Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

A képzelet, mint minden élő dolog, a jelenben él, együtt él a valódi változással, belőle táplálkozik és ráhagyatkozik. Ahogyan mi is tesszük, a képzelet tárgya kiválasztható és lealacsonyítható; de túléli a kereskedelmi és oktatási kizsákmányolást. A föld túléli a rátelepedő birodalmakat. A hódítók hagyhatnak sivatagot az erdők és mezők helyén, de az eső újra esni fog, és a folyók mindig a tenger felé futnak. Az „egyszervolt” ingatag, változékony, megbízhatatlan birodalmai ugyanúgy hozzátartoznak az emberi történelemhez és gondolkodáshoz, mint a színes atlaszainkban feltüntetett nemzetek — némelyikük talán még maradandóbb is ezeknél.

Már rég benépesítettük a valós és a képzelt országokat, de egyik helyen sem úgy élünk, ahogyan szüleink vagy még régebben élt elődeink tették. A bűverő mindig együtt változik a korral és a korszakkal is.

Már legalább tucatnyi különböző Arthur királyt ismerünk, és mindegyikük valós. A Megye visszavonhatatlanul megváltozott, talán még Bilbó életében. Don Quijote ellovagolt Argentínába és ott Jorge Luis Borges várta. Plus c’est la meme chose, plus ça change . [1] Minél inkább ugyanaz, annál inkább változik.

Boldogan tértem vissza Óceánföldre és találtam még mindig egészében ismerősnek, de mégis megváltozottnak, és folyton tovább változónak. Amiről azt gondoltam, hogy meg fog történni, mégsem történt meg, az emberek nem azok, akik — vagy amik — az én elképzeléseim szerint lennénk, és eltévedtem azokon a szigeteken, amelyekről azt hittem, hogy szívem mélyén ismerem őket.

És végül felfedezőutam eredményei: mesék Óceánföldről mindazoknak, akik megkedvelték, avagy úgy vélik, még megkedvelhetik ezt a helyet, és akik hajlandók elfogadni a következő feltételeket:

a dolgok változnak;

az írók és varázslók nem mindig megbízhatóak;

senki sem értheti meg a sárkányokat.

Ez a Sötétség könyvé nek első oldala, valami hatszáz esztendővel ezelőtt íródott, az angládi Berilában:

„Miután Elfáran és Mórred eltűnt, és Szoléa szigete a tenger mélyére süllyedt, a Bölcsek Tanácsa felügyelt a gyermek Szeriádra, míg el nem foglalhatta a trónt. Uralkodása dicsőséges volt, ám rövid. Angládban hét király követte őt, alattuk a birodalom békében és gazdagságban növekedett. Azután sárkányok jöttek és a nyugati földeket fosztogatták, és mágusok fordultak ellenük hiábavalóan. Akambar király átköltöztette az udvart az angládi Berilából Enyhely szigetére, az enyhelyi Nagy Kapu városába, ahonnan flottákat küldött a kargád megszállók ellen, és visszaűzte őket keletre. Ám még mindig küldenek fosztogató hajókat a belső szigetekre, oly messzire is, mint a Legbenső-tenger keleti partjai. Enyhely tizennégy királya közül utolsóként Maharion ült a trónra, aki békét kötött a sárkányokkal és a kargokkal, de ezért nagy árat fizetett. Miután a Rúnagyűrű eltörött, és Vandór-Akbé odaveszett a nagy sárkány elleni küzdelemben, és Maharion a Bátor, árulás áldozatává vált, úgy tűnik, többé már nem történtek jó dolgok a Szigetvilágban.”

„Sokan tartottak igényt Maharion trónjára, de senki sem bírta megtartani azt, és a trónbitorlók viaskodása felbontott minden szövetséget. Nemzetek közössége vagy igazság nem uralkodhatott már, a vagyonosok szava lett a törvény. Nemesi házak tagjai, kereskedők és kalózok, s bárki, akinek lehetősége volt katonákat bérelni, és varázstudók szólíttatták magukat uraságnak, birtokokra és városokra formáltak jogot, önkényesen. A hadurak rabszolgáikká tették a leigázottakat, és valójában bérenceik is rabszolgák voltak, kiket csak feljebbvalójuk védelmezhetett meg a földeket dúló rivális haduraktól és a kikötőket fosztogató kalózoktól, és a törvényen kívüliek hordáitól is, a vagyonukból kiforgatott nyomorultaktól, az éhség által gyilkosságba és rablásba hajszolt banditáktól.”

