Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

Így vált veszélyessé a varázstudomány használata, kivéve, ha egy-egy erős hadúr védelme alatt űzték. Ám még akkor is előfordulhatott, hogy ha egy varázstudó nálánál nagyobb hatalmúval találkozott, könnyen odaveszhetett. És ha egy varázstudó óvatlanná vált a népek közt járva, ha tudták, megölték. Merthogy a legrosszabb fajta gonoszság forrásának vélték, romlott és ártalmas teremtménynek. Azokban az esztendőkben szinte mindenki feketének tartott, szinte minden mágiát.

A falusi vajákosság, és mindenek felett a női boszorkányság, akkoriban nyerte el azt a rossz hírnevét és megítélését, amely azóta is rajta maradt. A boszorkányok drágán megfizettek hatalmuk használatáért, mit régóta magukénak tudtak. A várandós állatok és nők gondozása, a szüléseknél való segédkezés, a szokások és dalok tanítása, a szántók és kertek rendje és termékenysége, a ház és bútorzatának építése és karbantartása, az ércek és fémek bányászata — mindezen nagyszerű dolgok, mindig is a nők tudományához tartoztak. Az effajta vállalások sikeréért használt varázsmondás és bűbájosság gazdag gyűjteménye mindig is a boszorkányok titka volt. De amikor a dolgok rosszra fordultak egy születésnél vagy a legelőkön, az ettől kezdve csak a boszorkányok hibája lehetett. És akkoriban a dolgok könnyebben és gyakrabban fordultak rosszra, mint jóra, legfőképpen a hadakozó mágusok miatt, kik óvatlanul használták mérgeiket és átkaikat. Így akartak minél gyorsabban előnyt szerezni egymással szemben, s nem gondoltak a következményekkel. Aszályt és vihart, áradást és tüzet és betegségeket vittek mindenhová, s a nép a falusi boszorkát büntette ezért, aki sohasem tudta meg, hogy gyógyító ráolvasásától hogyan üszkösödhetett el a seb, miért lett gyengeelméjű a világra hozott gyermek. Áldásai miként égethették fel a terményt és rothaszthatták meg a gyümölcsöket. De mindezen rosszért vádolni kellett valakit, és a varázsló vagy a boszorkány mindig kéznél volt: ott lakott a faluban vagy a városban, és nem egy hadúr erődjének vagy kastélyának falai mögött. Testének épségét nem őrizték védővarázslatok vagy fegyveresek. A varázslókat és boszorkákat belefojtották a megmérgezett vizű kutakba, elsorvadt gabonaszárakból rakott tűzön égették meg őket, vagy élve temettettek el, hogy porhüvelyükkel tegyék újra termékennyé a halott földet.

Tudásuk gyakorlása és tanítása veszélyessé vált. Ha valaki mégis foglalkozott ilyesmivel, az gyakran a már száműzöttek és meggyötörtek, a családtalanok és vének közül került ki — olyan férfiak és nők voltak ők, akik keveset veszíthettek. A bölcs férfiak és a bölcs asszonyok, akikben mindenki megbízott és akiket mindenki tiszteletben tartott, át kellett adják helyüket a köntörfalazó, tehetségtelen tucatvarázslóknak és trükkjeiknek. A banya-boszorkáknak, akik minden kéjvágyat, féltékenységet vagy ártó szándékot, valamilyen kotyvalékkal akartak elűzni. A gyermekek mágikus tehetségét csak rettegni és rejteni lehetett.

Mesénk ezekben az időkben játszódik. Egy része a Sötétség könyvé ből származik, más része Enyhelyről, az Onn körüli felvidék tanyáiról és a Faliorn erdőségeiből. A szilánkok és töredékek történetté álltak össze, amely bár félig hallomásból, félig találgatásból ered, mégis igaz lehet. Kútfő alapításának meséje ez, és ha Kútfő mesterei szerint ez nem így történt, akkor mondják el maguk, hogyan történhetett másképpen. Merthogy köd borítja azt az időt, mikoron Kútfő először vált a Bölcsek-szigetévé, és talán még az is lehetséges, hogy e ködöt maguk a bölcsek idézték oda.

