Ursula Le Guin: Óceánföld meséi

A Szigetvilág-sorozat negyedik kötete, a Tehanu végén a történet eljutott addig a pontig, amit Óceánföld jelenének éreztem. És most, akárcsak az úgynevezett való világ jelenében, nem tudom, mi fog történni ezután. Megsejthetem, megjósolhatom, tarthatok tőle, reménykedhetek benne, de nem ismerem a jövőt.

Képtelen vagyok folytatni Tehanu történetét (mert még nem történt meg), és ostobán feltételeztem, hogy Kóbor és Tenar története elérte a boldog beteljesülést, ezért először az „Óceánföld utolsó könyve” alcímet adtam ennek a kötetnek.

Ó, te ostoba! A jelen nem áll meg! Akár valós időben, akár álomidőben, akár a mesékben, a jelenből sohasem lesz múlt .

Hét vagy nyolc évvel a Tehanu kiadása után felkértek, hogy írjak egy történetet, amely Óceánföldén játszódik. Csupán egy pillantást kellett vetnem arra a másik világra és máris láttam, hogy megváltozott, mialatt nem figyeltem rá. Épp ideje volt már visszatérnem és felfedeznem és kitalálnom, hogy mi történik a jelenlegi jelenben.

Mindemellett szerettem volna némi ismeretet szerezni arról, hogy mi történt a múltban , még Kóbor és Tenar születése előtt. A sárkányokkal, Kútfő szigetével, a mágusokkal kapcsolatban számos dolog nyugtalanított. Ahhoz, hogy megértsem az aktuális eseményeket, történelmi kutatásba kellett kezdenem, és el kellett töltenem némi időt Szigetvilág legendáival.

Az ember csak úgy tudja beleásni magát egy nem létező történelembe, ha belekezd egy elbeszélésbe és menet közben találja ki, hogy mi történhetett. Úgy hiszem, ez nem sokban különbözik attól, amit az úgynevezett való világ történészei csinálnak. Még ha jelen is vagyunk valamely történelmi eseménynél, megérthetjük, egyáltalán emlékezhetünk-e rá, mielőtt történet formájában elmondjuk? És az eseményekről, amelyek időben vagy térben távol esnek tőlünk, nem is szerezhetünk tudomást másképpen, csak más emberek elbeszéléseiből. Mindenesetre a múltbeli események már csak az emlékezetben léteznek, ami pedig a képzelet egy fajtája. Az esemény valóságos a jelenben , de amint múlttá válik, valóságosságának folytonossága teljesen tőlünk függ, emlékezetünk erejétől és becsületességünktől. Ha elveszítünk egy emléket, akkor elménkben csak a képzeletünk állíthatja helyre a történteket. És ha hazudunk a múltról, akkor a saját akaratunkat kényszerítjük egy történetre, és az elbeszélés csak azt fejezi majd ki, amit mi akarunk kifejezni vele; elveszíti valóságosságát és hamissá válik. Nehéz vállalkozás magunkkal hozni a múltat a mítosz és a történelem bőröndjeiben; de ahogy Lao-ce mondta: a bölcs a poggyászkocsi mellett sétál.

Amikor megalkotsz vagy újraalkotsz egy világot, amely sohasem létezett, akkor elképzelsz egy egész történelmet, és a kutatás valamiképpen más rendben zajlik, de indíttatása és technikája alapvetően ugyanaz, mint a történészeké. Megvizsgálod az eseményeket és megpróbálsz rájönni, hogy miért történt éppen ez vagy az, meghallgatod, amit az emberek elmondanak, megfigyeled cselekedeteiket, többször is végiggondolva összegzed magadban a dolgokat, azután becsületesen elbeszéled, így a történet súlyt és értelmet nyer.

Az e könyvben szereplő öt mese az első négy Óceánföld-regény által bemutatott világban játszódik, és azt bővíti ki. Minden történet önálló, de hasznukra lehet, ha nem a regények előtt, hanem utánuk olvassák el őket.

