Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

— Ott — szólt újra Anieb. A hegyre mutatott és elmosolyodott. Azután társára nézett, és lassan lehanyatlott. Térdre esett. Vidra letérdelt mellé és megfogta, de a nő kicsúszott a karjai közül. Próbálta legalább a fejét az út sara felett tartani. Karja, lába, arca rángott, fogai kocogtak. Vidra magához szorította, próbálta melegen tartani.

— A Kéz… — suttogta Anieb. — Az asszonyok… Őket kérdezd. A faluban. Láttam a hegyet!

Próbált legalább felülni, felnézni, de a remegés és a didergés eluralkodott rajta, mozgásképtelenné tette. Levegő után kapkodott. A hegygerincről és a keleti égboltról leragyogó vörös fényben Vidra látta, hogy a nő szájából skarlátszín nyál és hab csurog. Néha megszorította a fiú kezét, mit az imént fogott meg, de szava nem jött több. Küzdött a halál ellen, levegőért kapkodott, miközben a vörös fény kifakult és elszürkült, ahogy újra felhők úsztak a hegycsúcs felé, és eltakarták a kelő napot. Az eső még zuhogott, de már fényes nappal volt, amikor az utolsó nehéz lélegzetvételt nem követte újabb.

A Medra nevű férfi csak ült a sárban, karjai közt egy halott nővel, és zokogott.

A kocsis a szamara fejénél sétált, így vezette a tölgyfarönkökkel megrakott szekeret, és így ért oda hozzájuk, s így vitte el mindkettejüket Erdőszélbe. Nem bírta rávenni az ifjút, hogy eressze el a halott nőt. Hiába gyengült el és hiába remegett, nem tette fel terhét a szekérre, hanem vele együtt kapaszkodott fel a rönkökre és ott ölelte tovább, és csak ölelte egészen Erdőszélig. A kocsisnak csak annyit mondott: — Ő mentett meg. — És amaz nem kérdezett semmi többet.

— Megmentett, de én nem tudtam őt megmenteni! — sírta dühödten a férfiaknak és nőknek a hegyvidéki faluban. Még mindig nem engedte el, s úgy ölelte az eső áztatta, megmerevedett testet, mintha védelmezni akarná.

A falusiaknak lassan, nagyon lassan sikerült értésére adniuk, hogy az egyik asszony Anieb anyja, és oda kell adnia a lányt, hogy az anyja is megölelhesse. Végül a fiú elengedte Aniebet, de azért figyelte, hogy jó helye lesz-e barátai között, és megvédelmezik-e őt. Azután követett egy másik asszonyt, aki egészen szelídnek tűnt, száraz ruhákat adott neki, megetette, és lefektette egy szalmamatracra, ahol az ifjú fáradtan elsírta magát, majd elaludt.

Egy vagy két nap múltán Bunyós emberei érkeztek a faluba és kérdezősködtek, nem látott vagy hallott-e valaki valamit a mágus Gelluk és egy ifjú fürkész felől — mindkettő eltűnt, nyom nélkül, így mondták, mintha a föld nyelte volna el őket. Erdőszél lakói közül senki sem ejtett el egyetlen szót sem az idegen ifjúról, aki eközben Méz padlásán rejtőzködött. Talán ez eset miatt lehet, hogy azok az emberek már nem Erdőszélnek nevezik falujukat, hanem Vidrarejteknek.

Vidra hosszú és kemény megpróbáltatáson ment keresztül, s megragadta az egyetlen adódó lehetőséget, egy nagyobb hatalommal szemben. Testi ereje hamarosan visszatért — minthogy fiatal volt még —, de elméje csak lassan talált magára. Valamit elveszített, s örökre elveszítette; amint rátalált, rögtön elveszítette.

Kereste az emlékek között, az árnyak mélyén. Képeket látott: enyhelyi otthonának megtámadása; a kőcella és Vizsla; a téglacella a barakkokban és a varázskötelékek; a mindennapos gyaloglás Bunyós mellett; ott ült Gellukkal a torony tövében; a rabszolgák, a tűz, a füstön és gőzön keresztül felfelé tekeredő kőlépcső és a legfelső helyiség, amelybe belefut végül. Mindre emlékeznie kellett, mindet újra végig kellett néznie, át kellett kutatnia. Újra és újra ott állt abban a toronyszobában és a nőre nézett, és a nő visszanézett rá. Újra és újra átment a kis völgyön, át a száraz füvön, át a mágus tüzes látomásain, ővele. Újra és újra látta elbukni a mágust, látta bezárulni a föld sebét. Látta a hegy vörös gerincét hajnalban. Anieb meghalt, miközben ő ölelte, karjaival melegítette sebes arcát. Megkérdezte tőle, kicsoda, és mit tettek, és hogyan tették, de a nő nem bírt válaszolni.

