Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

Jó ideig senki sem mert a közelébe menni. Összerogyott Szán küszöbe előtt. Úgy hevert ott, mint valami halott. De a délről jött gyógyító azt mondta, hogy nem halt meg, és veszélyes, mint egy vipera. Szán mindenkinek elmondta, hogy Pomat hogyan átkozta meg Napfényt, hogy iszonytató szavakkal zsugorította egyre összébb, és kínozta is velük, mintha izzó vassal bántotta volna. Egy szempillantás alatt elmúlt ugyan a dolog, de a fickó beteg maradt utána, de hát ki nem lett volna az, és mindeközben valami fény vette körül Pomatot, valami bizonytalanul pislákoló fény, és az árnyékok ugráltak körötte, és a hangjában nem maradt semmi emberi. Iszonytató volt az egész.

Napfény mondta nekik, hogy szabaduljanak meg tőle, de nem maradt ott, hogy megnézze, tényleg megteszik-e. Visszasietett a déli úton, amerről jött, miután felhajtott egy pint sört az ivóban. Közben elmondta, hogy nincs hely két varázslónak egy faluban, és majd visszajön, talán, amikor az a fickó, bárki is legyen, elment.

Senki sem merte megérinteni. Messziről bámulták a Szán küszöbe előtt heverő emberkupacot. Szán felesége hangosan zokogva mászkált fel s alá az utcában. — Rossz jel! Rossz jel! — siránkozott. — A babám is holtan születik majd, tudom én azt!

Bogyó ment és odahozta húgát, miután meghallgatta Napfény történetét az ivóban, és azután Szán változatát is, és persze több másik elmondást is, amelyek azóta születtek. A legjobb az volt, amiben Pomat megnövekedett tíz láb magasra, és egy villámmal egy szénkupacra taszította Napfényt, mielőtt habzani kezdett a szája, elkékült és összeesett.

Ajándok sietve érkezett. Egyenesen Szán küszöbéhez lépett, az emberkupac fölé hajolt, és rátette a kezét. Mindenki lélegzetvisszafojtva mormolt: — El veled! El veled! — Kivéve Rőt legkisebb lányát, aki félreértette a jeleket, és vékony hangján így kiáltott: — Segítsünk, gyorsan!

A kupac megmozdult, és lassan felemelkedett. Látták, hogy a gyógyító az, ahogy ők ismerték, ugráló lángnyelvek és árnyak nélkül, bár nagyon betegnek tűnt. — Jöjjön! — szólt neki Ajándok és talpra segítette, támogatta, miközben lassan végigmentek az utcán.

A falusiak a fejüket rázták. Ajándokot mindig is bátor nőnek ismerték, de van olyan dolog a világon, ami már vakmerőség. Vagy mégiscsak bátor, mondták később az ivóban, de nem úgy, ahogy kell, és rosszkor, ugye? Senkinek se kellene beleártania magát a varázslók dolgába, ha nem született bele. És nem kellene varázslófélékkel közösködni. Ezt mindig elfelejti valaki. Olyanok, mint minden ember, de valójában mégsem olyanok. Mintha a gyógyító nem tudna ártani! Frisset csinál a romlott ételből, és meggyógyítja a nyüves jerkét. Ez még rendben is lenne. De keresztezd csak az útját, és máris megnézheted magad! Tűz meg árnyak meg átkok jönnek a semmiből! Fura dolgok ezek! Az a fickó is mindig fura volt. Honnan jött egyáltalán? Tudja valaki?

Az asszony ágyba dugta, lehúzta cipőjét, és hagyta aludni. Bogyó későn ért haza és ittasan, mint mindig, és elesett és beverte a homlokát a kandalló vasába. Véresen és dühöngve kiabált Ajándokkal, hogy tegye ki a sarlatánt a jégre, azonnal rúgja ki. Azután belehányt a hamuba, és elaludt a kandallónak dőlve. Az asszony ráhempergette a matracára, lehúzta a cipőjét és hagyta aludni. Bement a kisszobába, hogy megnézze a másikat. Lázasnak tűnt, és Ajándok a homlokára tette a kezét. A férfi kinyitotta szemét, egyenesen az asszony szemébe nézett, kifejezéstelenül. — Emer — suttogta, és újra lehunyta szemét.

Ajándok iszonyodva hátrált el az ágytól.

Később, a saját ágyában, már sötétben, csak feküdt és gondolkodott: Biztosan ismeri a mágust, aki a nevemet adta. Vagy valamikor kimondtam a nevem. Talán hangosan kimondtam álmomban. Vagy valaki megmondta neki. De hát senki sem tudja. Soha senki nem tudta a nevem, csak a mágus és anyám. És ők már meghaltak… meghaltak… Biztosan álmomban mondtam ki…

De tudta, hogy nem így történt.

