Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

Odarepülhetnék csér formájában, és vissza is érnék még napkelte előtt — tűnődött félhangosan, de nem gondolta komolyan. O-kapu felé tartott. És a tönkretett vidékek túl gyakoriak voltak, nem kellett felröppennie, hogy találjon egyet. Elhelyezkedett egy tekercs kötél közepén, és bámulta a csillagokat. Nyugat felé pillantva meglátta a Kovács négy fényes csillagát, alacsonyan a tenger felett. Kissé homályosnak tűntek, és egyik a másik után ki is aludtak, ahogy figyelte őket.

Alig érzékelhető, sóhajszerű remegés futott végig a lassan hömpölygő hullámokon.

— Kapitány! — ugrott talpra Medra kiáltva. — Ébredjen!

— Mi van?

— Boszorkányszél jön. Követi a hajót. Le a vitorlát!

Szellő sem rezzent. A nagy vitorla ernyedten lógott a nyugodt légben. Csak a nyugati csillagok halványodtak és tűntek el egyre-másra, ahogy valami csendes feketeség emelkedett lassan egyre magasabbra. A kapitány megbámulta. — Boszorkányszél, azt mondod? — kérdezte kelletlenül.

A fortélyos alakok az időjárást is fegyverként használták: jégesővel verték el az ellenség terményét, vagy erős széllel borították fel a hajókat; és az effajta viharok, vadak és rémisztőek, elszáguldhattak egészen messzire attól a helytől, ahol keltették őket, s több száz mérfölddel arrébb zargatták a szántóvetőket vagy a tengerészeket.

— Eresszék le a vitorlát! — szólt Medra ellentmondást nem tűrő hangon. A kapitány ásított egyet, és szitkozódva parancsokat kiáltozott. A legénység nehezen ébredt és lassan, ügyetlenül végezte dolgát. Az evezőshajcsár, miután feltett néhány kérdést a kapitánynak és Medrának, üvöltözve rohangált a rabszolgák között, csomózott kötelével csapkodva ébresztette fel őket jobb és bal oldalon. A vitorla félig még fent volt, az evezősöknek még csak a fele húzott, Medra félig mondta el egy védővarázs szavait, amikor a boszorkányszél lecsapott rájuk.

Hatalmas mennydörgéssel érkezett az üres sötétségből, és vadul zuhogó esőt hozott magával. A hajóorr mint ágaskodó ló megemelkedett egy hullámtól, azután olyan erővel csapódott vissza a vízre, hogy az árboc kitört a talpazatából, bár a kötelek még tartották. A vitorla elszabadult, alja vizet ért, ahogy lobogva jobbra rántotta a hajót. A leláncolt rabszolgák kiáltozva és nyögve küzdöttek az evezőrudakkal, olajoshordók szabadultak el és buktak át egymáson — a gálya oldalra fordult és úgy maradt, fedélzete merőlegesen állt, míg végül egy hatalmas hullám megcsapta a fenekét és átbillentette. A kiáltozó és sikoltozó hangok hirtelen elhaltak. Nem hallatszott más, csak a vihar zúgása a tenger felett, de az is enyhült, ahogy a rémisztő szél továbbvitte keletnek. Mögötte egy fehér tengeri madár rázta le szárnyait, ahogy kiugrott a vízből és elröppent, kétségbeesetten bukdácsolva észak felé.

A kelő nap fénye madárnyomokat rajzolt a gránitszirtek alatti keskeny homoksávra. Ahol végük szakadt, ott egy ember nyomai kezdődtek, és valameddig a part mentén haladtak, ahol a homoksáv elkeskenyedett a sziklák és a tenger között. Azután ezek a nyomok is véget értek.

Medra tudta, hogy veszélyes újra meg újra olyan alakot felvenni, amely eltér a sajátjától, de a hajótörés és a hosszú éjszakai repülés kifárasztotta és elgyengítette, s a hajnalszürke partvonalon csak csupasz sziklákat talált, melyeket nem bírt megmászni. Varázslathoz folyamodott hát és ismét kimondta a szót, majd mint tengeri csér röppent fel gyors szárnycsapásokkal az egyik szirt tetejére. Azután — a repülés érzetétől elragadtatva — tovább szárnyalt a hosszú árnyékokkal szabdalt vidék felett. Messze maga előtt, ragyogón a reggeli napsütésben, meglátta a magas, zöld domb ívét.

Arrafelé repült és leszállott reája, és amint megérintette a talajt, ismét emberré változott.

