Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

A férfi hangja elhalkult, elsötétedett.

Nos, visszatérve a történetre, negyven vagy talán még több esztendővel ezelőtt született egy gyermek Bárkán, amely a Legbenső-tenger egy gazdag szigete, Szemeltől délre és keletre. Ez a gyermek egy alintéző fia volt, Bárka urának háztartásából. Nem épp egy szegény ember fia, de nem épp egy hasznos kölök. És a szülei fiatalon haltak meg. Nem is volt, aki rendesen foglalkozott volna vele, mígnem felfigyeltek arra, amit tett, és amit megtehetett. Fortélyos kis csibész volt, ahogy az ottaniak mondták. Voltak bizonyos erői. Egyetlen szóval meg tudta gyújtani és el bírta oltani a tüzet. Lábasokat és serpenyőket röptetett a levegőben. Galambbá tudott változtatni egy egeret, ami azután Bárka urának nagy konyhájában repkedett. És ha keresztezték az útját vagy megrémült valamitől, akkor ártani is képes volt. Egyszer egy fazék forró vizet zúdított egy szakácsra, aki rosszul bánt vele.

— Ó, kegyelem! — suttogta Ajándok. A történet kezdete óta egyetlen mozdulatot sem tett a tűvel és a cérnával.

— Egyetlen gyermek volt, és a ház mágusai nem lehettek igazán bölcs emberek, mert kevés bölcsességet és kifinomultságot mutattak a fiúval szemben. Talán féltek tőle. Megkötözték a kezét és kipeckelték a száját, hogy ne tudjon varázsolni. Bezárták a pincébe, egy kőhelyiségbe, amíg úgy nem gondolták, hogy megszelídült. Elküldték, hogy a nagy birtok istállóiban lakjon, merthogy az állatokkal jól kijött, és a lovak mellett mindig csendesebb volt. De összevitázott egy istállófiúval, és egy halom trágyává változtatta szegényt. Amikor a mágusok visszaváltoztatták az istállófiút, megint megkötözték a gyermeket, kipeckelték a száját, és feltették egy Kútfő felé tartó hajóra. Úgy gondolták, majd az ottani mesterek megszelídítik.

— Szegény gyermek — mormolta az asszony.

— Csakugyan, merthogy a tengerészek is féltek tőle, és az egész úton megkötözve tartották. Amikor a kútfői Nagy Házhoz értek és a kapusmester meglátta a fiút, azonnal levette a kötelékeit és kiszabadította nyelvét. És a szóbeszédek szerint a Nagy Házban az volt a fiú első dolga, hogy felfordította a hosszú asztalt az ebédlőben, megsavanyította a sört, és egy időre disznóvá változtatott egy diákot, aki próbálta megállítani… De a mesterekkel nem bírt el.

— Nem büntették meg, ehelyett igékkel visszatartották vad erőit, míg rávették a fiút, hogy figyelmezzen rájuk és tanuljon. Ez is sokáig tartott. Lázadó lélekkel született és emiatt kihívásnak, veszélynek nézett minden olyan erőt, amellyel nem rendelkezett, minden olyan dolgot, amit még nem ismert, s harcolni próbált ezek ellenében, míg valamelyikük nem győzedelmeskedik. Sok ilyen fiú van. Én is ilyen voltam. De nekem szerencsém volt. Fiatalon megtanultam a szükséges leckét.

— Nos, végül ez a fiú is megtanulta visszafogni haragját, és uralni erejét. És micsoda hatalmas erő volt az! Bármilyen művészetet tanult, azt könnyedén megértette. Túl könnyedén, így lenézte a szemfényvesztést, az időjárás uralmát és még a gyógyítást is, mert nem tartott tőlük, és számára nem jelentettek kihívást. Nem érzett késztetést, nem talált magában elegendő elhivatottságot ahhoz, hogy efféle művészetek mesterévé legyen. Így történt hát, hogy amikor Nemmeziz, a főmágus megadta igaz nevét, a fiú belefogott az idézés nagyszerű és veszélyes művészetének tanulmányozásába. Hosszú időn keresztül az idéző-mester mellett tanult.

— Attól kezdve Kútfőn élt, mert onnan ered minden mágia, és ott tartják fenn. És ő nem érzett vágyat az utazás iránt, vagy hogy más emberekkel találkozzon, vagy hogy világot lásson, mondván, hogy az egész világot magához tudja idézni, ha akarja — és ez igaz is volt. Talán éppen ebben rejlik, ama művészet veszélyessége.