A Sötétség könyve , amely a tárgyául választott időszak vége felé íródott, önellentmondásos történetek, részleges életrajzok és hamis legendák gyűjteménye. Ámde még így is ez a leghitelesebb írás, amely túlélte a Sötét Esztendőket. A történelem megőrzése helyett engedelmességet kívánó hadurak elégettették a könyveket, amelyekből a szegények és gyengék megtanulhatták volna, hogy mivel jár a hatalom.

De amikor egy mágus tudáskönyvei kerültek valamely hadúr kezébe, azokkal óvatosan bánt, elzárta, hogy tudatlanságban tartsa a népet, vagy egy felbérelt varázslónak adta azokat. A tudás e könyveiben a varázslatok és szófelsorolások melletti lapszélekre, de sokszor az utolsó üresen hagyott oldalakra is egy-egy varázsló vagy tanonc körmölt feljegyzéseket járványról, éhínségről, fosztogatókról, mesterváltásról. Beszámolóját kiegészítette az ilyen események során használt varázslatok neveivel, és azok hasznával vagy haszontalanságával. Az ilyenfajta feljegyzések tisztáztak néhány pillanatot itt és ott, de az e pillanatok közötti idők, teljességgel homályba vesznek. Csupán kivilágított hajók fényének villanásai egy távoli tengeren, éjjel, viharban.

És persze, ott vannak a dalok, a régi énekek és balladák, amelyek a jelentéktelen kis szigetekről és Enyhely csendesebb vidékeiről származnak, s amelyek történeteket beszélnek el, azokból az esztendőkből.

Az enyhelyi Nagy Kapu városa a világ szívében áll, fehér tornyokkal magasodik öble fölé; a legmagasabb torony csúcsán Vandór-Akbé kardja csillan meg a felkelő nap első és a lemenő nap utolsó fénysugaraiban. Azon a városon áthalad Óceánföld minden mestersége, szórakozása, kereskedelme és tudása; szellemi értéke. Ott ül a király is trónján, visszatért a Gyűrű egybeforrasztása után, s maga is a helyreállítás jegyében uralkodik. És abban a városban, ezekben a kései napokban, a szigetek férfiai és asszonyai sárkányokkal beszélgetnek, a változás szelleme szállt közéjük.

Enyhely néven nevezik a Nagy Szigetet, a széles és gazdag földrészt, és a kikötőtől bentebb eső falvakban, az Onn-hegy lejtőin fekvő tanyavilágban, mintha semmi sem változna meg igazán. Arrafelé az éneklésre érdemes dalokat újra meg újra eléneklik. Az öregek az ivókban úgy szólnak Mórredről, mintha ismerték volna, amikor még maguk is ifjak és hősiesek voltak. A teheneket hazacsalogató lányok a Kéz asszonyairól beszélgetnek, akiket már mindenhol, még Kútfőn is elfeledtek. De ama csendes, napfény áztatta földutakon és mezőkön, és a háziasszonyok tűzhelye mellett, még emlékeznek rájuk.

A királyok idejében mágusok gyűltek össze az angládi udvarban és később az enyhelyi udvarban is, hogy tanácsot adjanak a királynak, és tanácskozzanak egymás között. Azért, hogy művészetük használatával elérjék céljaikat, melyeket együttesen, egyetértésben ítéltek jónak. De a Sötét Esztendőkben a varázstudók eladták tudásukat a legmagasabb fizetséget kínálóknak. Egymás ellenében használták fel hatalmukat a varázspárbajok és varázscsaták során, nem törődtek a gonoszsággal, mi tetteiket átitatta, vagy ami még rosszabb, szándékosan cselekedték azt. Járvány és éhínség, poshadt vizű források, eső nélküli nyarak és nyár nélkül való esztendők. A lábasjószág között beteg és szörnyeteg fiak, az emberek között beteg és szörnyeteg gyermekek születtek — mindezen dolgokért a varázslókat, mágusokat, boszorkányokat vádolták, gyakran bizony nem alaptalanul.