Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

— Azt hittem, átváltozási varázsigéről van szó — mormolta Szitakötő.

— Az egyáltalán nem lenne bölcs dolog — utánozta Agyar tehetségesen az elvarázsolómester nyomasztó ünnepélyességét. — Ha nagyon kell, akkor persze megteszem. De majd magad is meglátod, hogy a varázslók igen ritkán használják a nagy erejű igéket. Mégpedig alapos okból.

— Az egyensúly miatt — fogadta el a lány a hallottak legegyszerűbb okát, mint szinte mindig.

— És talán azért is, mert a mesterségükben már nincs akkora erő, mint régen volt — tette hozzá a férfi. Maga sem volt tisztában vele, miért akarja megingatni a lány hitét a varázslatokban. Talán, mivel a nő erejének bármily csekély csökkenése, teljességének csorbulása az ő malmára hajtotta a vizet. Kezdetben csak arra törekedett, hogy az ágyába csalja őt… ezt a játékot nagyon kedvelte. Ezúttal a játék hamarosan valamiféle versengéssé fajult, amire nem számított, de véget sem vethetett neki. Végül már nem is csak a lány elnyerésére, hanem a legyőzésére is törekedett. Nem engedhette meg, hogy egy nő diadalmaskodjon fölötte. Be kell bizonyítania neki és saját magának is, hogy Szitakötő álmai teljességgel értelmetlenek voltak.

A nő teljes fizikai közönye láttán türelmét elég korán elveszítette, ezért varázseszközhöz folyamodott. Vajákos csábító igéhez, amely iránt ugyanakkor kétségeket is táplált, bár amúgy tapasztalatból, elég hatékonynak ismerte. Akkor vetette rá a bűvös szavakat, amikor a lány — szokása szerint —, éppen valamilyen tehénállást javítgatott. Az eredmény nem az a lágy odaadás lett, amilyet más lányok esetében tapasztalt Enyhelyen vagy Alkányban. Szitakötő fokozatosan elcsöndesedett és komorrá vált. Többé nem sorolta végtelen kérdéseit Kútfőről, és nem válaszolt az ő szavaira sem. Amikor végül nagyon óvatosan közeledett hozzá és megfogta a kezét, a lány úgy fejbe kólintotta valamivel, hogy beleszédült. Látta, amint Szitakötő fölpattan és kiviharzik az istállóból, egyetlen szó nélkül, mialatt kedvenc ronda kutyája poroszkál a nyomában. A dög mintha vigyorogva nézett volna vissza rá.

A lány az öreg házhoz vezető ösvényen futott. Amikor a feje kitisztult, a varázsló is utánaeredt, abban a reményben, hogy az ige mégis működik valamennyire, és mindez csak a lány különösen szokatlan taktikája azért, hogy az ágyába csalja őt. A házhoz közeledve azonban összetört edények csörömpölését hallotta meg. A részeges apa támolyogva, ijedt képpel jött elő a házból, a nyomában Szitakötő nyers, éles kiáltásaival: — Ki a házból, te részeg, csúszómászó áruló! Bolond, szégyentelen kéjenc!

— Elvette tőlem a kedvenc kupámat — panaszkodott Iria ura az idegennek egy riadt kiskutya nyüszítésével, miközben nagy kutyái körülugrálták. — És össze is törte!

A varázsló kereket oldott. Két teljes napig nem is jött vissza. A harmadik napon óvatosan ellovagolt Ó-Iria mellett, és a lány futva közeledett felé a lejtőn. — Sajnálom a történteket — nézett föl rá füstösen csillogó, borostyánszínű szemével. — Nem tudom, mi törhetett rám a minap. Rettentő dühös voltam, de nem terád. Bocsánatot kérek.

A férfi persze kegyesen megbocsátott neki, de többé nem próbálkozott nála szerelmi varázsigével.

Abban reménykedett, hogy hamarosan úgysem lesz majd szüksége rá, valóságosan a hatalmába keríti a lányt. Most már látta, mit kell tennie ezért. A nő maga adta kezébe a kulcsot. Óriási fizikai erővel és akarattal rendelkezett, de szerencsére butácska volt, ő viszont nem.

