Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

— Folytasd! — mormolta a vajákosnő.

— Ez minden, amit eddig elmondott nekem — sóhajtotta Szitakötő, visszatérve a puhának tűnő langyos tavaszi napsütésbe, a kedves, végtelenül otthonos faluba, Róza kis előudvarába, saját hét fejős birkájához, amelyek ott legelésznek a hegytetőn… a tölgyfák bronzszínű koronáihoz. — Nagyon is óvatos, amikor a mesterekről beszél.

Róza bólintott.

— Viszont mesélt nekem némelyik tanulóról.

— Azzal senkinek sem ártott, gondolom.

— Nem tudom — tétovázott Szitakötő. — Csodálatos, hogy hallhattam valamit a Nagy Házról, de azt hiszem, hogy az ottaniak, ha meg… nem is tudom.

— No persze, többnyire kisfiúkként kerülnek oda. De én azt hittem, hogy nekik… — fölnézett a hegyoldalban legelésző juhokra, és az arca gondterhelt volt. — Némelyikük egyszerűen komisz és buta — suttogta halkan. — Bejutnak az iskolába, mert gazdagok. És csak azért tanulnak, hogy még gazdagabbak legyenek. Vagy hatalmuk legyen.

— Hát persze, hogy ezt csinálják — mormolta Róza. — Pontosan ezért vannak ott.

— De az az erő — hiszen te magad magyaráztad nekem — nem arra való, hogy megmondjuk az embereknek, mit csináljanak vagy mennyit fizessenek…

— Csakugyan?

— Nem is tudom…

— Ha a szó gyógyíthat, a szó sérthet is — bölcselkedett a vajákosnő. — Ha a kéz ölhet, akkor gyógyíthat is. Szerencsétlen az a szekér, amelyik csak egy irányban tud menni.

— De Kútfőn éppen azt tanulják meg, hogyan használják az erőt jóra, nem bántásra, nem harácsolásra.

— Valamennyire mindennek köze van a haszonhoz, azt hiszem. Az embereknek élniük kell. De mit tudok én? Én azzal keresem a kenyeremet, amit tudok. De nem avatkozom bele a magas művészetekbe, a végzetes mesterségekbe, amilyen például a halottlátás. — És Róza kezével a levegőbe rajzolta a kimondott szó által hordozott veszély jelét.

— De hát minden veszélyes valamennyire — vélekedett Szitakötő, s ezúttal túlnézett a birkákon, a hegyen, a fákon, egyenesen a mélységbe, a nyugodt, színtelen ürességbe, amilyen a tiszta ég hajnal előtt.

Róza őt nézte. Tisztában volt vele, hogy nem tudja, kicsoda Irián, vagy mivé lehet. Egy nagydarab, erős, indulatos, tudatlan, ártatlan, dühös nőszemély, igen. De már akkor, amikor még gyerek volt, Róza meglátott benne valami többet, valamit, ami túlmutatott a hétköznapi énjén. És amikor Irián így elfordult a világtól, mintha belépett volna abba a térbe, időbe vagy énjén túli lénybe — amely rettentő távolságban tanyázott Róza tudományától —, ilyen alkalmakkor Róza félt tőle, és egyszersmind féltette őt.

— Hát csak vigyázz! — mormolta a vajákos asszony sötéten. — Minden veszélyes, nagyon is igaz… különösen a varázslókkal való pajtáskodás.

Mivel szerette, tisztelte és bízott benne, Szitakötő soha nem nézte volna le Róza bármely intelmét, de ezt a varázslót sehogy sem láthatta veszedelmesnek. Nem értette őt, az igaz, de a veszélyességének gondolata, mármint, hogy ő maga veszedelmes, sehogyan sem illett az elképzelései közé. Próbálta tisztelni őt, de sehogy sem ment. Okosnak és jóképűnek látta, de nem tartotta igazán sokra… azon túl, amit mesélhetett. A férfi tudta, mire kíváncsi a lány, így apránként el is mondta neki a titkot, s akkor kiderült, hogy ez nem elég, még többet akart volna tudni. Agyar türelmes volt vele, és a lány hálás is volt a türelméért, mivel tisztában volt vele, mennyivel gyorsabban vág a férfi esze az övénél. A varázsló néha mosolygott a lány tudatlanságán, de sohasem gúnyolta ki vagy torkollta le miatta. A vajákosnőhöz hasonlóan, ő is szívesen válaszolt kérdéssel a kérdésre. Bár a Róza kérdéseire adott válaszokat Szitakötő gyakran már előre tudta, viszont a saját kérdéseire adott válaszokról mit sem tudott. Ezt meglepőnek, ijesztőnek, sőt fájdalmasnak érezte, mivel addigi hitében rendítette meg őt.

