Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

Gelluk még nem találkozott olyan emberrel, akitől félt volna. Néhanapján keresztezte útját egy-egy olyan mágus, akivel az ereje miatt óvatosan bánt, de olyat egyáltalán nem ismert, aki egyenlő lett volna vele tudásban és hatalomban.

Az utóbbi időben elmélyedt egy bizonyos tudáskönyvben, amelyet Eleresztett emberei hoztak Út-szigetről egy fosztogató körút során, s Gelluk egyre közömbösebbé vált eddig tanult vagy felfedezett művészeteinek java része iránt. A könyv meggyőzte róla, hogy minden eddigi tudása csupán árnyéka vagy bevezetője egy nagyszerűbb misztériumnak. Ahogyan egy igaz elem uralhat minden más anyagot, úgy egyetlen igaz tudás tartalmazhat minden más ismeretet. Egyre közelebb jutott ehhez a misztériumhoz, és már megértette, hogy a mágusok mestersége ugyanolyan hamis és kifinomulatlan, mint Eleresztett rangja és uralkodása. Amikor majd eggyé válik az egy igaz elemmel, akkor ő lesz az egyetlen igazi uralkodó. Minden ember közül egyedül ő lesz képes az alkotás és az elbontás szavainak kiejtésére. Kutyáivá teszi majd a sárkányokat.

A fiatal varázsvesszőben felismerte a hatalmat, de tanulatlan és tehetségtelen, így felhasználhatta. Sokkal több higanyra volt szüksége, mint amennyit eddig találtak, ezért kellett egy fürkész. Amúgy a fürkészés az egyszerű jártasságok közé tartozott, Gelluk sohasem gyakorolta, de így is meglátta az ifjúban az ajándékot. Meg fogja tudni az igaz nevét, és akkor megkérdőjelezhetetlen uralmat szerez felette. Felsóhajtott a gondolatra, hogy a tanítás idejét el kell pazarolnia a fiúra, meg kell mutatnia neki, hogy mire jó az adománya. És azután még ki kell ásni, majd finomítani kell a fémet. Mint mindig, Gelluk gondolatai átugrották az akadályokat és gátakat, s már a csodálatos misztériumhoz eljutva bontották le azokat.

Az Útról származó tudáskönyvben — amelyet mindig magával hordozott egy varázslattal lezárt dobozban, bármerre járt is —, néhány szakasz az igazi finomítótűzről szólt. Ezeket hosszan tanulmányozta, és tudta, hogy ha egyszer elegendő tiszta fémhez jut, akkor tovább finomíthatja azt a Hold Testévé. Megértette, hogy a könyv álcázott beszéde szerint a tiszta higany kinyeréséhez a tüzet nem elegendő fával megrakni, de emberi tetemekből is kell hozzá valamennyi. Aznap éjjel is újraolvasta, és eltűnődött a szavakon ott, a barakkbeli szállásán, és újabb lehetséges jelentésüket fedezte fel. E tudás szavai mögött mindig volt egy másféle jelentés. Talán a könyv azt írja, hogy nem csupán a húst és a csontot, de a belül rejtező lelket is fel kell áldozni. Talán a torony nagy tüzébe nem elegendő a holtak tetemeit belevetni, de élőket is el kell égetni. Élőket és tudattal bírókat. Tisztaság születik a romlottságból: gyönyör a kínból. Ez mind része a nagyszerű princípiumnak, amely tisztán megmutatkozott azok előtt, kik egyszer meglátták. Biztos volt az igazában, abban, hogy végre megértette a módot. De nem szabad sietnie, türelemmel kell lennie, biztosra kell mennie. Egy másik szakaszhoz fordult, összehasonlította az előzővel, és késő éjjelig merengett a könyv felett. Egyszer egy pillanatra valami elvonta a figyelmét, valami megzavarta mindig éber érzékeit; a fiú valami trükkel próbálkozott. Gelluk egy szót vakkantott türelmetlenül, majd visszatért a Főkirály birodalmának csodáihoz. Egyáltalán nem vette észre, hogy rabjának álma kiszabadult börtönéből.

