Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

Mindezek a gondolatok úgy száguldottak át a férfi elméjén, ahogyan áradat tör át egy gátat, miközben végig ott állt az erdő szélén Fátyollal. — Úgy hittem, a mágusok távol tartják magukat az ilyesmitől — nyögte ki végül. — Nemesgyík azt mondta, a testi szerelem elveszejti a hatalmat.

— Akkor vannak még bölcs férfiak — szólt Fátyol szelíden, újra elmosolyodott és elköszönt.

A fiú összezavarodva töltötte az egész délutánt, és dühösen. Amikor Parázs kibukkant a Ligetből, Medra elébe ment, és a nő leveles-lombos féltetőjénél találkoztak. A férfi magával vitte Fátyol kosarát is. — Beszélhetnék veled? — kérdezte.

A nő biccentett egyet, összehúzta fekete szemöldökét, úgy nézett.

A férfi hallgatott. Parázs lekuporodott, hogy megszemlélje, mi van a kosárban. — Barack! — szólt és elmosolyodott.

— A mesterem, Nemesgyík szerint, a testi szerelem elveszejti a hatalmat — bökte ki amaz, egyszuszra.

A nő nem válaszolt, kiszedegette a kosár tartalmát és szétosztotta kétfelé.

— Gondolod, hogy igaz lehet? — kérdezte Medra.

Parázs vállat vont. — Nem — válaszolta.

Kis idő elteltével a nő felpillantott. — Nem — szólt csendes, lágy hangon. — Nem hiszem, hogy így lenne. Hiszem viszont, hogy az igaz hatalmak mindegyike, és az öreg erők mindegyike ugyanazon tőről fakad, ugyanott gyökeredzik.

A férfi még mindig egy helyben állt, és újra Parázs szólalt meg: — Nézd a barackokat! Már szinte túlérettek. Minél előbb meg kellene enni őket.

— Ha neked adom a nevemet — kezdte Medra —, az igaz nevemet…

— Akkor én is neked adom az enyémet — válaszolta a nő. — Ha így… ha ezzel kell kezdenünk.

Ehelyett a barackokkal kezdték.

Mindketten félénkek voltak. Medra keze megremegett, amikor megfogta Parázs kezét, és ő, kinek igaz neve Elehal volt, lesütött szemmel fordult el. Azután könnyedén megérintette a férfi kezét. Amikor Medra végigsimított a fényes fekete hajon, a nő mintha csak eltűrte volna az érintést, ezért inkább visszahúzta kezét. Amikor ölelni próbálta, Parázs elutasítón megmerevedett. Azután Elehal odafordult, s hevesen, kapkodón, esetlenül karolta át a férfit. Nem az első, s nem is az egyetlen éjszaka volt ez, amit együtt töltöttek, és amely mindkettejüknek nagy megkönnyebbülést, megelégedést okozott. Közben egymástól tanultak, s lassan túllépve a félénkségen, eljutottak a szenvedélyig. Hosszú nappalaik az erdő csendjében és hosszú, csillagfényes éjjeleik, egyaránt örömet okoztak.

Amikor Fátyol újra feljött a városból és a kései barackból hozott néhány szemet, mindketten felnevettek; a barackok jelképezték számukra a boldogság kezdetét. Próbálták marasztalni, hogy vacsorázzon velük, de Fátyol menni kívánt. — Maradjatok, amíg csak lehet — mondta nekik.

Abban az esztendőben túl korán ért véget a nyár. Hamar eljött az esős idő, már ősszel esett a hó, még oly messze délen is, mint Kútfő szigete. Vihar vihart követett, mintha maguk a szelek dühödtek volna fel a fortélyos alakok babrálásán és elnyomásán. A nők összeültek a magányos tanyaházak tűzhelye körül; Alkány lakói is kandallók mellett kerestek menedéket. Hallgatták a szél zúgását és az eső csapkodását, majd később a hó hideg csendjét. Kint az Alkány-öbölben a hullámok mennydörögve csaptak át a zátonyokon, és szerte a partvonalon dühösen támadtak a gránitszirtekre. Egy hajó, annyi sem indulhatott el ilyen időben.

