Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

Megállt hallgatózni, de most nem hallott semmit.

Lement egészen az utca végéig. Egy kicsiny piactérre nyílt, ott emberek gyülekeztek, de nem sokan. Nem venni vagy eladni akartak. Nem állítottak fel bódékat vagy pultokat. Őt várták.

Mióta elindult lefelé a dombról, és meglátta a fényes árnyakat a fűben, szíve azóta könnyű volt. Valami nagyszerűt és különlegeset érzett, várakozott ilyesmire, de nem rémült meg tőle. Nyugodtan megállt és az emberekre nézett, akik vele akartak találkozni.

Hárman odamentek hozzá: egy idős, nagydarab, széles mellkasú férfi színtiszta fehér hajjal, és két nő. A mágusok felismerik a mágusokat, és Medra felismerte a hatalmat a két nőben.

Ökölbe szorítva feltartotta egyik kezét, azután elfordította és kinyitotta, tenyérrel felfelé előrenyújtotta.

— Ó — csodálkozott el az egyik nő, a magasabbik, azután felnevetett. De nem válaszolt a mozdulatra.

— Ki vagy te? Kérlek, beszéld el! — szólalt meg a fehér hajú férfi, egészen udvarias hangon, de üdvözlés vagy köszönés nélkül. — És hogyan jutottál el ide?

— Enyhelyen születtem, hajóácsnak és varázslónak tanultam. Épp egy Geapból O-kapu felé tartó hajó fedélzetén utaztam. Az éjszaka egyedül én menekültem meg a fulladástól, amikor boszorkányszél csapott le a hajóra. — Azután elhallgatott. A hajó és a leláncolt emberek emléke minden mást elnyelt elméjében, ahogyan a fekete tenger nyelt el mindenkit az előző éjjelen. Levegő után kapkodott, mintha fuldoklott volna.

— És hogyan jutottál ide?

— Madárként… csér alakjában. Ez Kútfő-sziget?

— Elvarázsoltad magad?

Csak bólintott egyet.

— Kit szolgálsz? — kérdezte az alacsonyabb és fiatalabb nő. Először szólalt meg, éles, kemény vonásait hangsúlyozta hosszú fekete szemöldöke.

— Nincs uram.

— Mi dolgod volt O-kapuban?

— Enyhelyen, évekkel ezelőtt szolga voltam. Akik kiszabadítottak, beszéltek egy helyről, ahol nincsenek királyok, és ahol még emlékeznek Szeriád uralkodására, és ahol még tisztelik a művészeteket. Ezt a helyet keresem, egy szigetet, már hét esztendeje.

— Ki beszélt erről?

— A Kéz asszonyai.

— Bárki kinyithatja az öklét és megmutathatja a tenyerét — szólt most a magasabb nő, de nem ellenségesen. — De nem mindenki tud berepülni Kútfőre. Vagy beúszni vagy behajózni vagy bármi módon eljutni a szigetre. Ezért kell megkérdeznünk, hogy mi hozott ide?

Medra előbb csak hallgatott. — A véletlen — kezdte azután. — Úgy tűnik, kedveli a sóvárgókat. Nem a művészet. Nem is a tudás. Azt hiszem, eljutottam a helyre, amelyet keresek, de nem vagyok biztos benne. Azt hiszem, itt élnek azok az emberek, akikről hallottam, de nem tudom biztosan. Azt hiszem, a dombról látott fák valamely rejtély részei lehetnek, de nem tudom, csak érzem. Csupán annyit tudok, hogy mióta a lábamat arra a dombra tettem, azóta az vagyok, aki gyermekkoromban voltam, amikor először hallottam az Angládi tetteket . Elvesztem a csodák közt.

A fehér hajú férfi a két nőre nézett. Időközben többen is közelebb jöttek, és most halkan beszélgettek.

— Ha itt maradnál, mihez kezdenél? — kérdezte a fekete szemöldökű nő.

— Értek a hajóépítéshez, meg is javítom és el is vezetem őket. Egyformán megtalálok dolgokat a föld felett és alatt. Tudok bánni az időjárással is, ha egyáltalán szükségük van ilyesmire. És szívesen tanulnám a művészeteket bárkitől, aki hajlandó tanítani.

— És mit akarnál tanulni? — kérdezte a magasabbik nő szelíden.