Másnap utasította Bunyóst, hogy küldje hozzá a fiút. Már várta, hogy újra lássa, kedves lehessen hozzá, tanítsa, dédelgesse, mint valami kedvenc állatkát. Kiültek a napra. Gelluk rajongott a gyermekekért és az állatokért. Szeretett minden szép dolgot. Ínyére volt, hogy lehetett egy ifjú teremtménye. Vidra megértés nélküli ijedelme ugyanannyira kedvére volt, mint az ifjú hatalmának felfedezetlensége. A rabszolgák már fárasztották gyengeségükkel, a szökésre irányuló trükkjeikkel és csúf, beteg testükkel. Persze, Vidra is a rabszolgája, de a fiúnak nem kell tudnia ezt. Tanító és inas lehetnek. Ám az igazi tanítványok hűtlenek. Gelluk így vélekedett és emlékeztette magát, hogy inasa, Zsenge igen eszes, ezért jobban oda kell figyelnie rá. Apa és fia, ezek lehetnek Vidrával. Szerette volna, ha az ifjú Apának szólítja. Eszébe jutott, hogy meg akarta tudakolni a fiú igaz nevét. Ennek számos módja lehetett, de minthogy Vidra már az uralma alatt állt, a legegyszerűbb volt megkérdeznie. — Hogy hívnak? — tette fel a kérdést és feszülten figyelte a fiút.

Az elme küzdött, de a száj kinyílt, és a nyelv szinte magától mozdult: — Medra.

— Jól van, jól, Medra — szólt a mágus. — Szólíthatsz Apának.

— Fel kell lelned Vörös Anyát — mondta másnap. Ismét a barakkok közelében ültek, egymás mellett. Az őszi nap melegen sütött. A mágus levette kúpos kalapját, és sűrű, szürke haja lazán hullott arcába. — Tudom, hogy megtaláltad nekik azt a foltnyi darabot, de abban alig van néhány csepp. Még az égetést is alig éri meg, oly kevés. Ha azt akarod, hogy megsegítselek és kitanítsalak, akkor jobban meg kell erőltetned magad. Szerintem tudod, hogyan csináld. — Vidrára mosolygott. — Vagy talán nem?

Vidra bólintott.

Még mindig zavarodott és rémült volt a megrázkódtatástól, hogy Gelluk ki-kényszerítette belőle igaz nevét, amellyel azonnal és véglegesen hatalmat szerzett felette. Így reménye sem maradt, hogy bármi módon ellenállhat a mágusnak. Az éjszakát kimondhatatlan kétségbeesésben töltötte. De Anieb eljött hozzá, az elméjében jelent meg: a saját akaratából érkezett, a saját módján. Vidra nem volt képes szólítani, még csak gondolni sem tudott a nőre, és nem is mert igazán, mióta Gelluk tudta a nevét. De ő eljött és vele maradt, még akkor is, amikor a fiú már a mágus mellett ült. Nem jelenés formájában, hanem a jelenlét érzéseként az elméjében.

Vidra nehezen érzékelte ezt a jelenlétet a mágus beszédén keresztül és az egybefüggő sötétségben, melyet a tudatát félig elnyomó, uralóvarázslat szőtt elméje köré. De amikor sikerült, úgy érezte, mintha Anieb ott állna mellette; mintha a nő eggyé vált volna vele, vagy mintha ő vált volna eggyé a nővel. Látott a szemein keresztül. Hangja ott szólt a fejében, erősebben és tisztábban, mint Gelluk hangja és varázslatai. A nő szemével és elméjével láthatott és gondolkodhatott. És azt látta, hogy a mágus — minthogy teljességgel bizonyos volt a fiú teste és lelke feletti hatalmában —, kezdte óvatlanul alkalmazni a varázslatokat, melyek Vidra akaratát az övéhez kötötték. A kötelék pedig kapcsolat. Az ifjú — vagy rajta keresztül Anieb — követhette a varázslatok kapcsolódásait, vissza, egészen Gelluk saját elméjéig.

Minderről megfeledkezve Gelluk egyvégtében beszélt, követte saját önmagát elbájoló hangjának végtelen varázsát.

— Fel kell lelned az igazi méhet a Föld mélyén, amely színtiszta holdmagvat őriz. Tudtad, hogy a Hold valójában a Föld atyja? Igen, igen; és lefekszik vele, ahogy az jogában áll az atyának. Az igaz maggal felélénkítette a Föld agyagtestét, de az nem képes megszülni a Királyt. Erős a Föld rettegése, és makacs a gonoszsága. Visszatartja a Királyt és önnön mélyére rejti, mert fél világra hozni a saját urát. Ezért van hát, hogy a Király megszületéséhez, élve kell elégetni a rögöket.

Gelluk elhallgatott és egy darabig nem is szólalt meg újra. Elmerengett, arca izgatottságot tükrözött. Vidra megpillantotta az elméjében futó képeket: nagy, ragyogó máglyákon lángoló, embernyi fahasábok kezekkel és lábakkal, megégetett halmok, melyek úgy sikoltanak, mint a nyers fa, ha tűzbe dobják.