Nap mint nap, amikor elbeszélgettek Iria kopott istállójában, ahol szokásuk szerint találkoztak, a lány kérdezett, a varázsló pedig egyre többet elmondott neki… bár mindig vonakodva és töredékesen. A mestereit védi, gondolta a lány, védelmezi Kútfő ragyogó képét… míg egy szép napon csak beadta a derekát, és végre nyíltan válaszolt.

— Nagyon jó emberek vannak ott — kezdte. — A főmágus valóban nagy egyéniség és bölcs ember volt. Csakhogy ő elment. És a mesterek… Némelyik zárkózott, csak a tudományának él, egyre több igét, mind több nevet akar megtudni, de a tudását semmire sem használja. Mások a bölcsesség szürke köpönyege alá rejtik a törekvéseiket. Ma már nem Kútfő a Szigetvilág hatalmi központja. Az enyhelyi udvar az. Kútfő dicső múltjából él, miközben ezernyi varázsigével védelmezi magát a jelentől. De mi van odabent, azok mögött a varázsfalak mögött? Viaskodó indulatok, félelem minden újtól, rettegés a fiataloktól, akik elvehetik a vének hatalmát. A központban pedig semmi. Egy üres udvar. A főmágus sohasem tér vissza.

— Ezt honnan tudod? — suttogta a lány.

— A sárkány vitte el őt — nézett rá komoran a másik.

— Te láttad? Láttad azt is? — És Szitakötő ökölbe szorított kézzel próbálta elképzelni azt a szárnyalást.

Jó idő múltán jött csak ki újra a napfénybe, az istálló elé, a gondolataihoz és kérdéseihez. — De még ha el is ment — dünnyögte —, mégiscsak akadnak igazi bölcsek is a mesterek között… nem?

Mikor a férfi fölpillantott, hogy válaszoljon, arcán melankolikus mosoly villant. — A mesterek minden titka és bölcsessége nem is tűnik olyan nagynak, tudod, ha kikerül a napvilágra. A tudás trükkjei csodás illúziók. De az emberek ezt nem akarják elhinni. Nekik kell igazán a titokzatosság, az illúzió. És ugyan ki hibáztathatja őket? Olyan kevés szépség és érték akad bármelyikünk életében.

Mintegy a szavai igazolására fölvett a padozatról egy tégladarabot, földobta a levegőbe, mire az gyönyörű kék szárnyú pillangó képében röppent el a fejük mellett, mialatt Agyar tovább beszélt. Előrenyújtotta a kezét, mire a lepke az ujjára szállt. Megrázta az öklét, és a pillangó megint tégladarabként hullott vissza a földre.

— Az én életemben sincs sok érték — sütötte le a szemét a padozat felé a lány. — Csak annyit tudok, hogyan vezessem ezt a gazdaságot, hogyan álljak meg a lábamon, és mondjak igazat. De ha arra gondolok, hogy még Kútfőn is minden csak trükk és hazugság, akkor gyűlölöm azokat az embereket, amiért becsaptak engem, és mindenkiből bolondot csináltak. De nem lehet hazugság, legalábbis nem minden szó. A főmágus bement a Névtelenek labirintusába, és kihozta onnan a Béke Gyűrűjét. Elment a halál földjére az ifjú királlyal, legyőzte a pók-mágust, és visszatért. Ezt magának a királynak a szavaiból tudhatjuk. Még itt is éneklik azt a dalt a hárfások, és egy mesélő is jött, hogy elmondja a történetét.

A varázsló szomorúan bólogatott. — De a főmágus minden erejét elveszítette a halál földjén. Akkor talán az egész varázstudomány meggyöngült.

— Róza igéi éppen olyan hatékonyak, mint régen — vetette közbe a lány határozottan.

A varázsló elmosolyodott. Nem mondott semmit, de a lány érezte, hogy a férfi szemében milyen semmiség egy falusi vajákos, hiszen ő annyi nagy tettet és hatalmas erőt látott, tapasztalt. — Ó, ha én nem lennék nő! — sóhajtott föl a lány őszinte szívvel.

A férfi ismét mosolygott. — De hiszen szép nő vagy — mondta egyszerűen, s nem azon a negédes hangon, mint korábban, mielőtt a lány figyelmeztette rá, hogy utálja azt a hangnemet. — Ugyan, miért kellene férfinak lenned?