Anyja, Ajóka, és anyjának húga, Méz, bölcs asszonyok voltak. A legjobb tudásuk szerint gyógyították Vidrát meleg olajakkal és masszírozással, gyógynövényekkel és kántálással. Beszéltek hozzá és meghallgatták, amikor ő szólalt meg. Egyikük sem kételkedett benne, hogy az ifjúban nagy hatalom rejlik, ám ő tagadta ezt. — Semmit sem tudtam volna tenni a leányotok nélkül. — Így válaszolt.

— És mit tett ő? — kérdezett vissza Ajóka halkan.

Az ifjú elbeszélte nekik, ahogy tudta. — Nem ismertük egymást. Ő mégis nekem adta a nevét. — Ezt mondta. — És én is neki adtam a nevemet. — Akadozva beszélt, hosszú szünetekkel. — A mágus mellett voltam, kényszerített, hogy vele menjek, de ő is ott volt velem, és ő szabadon. És így, együtt ellene tudtuk fordítani saját hatalmát, így a mágus elpusztította önmagát. — Hosszan elgondolkodott, mielőtt befejezte: — Anieb nekem adta az erejét.

— Mindig is tudtuk, hogy nagy ajándékkal született — bólintott Ajóka, azután egy időre csend telepedett közéjük. — Nem tudtuk, hogyan tanítsuk. Nem maradt tanító a hegyen. Eleresztett király mágusai megölték a varázslókat és a boszorkányokat. Senkihez sem fordulhattunk.

— Egyszer, amikor a magasabban fekvő lejtőkön jártam — vette át a szót Méz —, tavaszi hóvihar jött és elveszítettem az utat. Ő eljött értem, de nem a testében, és visszavezetett az ösvényre. Még csak tizenkét esztendős volt.

— A holtakkal sétált, időnként — folytatta Ajóka nagyon halkan. — Az erdőben, lent, a Faliorn felé. Ismerte az Ősi Erőket, amikről nagyanyám beszélt nekem. A föld erőit. Ott nagyon hatalmasak, ezt mondta az erdőről.

— De így is csak olyan volt, mint a többi leány — jegyezte meg Méz, és kezébe rejtette arcát. — Jó leány volt — suttogta.

Kis idő elteltével Ajóka szólalt meg: — Lement Sziklaszilárdba néhány fiatal legénnyel. Hogy gyapjút vegyen az ottani pásztoroktól. A múlt tavasszal volt ez. Az a mágus, akiről az emberek beszéltek, idejött és igéket szórt. Rabszolgákat szedett.

Hallgattak.

Ajóka és Méz igen hasonlítottak egymásra, és Vidra azt látta bennük, amilyenné Anieb lehetett volna: alacsony, karcsú, élénk nő, kerek arccal és tiszta tekintettel, és sűrű, fekete hajkoronával. Nem egyenessel, mint amilyen a legtöbb embernek van, hanem kacskaringós göndörrel. Enyhely-sziget nyugati felén sokaknak volt ilyen haja.

De Anieb kopasz volt, mint minden rabszolga a perkelőtoronyban.

Mindennapi neve Írisz volt, a tavasz kék virága. Anyja és nagynénje mindketten így nevezték, amikor róla beszéltek.

— Bármi is vagyok, bármit tehetek, nem elég! — tört ki az ifjúból.

— Sohasem lesz elég — válaszolta Méz. — És mit tehetne bárki is, ha egyedül van?

Az asszony feltartotta egyik mutatóujját, mellényitotta a többi ujját, majd ökölbe zárta kezét. Ezután elfordította csuklóját, közben kinyitotta a kezét, tenyérrel felfelé, mintha felajánlana valamit. Vidra ezt látta Aniebtől is. Nem varázslat volt, ahogy korábban gondolta, hanem egy jel. Ajóka őt figyelte.

— Ez titok — mondta.

— Megismerhetek én egy titkot? — kérdezte az ifjú egy idő után.

— Már ismered. Te adtad Írisznek. Ő adta neked. Bizalom és remény együtt, így nevezzük.

— Bizalom és remény — ismételte a fiatal férfi. — Igen. De kivel… Talán velük szemben? Gelluknak vége. Talán Eleresztettnek kell most elesnie? Megváltozna valami? Kiszabadulnának a rabszolgák? Ehetnének a koldusok? Igazságtétel történne? Azt hiszem, a gonosz bennünk van, az emberfélékben. A bizalom és a remény nem keveredik vele. Átugorja, mint egy szakadékot. De attól még ott van. És minden, amit teszünk, a gonoszságot szolgálja, mert ilyenek vagyunk. Kapzsik és kegyetlenek. Körülnézek és erdőt, hegyet, eget látok, és ez mind jó, amilyennek lennie kell. De mi nem vagyunk ilyenek. Az emberek nem ilyenek. Mi rosszak és hibásak vagyunk. Rosszat teszünk és hibázunk. Az állatok nem tesznek rosszat. Hogyan is tehetnének? De mi megtehetjük és meg is tesszük. És sohasem hagyunk fel vele.