Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

— Ez itt a Király — közölte Bunyós olyan hangsúllyal, ami egyformán lehetett a tisztelet vagy a gyűlölet jele.

Bár nem volt varázstudó, Bunyós mégis tekintélyesebb figurának tűnt, mint Vizsla. És akárcsak Vizsla, ő is inkább célszerűen erőszakos volt, mintsem kegyetlen. Megkövetelte az engedelmességet, de semmi többet. Eddigi életében Vidra számos rabszolgát és hajcsárt látott Enyhely kikötőjében, és tudta, hogy szerencsés. Legalábbis nappal, amikor Bunyós felügyelt reá.

Csak a cellájában ehetett, ahol kivették a szájpecket. Kenyeret és hagymát kapott, löttyintésnyi avas olajjal a kenyéren. Lehetett bármilyen éhes éjjelente, ahogy ült ott varázskötelékei között, alig bírta lenyelni az ételt. Fémíze volt, vagy hamuíze. Az éjszakák hosszúnak és rémisztőnek tűntek, mert a varázslatok nyomták, ránehézkedtek, újra és újra felriasztották. Ilyenkor félelemmel telve kapkodott lélegzet után, és képtelen volt összefüggően gondolkodni. Végtelenül sötét volt körülötte, minthogy még egy apró lidércfénnyel sem világíthatta be a szobát. A nappalt elmondhatatlan örömmel üdvözölte, még ha azt is jelentette, hogy hátrakötik a kezét, kipeckelik a száját, és pórázt kötnek a nyakára.

Bunyós kora reggel kivitte, és gyakran késő délutánig járták a környéket. A férfi csendes volt és türelmes. Nem kérdezett rá, hogy Vidra találta-e már érc nyomát valahol; még azt sem kérdezte meg, hogy keresi-e egyáltalán, vagy csak színleli a keresést. Maga Vidra sem kapott még választ egyetlen kérdésére sem. E céltalan vándorlások közepette a föld mélye ugyanúgy megérintette volna a lelkét, mint korábban bármikor, de megpróbálta elzárni magát az érzések elől. Nem állok a gonosz szolgálatába! mondta magának. Azután a nyári levegő és fény megenyhítette szívét, és edzett, csupasz talpával érezni kezdte a száraz füvet, és tudta, hogy a gyökerek alatt keskeny erecske mászik a sötét földben. Átszivárog egy sziklapad szélén, melyet csillámpala rétegei törnek meg, és alatta egy barlangba ereszkedik le, amelynek falaiban vékony, karmazsinvörös cinnabarit-ágyak omladoznak… Nem jelzett fogvatartójának. Úgy hitte, az elméjében megformálódó földmélye-térkép még jó lehet valamire, ha kitalálja, mit tehetne egyáltalán.

Ám nagyjából tíz nap elteltével Bunyós így szólt: — Gelluk mester idejön. Ha nem kap ércet, nyilván talál majd egy másik varázsvesszőt.

Vidra továbbhaladt még egy mérföldnyit, közben eltűnődött. Azután visszakanyarodott és egy kis dombocskához vezette Bunyóst, amely nem esett túl messzire a régi járatok végétől. Ott biccentett lefelé, és dobbantott egyet.

Mikor megint a cellában voltak és Bunyós leoldotta róla a pórázt, azután kivette a pecket, Vidra így szólt: — Van ott valamennyi érc. Elérhetik, ha egyenesen továbbássák azt a régi alagutat. Talán húszlábnyit még.

— Jó nagy darab?

Vidra megvonta a vállát.

— Épp elég, hogy folytathasd, mi?

Vidra nem válaszolt.

— Nekem megfelel — fejezte be a beszélgetést Bunyós.

Újra megnyitották a régi aknát és ásni kezdtek az érc felé, majd két nappal később a mágus is megérkezett. Bunyós megengedte, hogy Vidra kint üljön a napsütésben, nem kellett bent maradnia a barakkbeli szobában. A fiatalember hálás volt ezért. Nem kényelmesedhetett el teljesen, minthogy kezét a megszokott rend szerint hátrakötötték és száját kipeckelték, de a szél és a napfény áldásként hatott. Mélyen beszívhatta a levegőt, és végre úgy szenderedhetett el, hogy álmában nem tömítette el nehéz sár az orrát és a torkát; cellájában mindig ezt álmodta.

Félálomban lebegve ült a földön, a barakk árnyékában, és a perkelőtorony mellett felhalmozott fahasábok szaga, az otthoni munkák emlékét idézte. A frissen vágott fa illatát, amikor a gyalu végigfut a selymes tölgydeszkákon. Valami mozgás vagy zaj riasztotta fel. Felnézett, és a mágust látta, ahogy előtte áll, fölémagasodik.