Nyírfa egy szekéren hat hordó kiváló vörösbort küldött egy borkereskedő megrendelésére, Medertorok kikötőjébe. Örömmel vette, hogy a varázslója afféle testőrként követi a szállítmányt, mivel a bor értékes volt, és bár az ifjú király igazán igyekezett minél hamarabb helyreállítani a szilárd jogrendet, még mindig előfordultak rablóbandák az országutakon. Így tehát Agyar a négy erős ló által húzott és az egyenetlen úton dülöngélő szekér oldalán lógázva a lábát elhagyta Nyugat-Iriát. A Szamárhegy tövében toprongyos alak tápászkodott fől az útfélről és kérte, hogy vigyék őt magukkal. — Nem ismerlek — förmedt rá a kocsis durván, és már emelte is az ostorát, hogy elriassza az idegent, de a varázsló előrement hozzá. — Hadd szálljon föl a fickó, jóember. Semmi bajt nem okozhat, amíg én itt vagyok.

— Akkor jól tartsa rajta a szemét, mester — dörmögte a kocsis.

— Úgy lesz — kacsintott közben a varázsló Szitakötőre. A porral, parasztlajbival, kopott nadrággal és koszos kalappal jól álcázott lány nem kacsintott neki vissza. Szabályosan játszotta a szerepét, mialatt a hátsó saroglyán egymás mellett ülve lóbálták a lábukat. Közben a hat testes, félmázsás hordó ott billegett közöttük, és a bakon bóbiskoló kocsis között. Az álmos nyári hegyek és mezők csigalassúsággal maradoztak el mögöttük. A varázsló persze tette volna közben a szépet, de a lány válaszul csak némán megrázta a fejét. Talán megriadt a vad tervtől, amelybe most már végleg belekeveredett. Ki tudhatná. Mindenesetre súlyosan, ünnepélyesen hallgatott. Nagyon hamar megunnám ezt a nőt, gondolta magában Agyar, ha egyszer végre magam alá gyűrhetném. A gondolattól szinte elviselhetetlenül megbizsergett, de amint odapillantott, vágyai visszahúzódtak a nő lehengerlő jelenléte láttán.

A valaha teljesen az iriai gazdasághoz tartozó úton nem voltak fogadók. Ezért amikor a nap a nyugati mezőkre ereszkedett, megálltak egy tanyánál, ahol a jászolhoz köthették a lovaikat, szín alá állíthatták a szekeret, magukat pedig elvackolhatták az istálló padozatán szétterített szénán. A helyiség sötét és áporodott levegőjű, a széna dohos volt. A varázslóban most nem buzgott semmiféle vágy, bár Szitakötő alig három arasznyira feküdt tőle. Olyan híven játszotta a férfit egész nap, hogy kis híján még a társát is meggyőzte vele. Meglehet, még a vénembereket is sikerül megtévesztenie, gondolta Agyar; elvigyorodott és álomba merült.

Még egy teljes napig döcögtek az úton. Egy vagy két heves nyári záport is átvészeltek, mire alkonyattájt megérkeztek Medertorok fallal kerített, virágzó kikötővárosába. A kocsist útjára bocsátották, végezze a gazdájától kapott feladatát. Maguk ezalatt leballagtak a kikötőbe, hogy valami éjjeli szállás után nézzenek a dokkok közelében. Szitakötő olyan csöndben szemlélte maga körül a várost, ami egyaránt lehetett az áhítat, a tompaság vagy éppen a tiltakozás jele. — Helyes kis város ez — magyarázta neki a varázsló —, de az egyetlen igazi ezen a világon Enyhely. — Hiába igyekezett lenyűgözni a lányt. Szitakötő mindössze annyit kérdezett tőle: — Ugye, nem gyakran járnak hajók Kútfőre? Mit gondolsz, sok időnkbe telik még, mire találunk magunknak egyet?

— Nem, ha van varázspálcám.

A lány abbahagyta a tekingetést, és egy darabig elgondolkodva baktatott Agyar mellett. Szép volt a mozgása, merész és kecses, a fejét fölszegte.

— Azt mondod, hogy egy mágusnak engedelmeskednének? De te nem vagy még igazi mágus.

— Ez csak formaság. Mi, magasabb rangú bűbájosok is viselhetünk pálcát, ha kútfői ügyekben járunk el… amint most én is teszem.

— Azáltal, hogy engem odaviszel?

— Mivel viszek nekik egy tanulót, igen. Nagy tehetségű tanulót. — A lány nem kérdezett többet; sohasem vitatkozott. Ez volt egyik legfőbb erénye. Aznap este, mialatt a tengerparti szállóban vacsoráztak, szokatlan lágysággal kérdezte Agyartól. — Szóval, nagy tehetségem van?