Csak állt ott egy ideig, összezavarodottan. Úgy tűnt, nem saját elhatározása vagy cselekedete révén változott vissza, hanem a föld érintésétől, a dombtól vált újra önmagává. Az ő hatalmánál nagyobb mágia uralkodott ott.

Körülnézett, kíváncsian és óvatosan. A dombon sziporka virágzott mindenfele, a hosszú szirmok sárgán lángoltak a fűben. Enyhelyen minden gyerek ismeri ezt a virágot. Úgy mondják, Ilien lángjaiból szálltak szét a szikrák, amikor a Tűzúr megtámadta a szigetet, és Vandór-Akbé legyőzte őt gigászi csatájukban. Hősökről szóló mesék és énekek serkentek fel szunnyadásukból Medra emlékei között, ahogy ott állt: Vandór-Akbé és az előtte volt hősök, a Saskirálynő, Heru, a kargokat keletre visszaűző Akambar s a békehozó Szeriád, szoléai Elfáran és a Fehér Varázsló, Mórred, a szeretett király történetei. A bátrak és bölcsek úgy járultak a fiú elé, mint a megidézettek, mintha szólította volna őket, bár eszébe sem jutott ilyesmi. Egyszerűen csak látta őket. Ott álltak a magas fűben, a szélben bólogató, lángformájú virágok között.

Azután mind eltűntek és ő ismét egyedül állt a dombtetőn, remegett és csodálkozott. — Óceánföld királyait és királynőit láttam — gondolta —, és ők még csak a fűvel egyenlők e dombon.

Lassan a domb keleti lejtője felé fordult, amelyet már felmelegített és teljesen bevilágított a néhány ujjnyival a láthatár fölé emelkedő napkorong. Kezével elfedve a ragyogást, kis városka tetőit látta egy öböl szélén, amely kelet felé kivezetett a világ java részét beborító tengerek egyikére. Nyugaton szántóföldek és legelők, közöttük utak terültek el. Északon hosszú, zöld dombok uralták a tájat. Dél felé magas fák ligete vonta magára a figyelmét. Úgy vélte, talán egy olyan erdő széle lehet, mint amilyen a Faliorn Enyhely-szigeten található, és nem tudta, miért gondolja ezt, mert a liget mögött csupán kopár puszták és legelők húzódtak.

Sokáig állt még ott, mielőtt lesétált a magas fűben, a lengedező sziporkák között. A domb alján keskeny földúthoz érkezett. Az bevezette a tanyák közé, amelyek bár jól karbantartottnak, mégis elhagyatottnak tűntek. Egyfolytában olyan ösvényt keresett, amely a városka felé vinné, ám nem talált keletnek tartó utat. Egyetlen lélekkel sem találkozott, pedig a földek némelyikén látszott, hogy frissen szántották fel. Kutya sem ugatott, ahogy a tanyaházak között haladt. Csak az egyik keresztútnál találkozott egy szamárral, amely a köves legelőn kóstolgatta a füvet, majd a fiút meglátva közelebb jött, és társaságra vágyó tekintettel kidugta fejét a kerítésen. Medra megállt, hogy megsimogassa a csontos, szürkésbarna pofát. Városi és tengerjáró ember lévén nem sokat értett a vidékhez és állataihoz, de úgy vélte, a szamár kedvesen néz rá. — Merre járok, csacsikám? — kérdezte tőle. — Hogy juthatnék el abba a városba?

A szamár nekinyomta homlokát a férfi kezének, és ő vakargatni kezdte a szeme mögött, a füle alatt. A hosszú jobb fül meg-megrebbent, így hát, amikor otthagyta az állatot, Medra a jobb oldali utat választotta. Bár úgy tűnt, mintha az visszavezetne a dombhoz, de egészen hamar beért a házak közé, az utcákra, az öbölben álló városkába.

Ott ugyanolyan különös csend uralkodott, mint a tanyavidéken. Hang nem hallatszott, arc nem bukkant elő. Nem könnyű az embernek kényelmetlenül éreznie magát egy teljesen köznapi külsejű városkában egy kellemes tavaszi reggelen, de ebben a csendben Medra kezdte úgy látni, valóban egy járvány sújtotta vagy átokverte szigeten jár. Továbbment. Az egyik ház és egy vén szilvafa között szárítókötél feszült, rajta ruhák lengedeztek az enyhe szellőben. Az egyik kertből egy macska somfordált ki, de nem afféle magányos éhenkórász, hanem egy agyonsimogatott, jól tartott, felhizlalt macska. És végül a kikövezett, lejtős kis utca vége felé járva hangokat hallott.