalója, mint a hosszú káposztasorok, ugrándozó verebek, olykor egy kánya az égen, és a kerten túli fák halk szellőben lengedező lombjai.