Gelluk különleges öltözéket viselt, ahogy akkoriban sokan a fajtájából. Lorbanery-selyemből készült hosszú talárt húzott, skarlátvöröset, rúnákat és szimbólumokat ábrázoló arany és fekete hímzéssel, és széles karimájú, hegyes tetejű kalappal, amitől magasabbnak tűnt minden létező embernél. Vidrának nem kellett látnia az öltözéket, hogy tudja, ki áll előtte. Felismerte a kezet, amely megszőtte kötelékeit, és ezzel elátkozta éjjeleit; felismerte az idegen hatalom savas ízét és fojtogató szorítását.

— Úgy vélem, megtaláltam az én kis fürkészemet — mondta Gelluk. Hangja mély volt és lágy, mint egy violáé. — Szendereg a napon, mint aki jól végezte dolgát. Szóval elküldted őket, hogy ássanak le Vörös Anyához, ugye? Ismerted Vörös Anyát, mielőtt idejöttél? A király valamelyik udvaronca lennél? Itt és most nincs szükség azokra a kötelekre! — Ahogy ott állt, ujjainak egyetlen csettintésével leoldotta a kötelet Vidra csuklójáról, és a szájpeceknek használt rongycsomó is a földre hullott.

— Megtaníthatlak rá, hogyan csináld ezt tenmagad — mondta ezután a mágus, és mosolyogva figyelte, ahogy Vidra fájó tagjait dörzsölgeti és zsibbadt ajkát próbálgatja, melyet a pecek órákig a fogaira passzírozott. — Az a Vizsla, az mondta, hogy ígéretes gyerek vagy, és megfelelő vezérlettel messzire juthatsz. Ha el akarsz látogatni a Király Udvarába, akkor én odavihetlek. Tudod egyáltalán, melyik Királyról beszélek?

Vidra valóban bizonytalan volt, hogy amaz a kalózról vagy a higanyról beszél, de próbát tett, és biccentett egyet a kőtorony felé.

A mágus szemei összeszűkültek, mosolya szélesedett valamelyest.

— Ismered a nevét?

— Vízvas — válaszolta Vidra.

— Így nevezik a parasztok. De lehet higany vagy nehézvíz is. Akik azonban szolgálják, ők Királynak szólítják, és Főkirálynak, és a Hold Testének. — Tekintete, egyszerre jóindulatú és kérdő, Vidráról a toronyra siklott, majd vissza. Arca nagy volt és hosszúkás, fehérebb, mint bármely arc, melyet Vidra valaha is látott. Szeme kékes, szürke és fekete szőrzet göndörödött itt is, ott is az arcán és az állán. Nyugodt, nyílt mosolya kicsi fogakat mutatott, melyek közül több is hiányzott. — Akik megtanultak igaz módon látni, azok a valós formájában látják őt, minden anyag urát. A hatalom gyökere őbenne rejlik. Tudod, minek nevezzük őt palotája titkos csarnokaiban?

A magas férfi a magas kalapban váratlanul leült Vidra mellé a porba, egészen közel hozzá. A lehelete földszagú volt. Fényes tekintete Vidra tekintetébe kulcsolódott. — Szeretnéd tudni? Bármit megtudhatsz, amit szeretnél megtudni. Szükségtelen titkolóznom előtted. Ahogy neked is előttem. — És felnevetett, nem fenyegetően, inkább örömében. Ismét Vidrát nézte, nagy, fehér arca nyugodt és elgondolkodó volt. — Vannak erőid, igen, mindenféle kis trükk és mutatvány. Ravasz fiú vagy. De nem túl ravasz; ez jó. Nem elég ravasz, hogy tanulj a… Én taníthatlak, ha akarod. Szeretnél tanulni? Szeretnél tudást? Szeretnéd tudni, hogyan szólítjuk a Királyt, amikor önmagában marad, és megnyilvánul teljes fényessége az ő kőudvarában? A neve: Turres. Ismered ezt a nevet? Ez a Főkirály nyelvének egyik szava. A saját neve a saját nyelvén. A mi nyelvünkön ondót jelent. — Megint elmosolyodott, és meglapogatta Vidra vállát. — Mert ő a mag, a megtermékenyítő. A mag forrása a hatalomnak, az igazságnak. Te is látni fogod. Meg fogod látni. Jer velem! Jer csak! Nézzük meg, ahogy a Király az alattvalói fölé emelkedik, és belőlük erősíti meg magát! — Hirtelen, ruganyosan felpattant, megfogta Vidra kezét, és meglepő erővel húzta talpra. Ismét felnevetett izgalmában.