Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

Tanítói között volt egy idős férfi, akit csak úgy szólítottak maguk közt: Elvarázsoló. Mutatott Vidrának néhány szemfényvesztő varázslatot; és amikor a fiú már legalább tizenöt esztendős lehetett, az öregember kivitte magával a Csipkés melletti szántóra, hogy megmutassa neki az általa ismert egyetlen, valóban átváltoztató varázslatot. — Előbb lássuk, el tudsz-e változtatni egy bokrot úgy, hogy fának tűnjék? — kezdte a tanítást, és Vidra már csinálta is. A szemfényvesztés oly könnyedén ment, hogy az öreg korábban meg is riadt tőle, Vidrának könyörögnie és ígérgetnie kellett a további tanításokért. Végül igaz és titkos nevére esküdött meg, hogy ha valaha megtanulhatja Elvarázsoló nagyszerű varázslatát, akkor nem használja azt, csak ha életet ment vele, sajátját vagy másét.

Ezután az öreg megtanította neki. De úgysem veszi sok hasznát, gondolta Vidra, merthogy úgyis el kell titkolnia.

Amit apja és bácsikája mellett tanult a kikötőben, annak legalább hasznát vette; és remek szakemberré vált, ezt még az öregek is elismerték.

Egy tengerjáró kalóz, név szerint Eleresztett, aki a Legbenső-tenger királyának szólíttatta magát, ő volt akkoriban a legfőbb hadúr a városban, s Enyhely-sziget keleti és déli részein is. Durván megsarcoltatta a gazdag birtokot, és katonasága, flottája növelésére költötte a pénzt, hogy minél több szigetről, minél több kincset és rabszolgát zsákmányolhasson. Ahogy Vidra bácsikája egyszer megjegyezte; munkát adott a hajóácsoknak. Hálásak voltak neki, mert volt munkájuk egy olyan időszakban, amikor a munkát kereső ember sokszor koldusbotra jutott, és Maharion udvarát javarészben patkányok lakták. Ahogy Vidra apja mondogatta néha, ők becsületes munkát végeztek, és hogy ki mire használta munkájuk eredményét, az már nem rájuk tartozott.

Ám a másik mesterség, melyet titokban tanult ki, érzékennyé tette Vidrát ezekre a dolgokra, és lelkiismeretesebbé úgy általában. A nagy gálya, amelyet akkoriban építettek, háborúba készült, és Eleresztett rabszolgákat akart az evezők mellé, majd rabszolgákat szeretett volna látni, a visszatérő hajó rakományaként. Vidra megalázónak, bosszantónak, gyűlöletesnek érezte már a gondolatot is, hogy egy jó hajót ilyen bűnös célokra használjanak. — Miért nem építünk halászhajókat, ahogy valaha? — kérdezte, és apja így válaszolt: — Mert a halászok nem tudják megfizetni.

— Nem tudnak annyit fizetni, mint Eleresztett, de megélhetnénk belőle — vitatkozott Vidra.

— Azt hiszed, szembeszegülnék a király parancsával? Azt akarod, hogy elvigyenek a rabszolgák mellé evezni? Arra a gályára, amit mi építettünk? Használd a fejedet, fiú!

Így hát Vidra továbbra is ezeken a hajókon dolgozott, tiszta fejjel és haragos szívvel. Csapdában rekedtek. Mi haszna a hatalom ajándékának, gondolta, ha nem az, hogy kihúz a veremből?

Mint szakmájára büszke kézműves, nem volt képes szándékosan rosszul végezni munkáját; de mint varázsló legszívesebben elátkozta volna a hajót, rontást szőtt volna gerendáiba és deszkáiba. De biztos, hogy ezzel jóra használná a titkos művészetet? Ártalomra, igen, de az ártalmasak ártalmára. Nem említette vívódását a tanárainak. Ha valamit rosszul csinál, az nem az ő hibájuk, és így nem is kell tudniuk róla. Sokáig gondolkodott, fejben kidolgozta, hogyan tegye meg, és tudásának darabjaiból gondosan összeállította a varázslatot. Egy keresővarázs fonákja volt: elveszejtő varázs, ahogy ő nevezte magában. A hajó lebeg majd a vízen, és kiválóan kezelhető, kormányozható lesz, de sohasem halad majd a kívánt úton.

