Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

Egyik reggel Éger egy tehenésze lovagolt be az udvarba, felnyergelt öszvért vezetett kantáron. — Éger uraság azt mondta, hogy Pomat uraság meg tudja majd ülni. Ki kellene menni a keleti mezőkre, és az megvan úgy tíz-tizenkét mérföld — mondta a fiatal fickó.

A vendég kijött a házból. Egy fényes és ködös reggelen történt ez, a lápot csillámló párafelhők fedték. Az Andád a ködök felett lebegett, hatalmas és megtört formaként az északi égen.

A gyógyító mit sem szólt a tehenészlegényhez, csak egyenesen az öszvérhez lépett, amelynek talán Szán nagydarab nősténye lehetett az anyja, apja pedig Éger fehér csődöre. Maga az öszvér fehéres aranyderes volt, fiatal még, kedves pofával. A férfi beszélt hozzá vagy egy percig, belesuttogott az állat nagy, formás fülébe, és a homlokát simogatta.

— Mindig ezt csinájja — mondta a legény Ajándoknak. — Beszél hozzájuk. — Hangjában egyszerre bujkált csodálkozás és megvetés. A férfi Bogyó egyik ivócimborája volt, de viszonylag illemtudó fiatalember, legalábbis egy tehenészhez képest.

— És meggyógyítja a marhákat?

— Hát, nem tünteti el egycsapásra az egész marhavészt, de mintha meggyógyítaná azokat az állatokat, amelyikek még nem kezdtek el botladozni. És amelyikek még nem kapták el, azokat meg aszondja, hogy távol tartja tőlük. Úgyhogy az uraság szerteküldi minden legelőre, hogy csinájja, amit tud. Soknak már így is túl késő.

A gyógyító ellenőrizte a hevedereket, meglazított egy szíjat, és felmászott a nyeregbe, nem szakértő módon, de az állat egyáltalán nem ellenkezett. Hátrafordult inkább hosszú fehér fejével, és lovasára nézett gyönyörű szemeivel. A férfi elmosolyodott. Ajándok még sohasem látta mosolyogni.

— Mehetünk? — kérdezte a legénytől, aki intett Ajándoknak és már el is indult, kis termetű kancája horkantott egyet. A gyógyító követte. Az öszvér puhán, kényelmesen lépdelt hosszú lábaival, fehérsége szinte ragyogott a reggeli verőfényben. Ajándok úgy képzelte, egy herceg valahogy így léptet el, mint a mesékben, és figyelte, ahogy a lovasok hamarosan eltűnnek az egyik ködfellegben, a téli puszta homályos barnasága mélyén, belevesznek a fehér csillámlásba, eltávolodnak.

A legelőkön nehéz munka folyt. — Ki nem dolgozik itt keményen? — Ezt kérdezte Emer és megmutatta kerek, erős karját, kemény, vörös kezét. Éger, a tenyésztő elvárta a gyógyítótól, hogy maradjon kint a mezőkön addig, míg meg nem érintett minden élő állatot a hatalmas csordában. Két tehenészt is küldött, segítségképpen. Valami táborfélét vertek egy földre terített pokrócból és egy félsátorból. A lápvidéken azonban nem sok égetnivaló akadt, csak alacsony bozót meg száraz nád, így a tűz a vízforraláshoz is épp csak lobogott, és mindig túl kicsi maradt ahhoz, hogy az ember rendesen megmelegedjen mellette. A tehenészek körbelovagoltak és próbálták egybeterelni a marhákat, hogy ne kelljen egyesével utánamenni minden, a fagyos füvet legelészve kóborló állatnak. Nem bírták azonban sokáig egyben tartani a bandát, megdühödtek, és a gyógyítóval is kiabáltak, hogy miért nem halad gyorsabban. Ő pedig furcsállotta, hogy nincs türelmük az állatokhoz, amelyeket tárgyakként kezeltek — mint ahogy a tutajos bánik a folyón leúsztatott cölöpökkel —, mindet erővel irányították.