— Nos, az idéző — és minden mágus — számára tiltott dolog az, hogy élő lelket szólítson. Igen, képesek vagyunk szólítani őket. Elküldhetjük hozzájuk a hangunkat, vagy egy jelenést magunkról, a képmásunkat. De nem idézzük meg őket lélekben vagy testben, hogy megjelenjenek előttünk. Csak a holt lelkeket szabad megidézni. Csak az árnyakat. Azt is elmondhatom, hogy miért van ez így. Egy élő ember megidézése azt jelenti, hogy a mágusnak teljhatalma van felette, teste és lelke felett egyformán. Senkinek, legyen bármily bölcs vagy hatalmas, nincs joga tulajdonának tekinteni és így használni egy másik embert.

— De a vetélkedés szelleme ott dolgozott a fiúban, hiába érett férfivá. Ez a szellem nagyon erős Kútfőn: mindig jobb akarsz lenni a többieknél, mindig első akarsz lenni… A művészet könnyen versengéssé válik, játékká. És a befejezése méltatlan lesz önmagához… Akkoriban nem akadt ott más ember, akinek ajándéka ily nagy lett volna, nem mintha más tekintetben bárki is jobb lett volna nála. Úgy találta, hogy őt nagyon nehéz legyőzni. És ez őt magát rémisztette meg a legjobban, emellett bosszantotta is.

— Nem volt helye a mesterek között, minthogy az idézőmestert már korábban megválasztották: egy erős férfit, ki élete delén járt, és még nem kívánt visszavonulni vagy meghalni. A fiúból lett férfi tiszteletet vívott ki a sziget tudósai és tanítói között, de nem tartozott a kilencek közé. Mellőzöttnek érezte magát. Talán mégsem volt olyan jó dolog, hogy ott maradt, mágusok és mágiát tanuló fiúk között, hatalomra és még nagyobb hatalomra vágyók között, akik mind a legerősebbek akartak lenni. Mindenesetre, ahogy teltek-múltak az évek, ő egyre zárkózottabb lett, eltávolodott a többiektől és magányosan folytatta tanulmányait, toronyszobai cellájába zárkózva. Egyre kevesebb diákot tanított, egyre kevesebbekkel beszélt. Az idézőmester tehetséges diákokat küldött hozzá, de a Kútfőn tanulók többsége egyáltalán nem ismerte. Ebben az elszigeteltségben gyakorolni kezdett bizonyos művészeteket, amelyeket nem jó gyakorolni, és nem vezetnek jó eredményre.

— Egy idéző könnyen hozzászokik, hogy egyetlen szavára szellemek és árnyak jönnek és mennek körötte. Talán ez a férfi úgy gondolkodott: Ki tilthatja meg nekem, hogy hasonlóképp tegyek az élőkkel? Miért van hatalmam, ha nem használhatom? Így hát élőket kezdett magához szólítani, azokat, akiktől tartott Kútfőn, akiket vetélytársnak hitt, akiknek hatalmára féltékeny volt. Amikor azok megjelentek előtte, ő elvette hatalmukat, magáévá tette azt, elcsendesítette őket. Nem tudták elmondani, hogy mi történt velük, mi lett a hatalmukkal. Nem is tudták igazán.

— Így történt, hogy végül saját tanítóját, az idézőmestert szólította maga elé, rajtaütésszerűen ragadva el őt.

— De az idéző harcolt ellene mind testben, mind szellemben, és segítségül szólított, és én jöttem. Együtt küzdöttünk az akarat ellenében, amely elpusztíthatott volna minket.

Közben egészen beesteledett. Ajándok lámpása kialudt. Csak a kandalló vörös fénye ragyogott Karvaly arcán. Ez nem olyan arc volt már, amilyennek az asszony először gondolta. Megviseltnek tűnt, keménynek és egyik oldalán sebzettnek. Tényleg egy ragadozó madár arca, ezt gondolta most a nő. Csendben figyelt a férfi szavára.

— Ez nem egy mesemondó története, asszonyom. Nem olyan történet, amelyet más valaha is elbeszél.

— Akkoriban még eléggé új volt nekem az egész főmágusi élet. És fiatalabb is voltam, mint ellenfelünk, talán nem is féltem tőle eléggé. Ketten is csak annyit tehettünk, hogy megvédelmeztük magunkat ott, a toronyszoba mágikus csendjében. Senki sem tudta, mi zajlik éppen. Küzdöttünk. Nagyon sokáig küzdöttünk. És egyszer csak vége lett az egésznek. A férfi ereje megtört. Ahogy egy bot törik el. Megtört ember lett belőle. De arra még maradt elég ereje, hogy elmeneküljön. Az idézőmester örökre elhasználta ereje egy részét, hogy felülkerekedjen az elvakult akaraton. És nekem nem volt elég erőm, hogy megállítsam a menekülőt, és az sem jutott eszembe, hogy bárkit utánaküldjek. És egy szikrányi erő nem maradt bennem, hogy magam követhettem volna. Így tűnt el Kútfőről. Egyszerűen csak elment.