Ez volt a legjobb, amit tehetett a tisztes munka és a kiváló hajó, gonosz használatával szemben. Elégedett volt magával. Amikor a hajót vízre bocsátották (és minden rendben lévőnek tűnt rajta, minthogy kis hibája nem mutatkozhatott meg, míg ki nem ért a nyílt tengerre), nem tudta tovább titkolni tettét a tanítói előtt, a vénemberek és bábaasszonyok kis köre előtt. A púpos fiú előtt, aki beszélni tudott a holtakkal, a vak lány előtt, aki tudta a dolgok nevét. Elbeszélte nekik a bűbájt, és a vak lány nevetett, de az öregek csak annyit mondtak: — Vigyázz! Légy óvatos! Rejtsd el!

Állt Eleresztett szolgálatában egy férfi, aki Vizslának nevezte magát, mivel, ahogy ő mondotta, jó orra volt a boszorkánysághoz. Dolga szerint körbeszimatolta Eleresztett ételét, italát, ruháját és asszonyait, mindent, amit az ellenséges varázslók ura ellen fordíthattak; és ő ellenőrizte a hadihajókat is. Egy hajó törékeny, veszélyes dolog, érzékeny a varázslatokra és a rontásokra. Amint fellépett az új gálya fedélzetére, Vizsla rögtön ki is szagolt valamit. — Jól van, jól — mormolta maga elé. — Vajon ki lehetett az? — Odament a kormányálláshoz, és kezét a kerékre tette. — Ravasz — mormolt tovább. — De ki csinálhatta? Valami idegen, biztosan. — Elismerően szipákolt egyet. — Nagyon ravasz — mondta újra.

Sötétedés után mentek el a házhoz, a Hajóács utcába. Berúgták az ajtót, és Vizsla, a felfegyverzett és felvértezett férfiak között állva, így szólt: — Ő az. A többieket hagyjátok békén! — És Vidrához fordult halk, barátságos hangon: — Ne mozdulj! — Hatalmas erőt érzett az ifjúban, elég nagyot ahhoz, hogy kicsit meg is rémüljön tőle. De Vidra túlságosan szorongott, és tudása túlságosan csekély volt ahhoz, hogy eszébe jusson a varázslás, amikor megpróbálta kiszabadítani magát vagy megállítani a fegyvereseket. Feléjük ugrott és úgy harcolt, mint valami megveszekedett állat, míg végül leütötték. Eltörték apjának állát és eszméletlenre verték nővérét és anyját, hogy megtanítsák őket a leckére: ne keveredjenek fortélyos alakokkal. Azután elvitték Vidrát.

Egyetlen ajtó sem nyílt ki a keskeny utcában. Senki sem bújt elő, hogy megnézze, mi ez az éktelen zaj. Addig nem, míg Vizsla és a fegyveresek a közelben voltak; akkor néhány szomszéd előmerészkedett, hogy megtegye Vidra háznépéért, amit megtehetett. — Ó, átok ez! Átok ez a varázslóság! — mondogatták, sóhajtozták.

Vizsla elmondta urának, hogy biztonságba helyezték a rontót, és Eleresztett ezt kérdezte: — Kinek dolgozott?

— A kikötődben dolgozott, fenség. — Eleresztett kifejezetten kedvelte a királyi titulusokat.

— De ki bérelte fel, hogy rontsa meg a hajót, te ostoba!?

— Úgy tűnik, a saját feje után ment, nagyuram.

— Miért? Mit akart elérni vele?

Vizsla vállat vont. Úgy döntött, nem mondja meg Eleresztettnek, hogy a nép érdek nélkül is képes gyűlölni őt.

— Rendkívül ravasz, ezt mondtad. Tudod használni?

— Megpróbálhatom, fenség.

— Idomítsd be vagy temesd el! — fejezte be Eleresztett az audienciát, és fontosabb ügyek felé fordította figyelmét.

Egyszerű tanítói büszkeségre okították Vidrát. Belenevelték a mélységes megvetést azon varázstudók iránt, akik az Eleresztetthez hasonlatos embereknek dolgoztak, és hagyták, hogy a félelem és a kapzsiság eltorzítsa mágiájukat, és gonosz célok felé vezesse őket. Elképzelni sem tudott a varázslás művészete ellen tett ilyen árulásnál megvetendőbb dolgot. Ezért hát igencsak zavarta, hogy nem tudta megvetni Vizslát.

Egy raktárfélébe zárták be, az Eleresztett által eltulajdonított öreg palota egyik tornyában. Az ablaktalan helyiség csupacsomó tölgyajtaját vasrúddal zárták le, és olyan igéket mondtak rá, amelyek még a Vidránál tapasztaltabb varázshasználókat is rabságban tartották volna. Eleresztett igencsak jártas és nagy hatalmú embereket tudhatott a bérencei között.