És vele sem voltak türelmesek, mindig sürgették, hogy fejezze már be; de nem úgy önmagukkal, a saját dolgaikkal. Amikor egymás közt beszélgettek, mindig kényelmesen tervezgették, hogy mit fognak csinálni a városban, Orábiban, ha megkapják a bérüket. Az idegen hamar megismerte Orábi szajháit, Százszorszépet és Aranyost, és azt is, akit Égő Bokornak neveztek. A tehenészeknek szorosan egymás mellett kellett ülniük, mert mindannyiuknak szükségük volt a melegre, amit a kis tűz kiadhatott magából. Pomat érezte, hogy a fiatalok nem fogadták be maguk közé, és ő sem akart ott lenni velük. Érezte, hogy kicsit félnek a varázslótól és féltékenyek is rá, de mindenekfelett megvetik és lenézik. Öreg volt, idegen volt, nem közülük való. A félelmet és a féltékenységet ismerte, és próbálta elkerülni, de a megvetést megjegyezte. Örült, hogy nem közülük való, hogy nem akarnak szólni hozzá. Félt, hogy valamiképpen ellenükre tehet.

A következő jeges reggelen felébredt, amikor a másik kettő még a takarójába csavarodva aludt. Tudta, merre lehetnek a legközelebbi marhák, és megkereste őket. Betegségük már igencsak ismerős volt. Érezte a keze lángolásán, és — az előrehaladottabb eseteknél — a gyomra émelygésén. Az egyik fiatal ökör mellett, amelyik már le is heveredett, szédülés és hányinger támadta meg. Nem is lépett közelebb, csak elmormolt néhány szót a haldoklás megkönnyítésére, és ment tovább.

Az állatok hagyták, hogy közöttük járkáljon, holott elvadultak már, és nem kaptak mást az emberi kéztől, mint herélést és taglót. Kedvét lelte bizalmukban, és büszke volt rá. Nem kellett volna, de ő büszke volt. Ha meg akarta érinteni valamelyik termetes állatot, nem kellett mást tennie, mint megállni mellette és beszélni hozzá egy kicsit, miközben a beszélni nem tudók nyelvén — Ulla —, megnevezte a teremtményt. — Ellu. Ellua. — Csak álltak közönyösen, néha az egyik vagy a másik hosszan nézte őt. Néha egyikük odaballagott könnyed, hanyagul méltóságos lépteivel, és belelehelt a férfi nyitott tenyerébe. Amelyek odamentek hozzá, azt mindet meg tudta gyógyítani. Ráhelyezte kezeit a merev szőrű, forró horpaszokra és nyakakra, és tenyerén keresztül gyógyító erőt áramoltatott az állatokba, közben hatalommal bíró szavakat ismételgetett. Egy idő után az állatok megrázták magukat, vagy fejükkel odaböktek kicsit, vagy egyszerűen csak továbbléptek. Ő meg csak leeresztette kezét maga mellé, és állt még ott egy ideig, kiüresedve és kimerülten. Azután egy másik közeledett, nagy, kíváncsi, szégyenlősen bátor, sárral borított állat, és ő érezte a betegséget, ahogy elzsibbasztja, megcsiklandozza tenyerét vagy forrósággal borítja el kezét, esetleg szédül tőle. — Ellu — szólt és odament, ráhelyezte kezeit, mígnem újra hűvös, nyugodt egészséget érzékelt, mintha hegyi patakba nyúlt volna.

A legények arról vitáztak, hogy meg szabad-e enni a marhavésztől elpusztult ökör húsát. Az élelem, amit magukkal hoztak, már induláskor is csekélynek tűnt, most pedig kezdett végképp elfogyni. Ahelyett, hogy húsz vagy harminc mérföld lovaglás árán újra felpakoljanak, inkább abból a fiatal ökörből akartak vágni egy-két darabot, amelyik a minap hunyt el.

Pomat korábban rávette őket, hogy forraljanak fel minden vizet, amit meg akarnak inni. Akkor pedig így szólt: — Ha megeszitek azt a húst, akkor előbb-utóbb szédülni fogtok. Azután vakon botladoztok majd, míg végül úgy pusztultok el, mint ezek az állatok.

Szitkozódtak és gúnyolódtak, de hittek neki. Ő maga sem tudta, igazat mondott-e. Igaznak tűnt, amikor kimondta. Talán csak bosszantani akarta őket. Talán csak meg akart szabadulni tőlük.

— Lovagoljatok vissza! — mondta nekik. — Hagyjatok csak itt. Egy embernek még legalább három vagy négy napra elég ez az élelem. Azután meg visszavisz az öszvér.

Nem kellett győzködnie őket. Ellovagoltak és mindent hátrahagytak: a takarókat, a sátrat, a vasfazekat. — Hogy visszük ezt mind vissza? — kérdezte hátasától. Az csak nézett szomorúan a két póni után, majd horkantott egyet. Máris hiányolta a társaságot.