Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

Vidrának eszébe sem jutottak e szavak, de Anieb beszélt helyette, az ő hangja, a gyenge és tompa hang: — Csak az Úr nyithatja ki az ajtót. Csak a Királynak van kulcsa hozzá.

— A kulcs — visszhangozta Gelluk.

Vidra mozdulatlanul állt a háttérbe szorulva, ugyanúgy, ahogyan Anieb állt előtte, a torony legfelső kamrájában.

— A kulcsot! — parancsolta Gelluk türelmetlenül.

— A kulcs a Király neve.

Valami megmozdult Vidra elméjének sötétjében. Melyikük mondta ezt?

Gelluk feszülten remegett meg újra, még mindig bizonytalanul állt. — Turres — szólt egy idő után, szinte suttogva.

A szél meglengette a száraz fűszálakat.

A mágus előremeredt, úgy állt ott, tekintete lángolt, és felkiáltott: — A Király nevében! Nyílj meg! Tinaral szólt! — És kezeivel gyors mozdulatot tett, mintha nehéz függönyöket választana szét, mintha övé lenne a hatalom.

A domboldal megremegett előtte, megvonaglott és megnyílt. Hasadék jelent meg, mélyült el és szélesedett ki. Víz tört fel belőle, és futott a mágus lábához.

Gelluk hátrébb húzódott, rábámult és dühödt mozdulatot tett, amellyel elsöpörte a patakot. Egy fröccsenéssel szétcsapta, ahogy szélvihar szórja szét a szökőkút vizét. A hasadék tovább mélyült a domboldalban, felfedte a csillámpala peremét. A csillogó kő éles reccsenéssel tört szilánkokra. Sötétség tátongott alatta.

A mágus előrelépett. — Jövök, Királyom — szólt örömteli, kedves hangján, és félelem nélkül a föld nyers sebének szélére lépett, kezei és feje körül fehér fény játszott. De amikor a barlang megtört boltozatának peremén nem lelt levezető lejtőt vagy lépcsőt, hezitálva megállt. Abban a pillanatban Anieb elkiáltotta magát Vidra hangján: — Tinaral! Zuhanj!

A vadul botladozó mágus próbált megfordulni, de elvesztette a talajt a lába alól, és az omladozó hasadékszél egy részével együtt alázuhant a sötétségbe. Skarlátszín köpönyege felhullámzott mögötte, és a lidércfény hullócsillagként követte testét.

— Zárulj! — kiáltotta Vidra térdre bukva, kezei a földön, az embernél nagyobb rés olyan volt, mint egy nyers száj. — Zárulj, Anya! Gyógyulj meg, légy újra egész! — Parancsolt, kérlelt, a Teremtés Nyelvén szólt olyan szavakkal, melyeket sohasem ismert azelőtt. — Légy egésszé, Anya! — kiáltotta újra, és a megtört föld felmordult, megmozdult, összébb húzódott, gyógyította magát.

Csak vöröses varrat maradt, sebhely a kavicsos porban, a gyökerestől kiforgatott fűcsomók között.

A szél megzörgette a száraz leveleket a tölgyfacserjék ágain. A nap már leereszkedett a dombgerinc mögé, és felhők érkeztek alacsonyan, szürke tömegként. Vidra ott kuporgott a domboldal alján, egyedül.

A felhők elsötétedtek. Eső szemerkélt a kicsiny völgy felett, áztatta a port és a fűszálakat. A felhők felett a nap lassan leballagott az ég fényes kupolájának nyugati lépcsőjén.

Végül Vidra felült. Elázott, fázott, összezavarodott. Mit keres ő itt?

Elveszített valamit, amit meg kellett találnia. Nem emlékezett rá, hogy mit veszíthetett el, de abban a tüzes toronyban hagyta, azon a helyen, ahová kőlépcsők sokasága vezet fel füstben és gőzben. Úgy érezte, oda kell mennie. Talpra kecmergett és csoszogva elindult, bénán, nyugtalanul, vissza a völgy alján.

Eszébe sem jutott elrejteni vagy védelmezni magát. Szerencséjére, nem találkozott senkivel; ugyan volt néhány őre a bányásztábornak, de nem igazán éberek, minthogy a mágus varázslatai zárva tartották az ajtókat. A varázslatok megszűntek, de a toronyban lévők még nem tudták ezt, tovább dolgoztak a reménytelenség erősebb igája alatt.