A fürkész nagyjából háromszáz évvel a regények ideje előtt játszódik, sötét és nyugtalan időszakban; története rávilágít néhány szigetvilági szokás kialakulására. A föld csontjai ban az a varázstudó bukkan fel, aki a Kóbort először tanító mágust oktatta művészetére, és bebizonyosodik, hogy egy földrengés megakadályozásához, egynél több varázshasználó kell. A Feketerózsa és Gyémánt bármikor megtörténhetett Óceánföld utóbbi néhány évszázada során; ahogyan más szerelmi történetek is megeshetnek bármikor, bárhol. A Magas-lápon soraiban egy történet rejlik abból a rövid, de eseménydús hat esztendőből, amikor Kóbor volt a Szigetvilág főmágusa. És az utolsó mese, a néhány évvel a Tehanu után játszódó Szitakötő hidat képez az utolsó regény és a következő könyv, a Más szelek szárnyán között. Sárkányhidat.

Miközben írtam e történeteket, elmém bejárta az éveket és az évszázadokat anélkül, hogy a dolgok kizökkentek volna a rendes kerékvágásból, emellett próbáltam minél kisebbre csökkenteni az esetleges ellentmondások és változtatások számát. Úgy tűnik, módszeresebbé váltam, mert Óceánföld leírását azon emberek történetéből állítottam össze, akikről szereztem valamennyi ismeretet. Ennek ugyanaz a szerepe, mint az első nagy térképnek, amit a Szigetvilágról és a Peremvidékekről rajzoltam, amikor harminc évvel ezelőtt dolgozni kezdtem A Szigetvilág varázslójá n: tudnom kellett, hogy mi hol van, és hogyan lehet eljutni innen oda — mind időben, mind térben.

Akárcsak a képzelt birodalmak térképei, úgy ez a fajta fiktív tényleírás is érdekli az olvasók egy részét, ezért a történetek végén mellékeltem. Emellett földrajzi térképet is kerítettem, közben örömmel fedeztem fel újra a régi anyagokat, és Enyhely levéltárában ráleltem egy igen öreg tantérképre.

Mióta először írtam Óceánföld szigeteiről, azóta természetesen megváltoztam, ahogy megváltoztak mindazok az emberek is, akik olvasták ezeket a könyveket. Minden idő a változás ideje, de a mi változásunk nagy és gyors morális és mentális átalakulás. Az archetípusok mérföldkövekké válnak, az egyszerű dolgok bonyolultak lesznek, a káosz kifinomult, és amit mindenki igaznak hisz, arról kiderül, hogy csupán néhány ember gondolata.

Ez zavaró. Mulandó és az elektronika bűvös villódzása által keltett minden örömünk ellenére, a változatlanra is vágyakozunk. Ezért leljük a régi történetekben kedvünket. Arthur végtelen időkig álmodik Avalonról. Bilbó bármikor elmehet oda és vissza, és szeretett Megyéje mindig ismerős lesz. Don Quijote örökké szélmalmokkal akar majd harcolni… Így hát az emberek a fantázia birodalmai felé fordulnak állandóságért, ősi igazságokért, a soha nem változó, hétköznapi dolgokért.

És a kapitalizmus malmai biztosítják ezeket. A szolgáltatás találkozik az igényekkel. A képzelet iparággá, terméke árucikké válik.

A fantázia piaca nem jelent kockázatot: nem talál fel új dolgokat, csak utánoz és sablonokat gyárt. Megfosztja a régi történeteket intellektuális és etikai összetettségüktől, cselekményüket erőszakká, szereplőiket bábukká, s igazságaikat szentimentális közhelyekké változtatja. Hősei kardot, lézert, varázspálcát forgatnak olyan mechanikusan, mint egy aratógép, amely hasznot hajt gazdáinak. Az elmélyültebb gondolkodást kívánó morális döntéseket addig egyszerűsítik, csinosítják, míg teljesen veszélytelennek látszanak. A nagy mesemondók szenvedéllyel kigondolt ötleteit lemásolják, játékokká redukálják, színes műanyagba öntik, reklámozzák, eladják, eltörik, kidobják, kicserélik, hiszen helyettesíthetőek.

És mire építenek a fantázia áruba bocsátói, miből hajtanak hasznot? Az olvasó legyőzhetetlen képzelete az, legyen bár gyermeké vagy felnőtté, ami még ezeket az élettelen, tárggyá változtatott dolgokat is életre kelti — legalábbis egy részüket, egy ideig.