Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

— Tudom én. De honnan tudod, Róza, milyen nevet mondj ki? Talán a víz súgja meg neked?

A vajákosnő egyszer nemet intett acélszürke fejével. — Nem tudom megmondani neked. — Szájából a „nem tudom” azt jelentette: „nem akarom”. Szitakötő tovább figyelt. — Az erő, ahogy már említettem. Csak úgy jön. — Róza abbahagyta a fonást és egyik szemével egy felhőre pillantott a nyugati égen, mialatt a másik kicsit észak felé sandított. — Ott vagytok a vízben együtt, te meg a gyermek. A gyerekkori nevedet leveted. Az emberek tovább is használhatják azt köznapi nevedként, bár nem az igaz neved, és soha nem is volt az. E pillanattól nem vagy többé gyermek, de még neved sincs. Várnod kell. Kinyitod a tudatodat, mint… mint, mondjuk egy ház ajtaját szellőztetéskor. És egyszer csak megjön. Kiejted a szádon… az igaz nevedet. A leheleted formálja meg. Te adod annak a gyermeknek a nevét, a te leheleted. Nem gondolkodsz rajta. Hagyod, hogy hozzád tapadjon. És akkor valahogy átmegy rajtad… hozzád, ahhoz, akihez tartozik. Ez az erő… és így működik. Így fest hát az egész. Az ember nem maga csinálja. Csak annyit kell tudnod, hogyan hagyd érvényesülni. Ennyiből áll az egész mesterség.

— A varázslók többre képesek — vélekedett a leányka.

— Senki sem képes ennél többre — mormolta Róza.

Szitakötő erősen megcsóválta a fejét, hogy a nyakcsigolyái beleroppantak, és türelmetlen mozdulattal nyújtotta ki hosszú kezét-lábát. — Nos, akkor megteszed? — kérdezte.

Róza egyet bólintott.

Éjjeli sötétben találkoztak az Iria-domb alatti mezőn… jóval napnyugta után, és jóval napkelte előtt. Róza halvány lidércfényt gyújtott, hogy megtalálják a mocsaras réten átvezető ösvényt a forráshoz, amely meder nélkül bugyogott kicsiny nádgyűrűjében. A hűvös sötétségben, pár pislákoló csillag és a dombhajlat alatt levetkőztek, és belegázoltak a sekély vízbe. Lábuk mélyen belesüllyedt a bársonyos iszapba. — Elveszem a nevedet, gyermek! — fogta meg a lányka karját a vajákos asszony. — Már nem vagy gyermek… és nincs neved.

Nem moccant semmi.

— Egy nő kapja meg most a nevét. Irián vagy!

Még egy pillanatig moccanatlanul álltak. Akkor az éjszakai szellő meglegyintette csupasz vállukat. Borzongva jöttek ki a vízből, megszárítkoztak, ahogy tudtak, azután mezítláb, kimerülten botorkáltak ki a mezőre, gyökereken bukdácsolva az éles nádlevelek között. Miután kiértek, Szitakötő szaggatott, ingerült hangon suttogta: — Hogy adhattad nekem ezt a nevet?

A vajákos nem válaszolt semmit.

— Ez nem igaz! Ez nem az én igaz nevem! Azt reméltem, hogy a nevem majd fölébreszti az igaz énemet is. De ettől csak rosszabb lett. Rosszul csináltad! Hiszen csak egy vajákos vagy! Elhibáztad! Hiszen ez az ő neve! Neki jár. Olyan büszkén viseli, az ostoba birtokával és bolond nagyapjáéval együtt. Nem akarom! Nem kell nekem! Még mindig nem tudom, ki vagyok én igazán. Nem vagyok Irián! — A nevet kiejtve hirtelen elhallgatott.

A javasasszony még mindig nem szólt semmit. Némán ballagtak egymás mellett a sötétben. Végül Róza mégis megszólalt panaszos, ijedt hangon: — Csak úgy jött.

— Ha bármikor, bárkinek elárulod, megöllek! — sziszegte Szitakötő.

Erre a vajákos asszony megtorpant. — Elárulni bárkinek? — nyávogta, akár egy macska.

Szitakötő is megállt. — Sajnálom — sóhajtotta egy pillanat múlva. — De valahogy úgy érzem, mintha… elárultál volna.

— Az igaz nevedet mondtam ki. Nem is olyan, amilyenre eleve gondoltam. Nekem magamnak is idegen valahogy. Olyan, mintha valamit félbehagytam volna. De ez a te neved. Ha netán cserbenhagyna, az is az igazsághoz tartozik. — Rövid tétovázás után Róza nyugodtabb, hűvösebb hangon folytatta: — Ha akarod az erőt, amellyel elárulhatsz engem, Irián, én megadom neked… az én igaz nevem Etaudisz.