Vidra maga mögött hagyta a perkelőverem kupolás termét és sietősen dolgozó rabszolgáit, lassan felmászott a fal mellett körbecsavarodó félhomályos, bűzös lépcsőn, míg végül elért a legfelső helyiségbe.

Ott volt a beteg nő, aki meggyógyította Vidrát, a szegény pára, ki kincset őrzött, hogy egy idegennek ajándékozhassa.

Az ifjú csendesen állt az ajtóban. A nő a kőpadlón ült a kemence mellett, lesoványodott teste homályosnak, szürkésnek tűnt, mint a kövek körülötte. Szájából nyál csorgott, ott fénylett állán és mellkasán. Vidrának a patak jutott eszébe, mely a megtört földből futott ki.

— Medra — szólt a nő halkan. Felsebesedett ajkaival nem tudott tisztán beszélni. Az ifjú letérdelt mellé, megfogta kezét, és a szemébe nézett. — Anieb — suttogta —, jöjj vélem!

— Haza akarok menni — válaszolta amaz.

Vidra segített neki felállni. Nem szőtt varázslatot, hogy megvédelmezze vagy elrejtse magukat. Már elhasználta erejét. És bár a nő is nagy mágikus hatalommal bírt, amely az ifjú elméjében elvitte őt a völgybe, a különös útra, és kijátszotta a mágust, hogy megtudja igaz nevét és ellene használja azt, mégsem ismert semmiféle művészetet vagy igét, és amúgy sem maradt semmi ereje.

És így sem figyelt fel rájuk senki, mintha valamiféle védelmező bűbáj alatt állnának. Lementek a tekergőző lépcsőn, ki a toronyból, elhagyták a barakkokat, eltávolodtak a bányáktól. Gyér ligeteken keresztül haladtak a dombok felé, amelyek elrejtették Onn hegyét Szamori alföldje elől.

Anieb jobban haladt, mint ahogy várható lett volna egy ennyire kiéheztetett és megkínzott nőtől, aki meztelenül gyalogol a hideg őszi esőben. Akaratának minden maradék erejét arra összpontosította, hogy haladjon, mindig csak előre; nem gondolt semmire, még az ifjúra sem, semmire. De érezték egymást, és a fiatal férfi legalább olyan erőteljesnek és különösnek érzékelte az asszony jelenlétét, mint amikor válaszolt a szólítására. Az esővíz végigfutott a nő csupasz fején és testén. Vidra megállította, hogy ráadja ingét. Szégyellette, hogy az ing koszos volt, minthogy az utóbbi hetekben végig ezt viselte. A nő hagyta, azután ismét megindult. Nem tudott gyorsan haladni, de nyugodtan, egyenletesen lépdelt, tekintetét a halovány szekérnyomon tartotta, melyet követtek. Végül elérkezett az éjszaka — a sűrű felhőzet miatt korábban —, és már nem látták, hová lépjenek.

— Csinálj fényt! — kérte Anieb Vidrát. Hangja csupán panaszos nyöszörgésnek hatott. — Tudsz fényt csinálni?

— Nem tudom — válaszolta az ifjú, de azért megpróbált lidércfényt idézni maguk köré, és rövid idő múltán halovány pislákolás világította meg a talajt a lábaik előtt.

— Találnunk kell valami menedéket és le kell pihennünk — mondta ezután.

— Nem állhatok meg — felelte a nő, és csak ment tovább.

— Nem gyalogolhatsz egész éjszaka.

— Ha lefekszem, akkor nem kelek fel többé. Látni akarom a hegyet.

Elvékonyodott hangját szinte teljesen elnyomta a sokszólamú eső, ahogy végigvert a dombokon és a fákon.

Mentek tovább a sötétségben, s csupán a szekérnyomot látták maguk előtt a lidércfény ezüstös ragyogásában, melyet elhalványított a sűrű eső. Amikor Anieb megbotlott, Vidra megfogta a karját. Azután így mentek tovább, szorosan egymás mellett, a támogatás és egymás testének melege egyformán jólesett. Lassan haladtak, és azután még lassabban, de haladtak. Hang nem hallatszott, csak a fekete égből lezúduló eső zúgása, és meztelen talpuk cuppanós csókjai a szekérnyom sarában.

— Nézd! — szólalt meg a nő megállva. — Medra! Nézd!

Vidra szinte már elaludt gyaloglás közben. A sápadt lidércfény egyre jobban fakult, erősebb, nagyobb világosság nyomta el. Az ég és a föld még csupán szürke lett, de előttük és felettük, nagyon magasan, egy felhőtömbön túl, vörösen ragyogott fel a hegy hosszú gerince.