Kis olajlámpást tartott maga elé, a fény vörösre festette az ujjait, és arannyal vonta be arcát. A férfi az igaz nevén szólította. Ajándok hagyta aludni.

Az idegen reggelig aludt és úgy riadt fel, mint aki betegségből ébred, gyengén és elkínzottan. Az asszony képtelen volt félni tőle. Úgy találta, a férfi semmire sem emlékszik a faluban, a varázslóval történtekből. Még arra a hat rézre sem emlékezett, amelyek szétszóródtak az ágyában, és amelyeket valószínűleg végig az öklébe szorítva tartott.

— Kétségtelenül Éger adta fizetségképpen — mondta Ajándok. — Az a tuskó!

— Azt mondtam neki, hogy megnézem az állatait… a folyók közti legelőn, ugye? — kérdezte amaz, nyugtalanul. Az űzött kifejezés visszatért arcára, és hirtelen felkelt.

— Üljön csak le! — húzta vissza az asszony. Az utazó leült, de továbbra is ideges maradt.

— Hogyan tudna gyógyítani, ha maga is beteg? — kérdezte Ajándok.

— Hogy máshogy?

De újra megnyugodott, simogatni kezdte a szürke macskát.

Ajándok bátyja jött be. — Gyere ki! — kérte az asszonyt, amint belépett, látván, hogy a gyógyító az ágyon szendereg. Kimentek a ház elé.

— Nem tűröm ezt tovább — jelentette ki Bogyó. Hirtelen megszállhatta a házigazdaszellem. Homlokán nagy, sötét seb tátongott, szeme bedagadt, és keze inkább reszketett, mintsem remegett.

— És hová mégy? — kérdezte a nő.

— Neki kell mennie!

— Ez az én házam. Golyó háza. Maradhat. Mész vagy maradsz, rajtad áll.

— Az is rajtam áll, hogy ő megy vagy marad. És megy. Nemcsak neked van itt szavad! Mindenki azt mondja, hogy mennie kell. Nem kell ide.

— Ó, persze! Meggyógyította a csordák felét, és kifizették érte hat rézérmével, most már mehet. Valóban, milyen igazságos! Addig tartom itt, amíg akarom, és ezzel le is zárhatjuk a dolgot.

— De nem fogják megvenni tőlünk a tejet és a sajtot — nyafogott Bogyó.

— Ki mondta?

— Szán felesége. Meg minden asszony.

— Akkor majd elviszem a sajtot Orábiba — válaszolta a nő. — Majd ott eladom. A fenébe, bátyám, menj és mosd már ki azt a sebet! És válts inget! Bűzlesz, mint egy istálló. — És az asszony visszament a házba. — Ó! — szólt halkan, és zokogni kezdett.

— Mi a baj, Emer? — kérdezte a gyógyító, felé fordítva sovány arcát és különös tekintetét.

— Nem jó ez így, tudom, hogy nem jó! Semmi sincs rendben egy részeges mellett — válaszolta az asszony. Megtörölte szemét a kötényével. — Mi törte meg ennyire magát? — kérdezte. — Talán az ital?

— Nem — válaszolta amaz sértődés nélkül, talán meg sem értve teljesen a kérdést.

— Hát persze, hogy nem. Bocsánatát kérem!

— Talán azért iszik, mert másvalaki szeretne lenni — jegyezte meg a férfi. — Hogy változtasson…

— Azért iszik, mert iszik, és kész — mondta Ajándok. — Van, akivel így van. Kint leszek a bódéban. Bezárom az ajtót, jó? Lehet… lehet, hogy idegenek mászkálnak majd a környéken. Pihenje ki magát. Hideg van odakint. — Biztos akart lenni benne, hogy a férfi bent marad és nem esik bántódása, és senki sem fogja zaklatni. Később bemegy majd a faluba, szót vált néhány értelmesebb emberrel, és véget vet a hitvány szóbeszédeknek, ha tud.

Amikor bement, Éger felesége, Rőt, és még többen mások is egyetértettek abban, hogy a varázslók összezördülése a munka miatt nem új dolog, és nem kell tovább foglalkozni vele. De Szán és a felesége és az ivóba járók nem fogják annyiban hagyni a dolgot, merthogy a marhavész mellett ez volt az egyetlen dolog, ami érdeklődést keltett ezen az elhagyatott vidéken. — Amellett — tette még hozzá Rőt —, amikor rezeket számolt valaki markába, a férjemet sohasem tartotta vissza a tudat, hogy esetleg elefántcsonttal is fizethetne.