Medra úgy érezte, feltették neki a kérdést, amelytől egész hátralévő élete függ, jöjjön jó vagy rossz. Ismét hallgatott egy ideig. Egyszer kinyitotta száját, de nem szólt semmit, végül ezt válaszolta: — Senkit sem tudtam megmenteni, egyiküket sem, még azt sem, aki megmentette az életemet. Semmit sem tudtam, amivel kiszabadíthattam volna. Most sem tudok semmit. Ha tudják, hogyan lehet szabad az ember, akkor tanítsák meg nekem!

— Szabad! — csapott le a szóra a magas nő, hangja ostorként csattant. Azután társaira nézett, s egy hosszú pillanat múltán halványan elmosolyodott. Újra Medrához fordulva így szólt: — Magunk is rabok vagyunk, és a szabadságot kutatjuk. Idejöttél a börtönünk falain keresztül. Azt mondod, a szabadságot keresed. De tudnod kell, hogy Kútfőt talán nehezebb elhagyni, mint elérni. Börtön a börtönben, és részben mi magunk építettük fel. — Ismét a többiekre nézett. — És ti mit szóltok? — kérdezte tőlük.

Keveset szóltak, látszólag tanácskoztak, de szinte teljes csendben. Végül az alacsonyabb nő Medrára nézett szenvedélyes tekintettel. — Maradj, ha akarsz! — mondta.

— Akarok.

— Hogyan szólítsunk?

— Csér — válaszolta; s így szólították ezután.

Amit Kútfőn talált, az egyszerre volt több és kevesebb, mint a szóbeszéd és a reménység, melyet oly sokáig hajszolt. Kútfő-sziget, ahogy az ott élők mondták, Óceánföld szíve. Az első szárazföld, melyet az idők kezdetén Tritán kiemelt a vizekből, az északi tengerek között fekvő fényes Éa volt, a második Kútfő. Az a zöldellő domb, a Kútfő-hegy, mélyebben gyökeredzett minden más szigetnél. A fentről látott fák, melyek mintha egyszer itt, másszor amott állanának, a világ legősibb fái voltak, emellett a mágikus hatalom forrását és középpontját képezték.

— Ha a Ligetet kivágnák, minden varázslóság elhalna. Ama fák gyökere nem más, mint a tudás gyökere. Leveleik árnyainak mintázata azokat a szavakat rajzolja a talajra, melyeket Tritán a Teremtés során mondott ki.

Így mondta Parázs, Medra heves vérmérsékletű, fekete szemöldökű tanítója.

Kútfőn a nők tanítottak minden mágikus művészetet. Ajándékkal született férfi nem lakott a szigeten, amúgy is kevés férfi akadt.

Harminc esztendővel korábban Gázlór kalózhercegei nagy flottát küldtek Kútfő meghódítására. Nem a vagyonáért, amely nem volt jelentős, hanem hogy megtörjék varázshatalmát, amelyet minden hír és szóbeszéd igen jelentősnek tüntetett fel. Kútfő egyik mágusa eladta a szigetet Gázlór valamelyik fortélyos alakjának; semlegesítette a védő- és riasztóvarázslatok egy részét. Amint ezeken hasadék keletkezett, a kalózoknak varázslóságra sem volt szükségük, nyers erővel és tűzzel vették be a szigetet. Nagy hajóik megtöltötték az Alkány-öblöt, hordáik égettek és zsákmányoltak, hajcsáraik elvitték a férfiakat, a fiúkat és a fiatal nőket. A kisebb gyermekeket és az öregeket legyilkolták. Felgyújtottak minden házat és mezőt, amit csak elértek. Amikor néhány nap múltán elvitorláztak, nem maradt utánuk falusi lak vagy tanyaház állva, romok és tetemek hevertek mindenfelé.

Az öböl partján álló városka, Alkány is birtokolt valamennyit a Hegyet és a Ligetet átitató rejtélyből, mert bár a kalózok tomboltak, miközben gyújtogattak, fosztogattak és rabszolgák után kutattak, a tüzek hamar kialudtak, és a keskeny utcák félrevezették őket. A túlélők többsége a bölcs asszonyok és gyermekeik közül került ki, akik a városka mélyén vagy a Lappang-ligetben rejtőztek el. A férfiak, kiket Medra Kútfőn látott, mind így megmenekült gyermekek voltak, a néhány öreg pedig a rabszolgaságot elkerülő férfiak közül származott. Tanács vagy vezetőség nem uralkodott itt, mind a Kéz asszonyaira hagyatkoztak, minthogy az ő varázslataik védelmezték Kútfőt, a dúlás óta folyamatosan.