Megosztották, amijük volt. E tekintetben csakugyan Mórred szigetén éltek. Kútfőn senki sem éhezett vagy telelt fedél nélkül, bár senkinek sem volt több a szükségesnél. Elrejtezve a világ elől, nem csupán a tenger és a viharok mögé, de saját varázslataik védelmébe is, mely álcázta a szigetet és tévútra vezette a hajókat, egyszerű életet éltek. Dolgoztak, beszélgettek és énekelték a dalokat. A téli ének et és Az ifjú király tettei t. Könyveik is voltak: az Angládi krónikák , és a Bölcs hősök története . Az idősek ezekből az értékes könyvekből olvastak fel egy csarnokban, lent a rakpart közelében, ahol a halásznők készítették és javították hálóikat. Volt ott bent egy nagy kandalló, amiben tüzet rakhattak. Az emberek eljöttek még a tanyákról is, hogy meghallgassák a felolvasott történeteket, csendes, feszült figyelemmel. — Éhezik a lelkünk — mondta egyszer Parázs.

Összeköltözött Medrával, és a férfi kis házában éltek, nem messze a hálókötők házától, bár napjai java részét nővérével, Fátyollal töltötte. Parázs és Fátyol kisgyermekként egy tanyán élt Alkány közelében, amikor a gázlóri fosztogatók lecsaptak. Anyjuk a ház zöldséges pincéjében bújtatta őket, azután varázslataival próbálta megvédelmezni férjét és fiait, akik nemhogy nem rejteztek el, de szembeszálltak a rablókkal. Lemészárolták őket, a lábasjószággal együtt. A házat és a pajtát felégették. A kislányok a pincében maradtak aznap éjszakára, s másnap és a következő éjjelen is. Végül később, a romló tetemek elföldelésére összegyűlt szomszédság talált rá a két gyermekre, akik csendesen éhezve várták, míg elvonul a vész. Kapával és ekevassal fegyverkeztek fel, hogy megvédelmezzék a kőből és földből összehordott halmokat, melyekkel halottaikat terítették be.

Medra csupán utalásokat hallott e történetből, Parázstól. Egyik éjjel Fátyol, aki három évvel idősebb volt húgánál, és akiben az emlék tisztábban élt, elbeszélte a dolgot. Parázs is ott ült mellettük, csendben hallgatta.

Viszonzásképpen a férfi beszélt Fátyolnak és Parázsnak a bányákról Szamoriban, és a mágus Gellukról, és a rabszolga Aniebről is.

Amikor befejezte, Fátyol még sokáig hallgatagon ült, majd így szólt: — Őrá gondoltál, amikor azt mondtad: „nem tudtam megmenteni még azt sem, aki megmentette az életemet.”

— És te azt kérdezted, tudok-e bármit is mondani, amitől megbízhatsz bennem.

— Most mondtál — válaszolta Fátyol.

Medra megfogta a nő kezét, és homlokához emelte. Miközben beszélt, még vissza bírta tartani könnyeit. Most nem sikerült.

— Szabadságot ajándékozott nekem — szólalt meg. — És még mindig úgy érzem, hogy azóta mindent, amit tettem, azt rajta keresztül és őérte tettem. Nem, nem is őérte. Semmit sem tehetünk a holtakért. De…

— Értünk — szólt Parázs. — Értünk, akik élünk, rejtőzködve s nem elveszejtve, vagy mások elveszejtésén munkálkodva. A holtak már nem térnek vissza. A nagyok és hatalommal bírók pedig akadálytalanul törhetnek utat maguknak. Már csak azok őrzik a reményt, akik nem számítanak.

— Örökké rejtőzködnünk kell?

— Úgy beszélsz, mint egy férfi — jegyezte meg Fátyol, és szavait szelíd, sebzett mosoly kísérte.

— Igen — válaszolt Parázs. — El kell rejtőznünk, és örökre, ha szükséges. Mert ezeken a partokon túl már csak gyilkolás és megöletés maradt. Te mondtad, és én hiszek neked.

— De nem rejtheted el az igaz hatalmat — mondta erre Medra. — Sokáig semmiképpen. Elhal rejtőzés közben, ha nem osztják meg.

— A mágia sohasem hal el Kútfőn — válaszolta erre Fátyol. — „Kútfőn minden varázs erős.” Até maga mondta így. És te is jártál a fák alatt… A mi dolgunk, hogy megőrizzük ezt az erőt. Hogy elrejtsük, igen. Hogy összegyűjtsük, ahogyan egy ifjú sárkány gyűjti össze tüzét. És megosszuk. De csak itt. Átadjuk mindig a következőnek itt, ahol biztonságban van, és ahol a nagy hatalmú rablók és gyilkosok a legkevésbé keresik, mert itt nincs senki, aki számítana. És egy nap a sárkány ereje teljében lesz. Még ha ezer esztendeig tart is…