Ismét különösen meglebbent a szellő. Mindketten reszkettek, a foguk vacogott. Szemtől szemben álltak a sötét mezőn, alig látták egymás halvány árnyképét. Szitakötő előrenyújtotta kezét, és megragadta a vajákosnőét. Szoros, hosszú öleléssel zárták a karjukba egymást, aztán sietve mentek tovább. A javasasszony faluszéli kunyhója, Iria örökösnője pedig a dombtetőn álló romos háza felé, ahol a kutyák — akik viszonylag nyugodtan elengedték — most olyan bősz ugatással és üvöltéssel fogadták, amire félmérföldes körben mindenki fölriadt álmából. Kivéve a ház urát, aki csontrészegen hortyogott kihűlt kandallója előtt.

Nyugat-Iria ura, Nyírfa, nem birtokolta az öreg házat, viszont övéi voltak az ősi birtok közepén a legtermékenyebb földek. Apja, akit jobban érdekelt a szőlő és a kert, mint a rokonokkal való viszálykodás, igazán vonzó birtokrészt hagyott rá. Az ifjú gazda embereket fogadott föl a gazdaság irányítására, a bognárműhelybe és a fuvarozáshoz, míg maga élvezte a gazdagságát. Feleségül vette Útfél város ura öccsének csinos lányát, és végtelen gyönyörűségére szolgált, hogy ezáltal a lányai félig nemesi származásúak lettek. Abban az időben divat volt, hogy a nemesi udvarokban saját varázslót tartottak. Igazi mágust bottal, szürke köpönyeggel, a Bölcsek-szigetén szerzett tudással, így hát Nyugat-Iria ura is hívott egyet magához Kútfőről. Meg is lepődött rajta, milyen egyszerű a dolog, ha rendesen megfizeti az árát.

Az Agyar nevű fiatalembernek valójában még nem volt sem varázslóbotja, sem köpönyege. Meg is mondta, hogy akkor válik majd véglegesen varázslóvá, ha visszamegy Kútfő szigetére. A Mesterek azért küldték ki a nagyvilágba, hogy tapasztalatokat gyűjtsön, mivel az Iskola minden leckéje sem elegendő ahhoz, hogy bárki megszerezhesse általa, a varázslói ranghoz megkövetelt tudást. Nyírfa kicsit kétkedve hallgatta mindezt, de az ifjú megnyugtatta, hogy kútfői tanulmányai fölruházták őt mindazzal a varázstudománnyal és mágikus erővel, amelyek szükségesek lehetnek Nyugat-Iriában vagy Út egész szigetén. Ennek bizonyítására előidézte, hogy szarvascsorda suhanjon át az ebédlőn, nyomában csapatnyi hattyúval, majd eltűnjenek a déli és az északi falon át. Végül ezüstmedencéből szökőkút fakadt az asztal közepén, s amikor az uraság és családja — követve a varázsló példáját — merített belőle, kiderült, hogy a legzamatosabb bor. — Angládi bor — somolygott az ifjú szerény, mégis valahogy öntelt mosollyal. Eddigre már teljesen meghódította a ház asszonyát és leányait. Nyírfa is azt gondolta magában, hogy a varázslóinas megéri az árát, bár ő saját szőlőinek fanyarkás vörösborait jobban kedvelte. Azoktól ugyanis jól berúghatott, ha eleget ivott belőlük, míg ez a sárgás lé alig több, holmi mézes víznél.

Ha a fiatal varázsló valóban tapasztalatokat keresett, igencsak kevésre számíthatott Nyugat-Iriában. Valahányszor Nyírfa vendégeket fogadott Medertorokból vagy a szomszédos uradalmakról, ismét megjelent a szarvascsorda, a hattyúcsapat és az aranyló borsugár. A langyos tavaszi estéken ezenkívül igazán látványos tűzijátékokat is produkált. Ám ha a kertészek vagy szőlészek jöttek a kéréseikkel, nem növeszthetné-e a varázsló idén valamivel nagyobbra a körtéket vagy űzné el a szürkerothadást a déli szőlőkből, Nyírfa gazda így förmedt rájuk: — Egy kútfői varázsló nem süllyedhet idáig. Menjetek a falusi vajákoshoz, dolgozzon meg érte, hogy itt lehet. Amikor a legkisebb lányuk szamárköhögésbe esett, a ház asszonya még akkor sem merte zavarni az ifjú mágust. Inkább suttyomban elküldött Rózáért, hogy jönne föl a hátsó ajtón át, és csinálna valami szert vagy dúdolna el egy bűvös éneket, amellyel visszaállíthatná a gyermek egészségét. A varázsló eközben mintha észre sem vette volna a lányka betegségét, a körtefákat vagy a szőlőket. Csak a maga dolgaival foglalkozott, amint az illik is egy tanult mesterhez. Napjait a környék bejárásával töltötte, kecses fekete kancája hátán, amelyet a gazdájától kapott, miután tudatta vele: nem azért jött ide Kútfőről, hogy a vidéki dűlőutak porában gázoljon, vagy éppen sarát dagassza gyalogszerrel.