Vidra egy hajóács fiaként született az enyhelyi Nagy Kapu kézműves negyedében. Anyja vidéki nevet adott neki; tanyasi nő volt az Onn-hegytől északnyugatra fekvő, Véghágó néven ismert faluból. Munkát keresve jött a városba, akárcsak oly sokan mások. Minthogy a hajóács tisztességesen dolgozott egy tisztességes mesterségben, de nyugtalan időben, így kínos óvatossággal figyelt, nehogy akár a bánat egy szikrája is elérje családját. És ezért, amikor egyértelművé vált, hogy fia varázslatos ajándékkal született, puszta atyai szeretetből, megpróbálta kiverni azt belőle.

— Verhetnéd a felhőt az eső miatt! — mondta neki Vidra anyja.

— Csak nehogy gonoszságot verjél bele! — intette nagynénje.

— A végén még valami varázslat megfojt a saját öveddel! — figyelmeztette bácsikája.

De a fiú sohasem fordult mágiával az apja ellen. Csendben viselte a verést, és megtanulta elrejteni ajándékát.

Neki egyáltalán nem tűnt úgy, hogy nagy jelentősége van a dolognak. Könnyedén teremtett ezüstös fényt egy sötét szobában, bármikor megtalált egy tűt úgy, hogy csak rá kellett gondolnia, és szintúgy könnyedén helyrehozott egy elvetemedett eresztéket, pedig csupán rátette a kezét és beszélt hozzá. Így hát nem igazán értette, hogy mi ez a nagy hűhó az ilyetén dolgok körül, de apja mindig megharagudott a „kerülőutak” miatt. Egyszer szájon vágta fiát csak azért, mert beszélt munka közben, és ragaszkodott hozzá, hogy a fiú szerszámokat használjon az ácsmunkához; csendben.

Anyja megpróbálta elmagyarázni: — Ez olyan, mintha találnál valami értékes drágakövet. — Így mondta. — És mi mást tehetne egy magunkfajta egy gyémánttal, mint hogy elrejti? Aki elég gazdag ahhoz, hogy megvegye tőled, az elég erős ahhoz, hogy megöljön és elvegye. Rejtsd hát el! Tartsd távol a nagy emberektől és a fortélyos alakoktól!

„Fortélyos alakok.” Így nevezték akkoriban a varázstudókat.

A hatalom ajándékainak egyike nem más, mint a hatalom felismerése. A varázstudók megismerik egymást, kivéve talán, ha valamelyikük igen nagy szakértő a titkolózásban. Ám a fiú nem értett máshoz, csak a hajóácsoláshoz, amiben tizenkét esztendősen már ígéretes inasnak mutatkozott. Akkoriban történt, hogy a fiú születésénél segédkező bába eljött a szülőkhöz és kérte őket: — Vidra átjöhetne segíteni esténként, munka után. Meg kell tanulnia az énekeket, és fel kell készülnie a névadásra.

Ez mind igaz volt, és minthogy korábban ugyanígy történt Vidra nővérével is, esténként a szülei elküldték fiukat a bábához. Ám az öregasszony többet tanított neki a Teremtésről szóló daloknál. Felismerte az ajándékot. Ő és néhány férfi és nő, hozzá hasonlók, nem nevesek — mi több, némelyikük megkérdőjelezhető hírnévvel bírt —, maguk is rendelkeztek valamekkora ajándékkal. Titokban megosztották egymással tudásukat és fogásaikat. — A tanulás nélkül használt ajándék olyan, mint a kormányos nélkül úszó hajó — mondták Vidrának, és megtanították mindenre, amit maguk tudtak. Ugyan ez nem volt sok, de legalább a nagyszerű művészetek csírái is benne rejlettek; és bár kellemetlenül érezte magát szülei megcsalása miatt, az effajta tudásnak mégsem tudott ellenállni. Ahogy szegényes tanítói kedvességének és dicséreteinek sem. — Nem lesz ártalmadra, ha nem használod ártalomra — mondták, és ő ezt könnyen megígérte.

A Csipkés-patakban, ott, ahol az a város északi falán belül fut egy szakaszon, Vidra megkapta a bábától az igaz nevét, amelyre később sokáig emlékeztek a népek, az Enyhelytől távol eső szigeteken is.