Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

Kevéssé bíztak meg a férfiakban. Egy férfi árulta el őket. Férfiak támadtak rájuk. A férfiak törekvései és nyughatatlansága, így mondták, hajlította el a művészet ösvényeit a kapzsiság felé. — Nem egyezkedünk más országokkal — mondta egyszer Fátyol, a magas nő, a szelíd hangú.

És Parázs ezt mondta Medrának: — Önerőnkből gyógyítottuk be a saját magunk okozta sebeket.

A Kéz asszonyai és férfiai Kútfőn kötöttek egyezséget úgy egyszáz vagy még több esztendeje, mágusszövetséget alakítva akkor. Büszkék voltak hatalmukra és megbíztak benne, így folytonosan olyan emberek után kutattak, akiket kitaníthattak a hadakozók és a rabszolgavadászok ellen, míg elegen lesznek majd hozzá, hogy együttesen fellázadjanak az elnyomással szemben. Mindig is nők vezették a szövetséget, Parázs így mondta el, és Kútfőről is nők indultak el, hogy — kenőcsárus vagy hálófonó álcája alatt — körbeutazzák a Legbenső-tenger szigeteit, és kifeszítsék az ellenállás selyemfinomságú szövevényét. Medra ennek a szövevénynek egy szálát találta meg Anieb képében, és egy kisebb csomóját a hegyvidéki falvakban. De nem ők vezérelték el ide. A dúlás után Kútfő-sziget teljesen elzárta magát a külvilágtól, a bölcs asszonyok nagy hatalmú védővarázslatokat szőve pecsételték le kapuit, s nem kereskedtek többé más népekkel. — Nem menthetjük meg őket — mondta Parázs. — Magunkat sem tudtuk megmenteni.

Kedves hangja és mosolya ellenére Fátyol kérlelhetetlen teremtés volt. Elmondta Medrának, hogy bár beleegyezett, a fiú Kútfő szigetén maradhat, de csak azért, hogy rajta tartsa a szemét. — Egyszer már áttörtél a védelmeinken — vádolta. — Amit magadról mondtál, az lehet igaz, de talán hazudtál. Tudsz bármit is mondani, amitől megbíznék benned? — És erre a férfi nem tudott válaszolni.

Parázs általában vágott egy grimaszt, amikor Medra köszönt neki. Összefüggéstelen kérdéseket tett fel, de mindig végighallgatta a választ, és azután nem szólt többet.

A férfi félénken megkérte, hogy meséljen a Lappang-ligetről, mert amikor másokat kérdezett, mind úgy válaszoltak: — Majd Parázs elmondja. — A nő elutasította a kérést, de korántsem gőgösen, csak határozottan: — A Ligetről csak benne és csak tőle tanulhatsz. — Néhány nappal később Parázs lement az Alkány-öböl homokos partjára, ahol a férfi a halászok csónakjait javítgatta. A nő legjobb tudása szerint a keze alá dolgozott, közben a hajóácsolásról kérdezősködött, s Medra elmondott és megmutatott mindent, amit hirtelenjében lehetett. Egy békés délutánon történt mindez, de a munka végeztével a nő szokás szerint váratlanul távozott. Lenyűgözte Medrát; kiszámíthatatlan volt. A férfi azon is elcsodálkozott, amikor nem sokkal később Parázs így szólt hozzá: — A Hosszú Tánc után kimegyek a Ligetbe. Gyere vélem, ha akarsz.

Úgy tűnt, a Kútfő-hegyről be lehet látni a Liget egészét, de ha belépsz a fák közé, nem mindig jutsz vissza a szántóföldekre. Csak mész és mész a fák alatt. A belső ligetben mind egyforma, olyan fajta, amely máshol nem lelhető fel az egész Szigetvilágon, és archik nyelven még nevet sem visel. Mindenki csupán úgy emlegeti: a „fa”. Az Öreg Beszédben, ahogy Parázs mondta, ama fák mindegyike saját nevet visel. Ha továbblép az ember, akkor hamarosan ismét ismerős fák közé keveredik, tölgyek és nyírek és nyárfák közé, dió, mogyoró és fűz árnyékában jár, melyek tavasszal zöldellnek és telente lecsupaszodnak. Van ott feketefenyő, cédrus és egy magas, örökzöld fajta is, amelyet Medra nem ismert. Törzsét lágy, vöröses kéreg borítja, lombozata rétegesen terül szét. A fák közötti ösvény sohasem ugyanaz, hiába jártál rajta már többször is. Az alkányiak szerint az a legjobb, ha az ember nem megy be túl mélyre a Ligetbe, mert csak akkor jut vissza biztosan a szántókhoz, ha arra jön, amerre ment.

— Meddig terjed ez az erdő? — kérdezte Medra, és Parázs így válaszolt: — Ameddig a képzelet elér.

A fák levelei beszélnek, ezt is mondta, és az árnyakban olvasni lehet. — Én is olvasni tanulom az árnyakat — tette hozzá.

Amíg Szirmoson tartózkodott, Medra megtanulta olvasni a szigetvilági közös nyelvet. Később Pendoron, Nemesgyík megismertette a hatalom néhány rúnájával. Ez ismert tudás volt. Amit azonban Parázs tanult magányosan a Lappang-ligetben, azt csak azok ismerhették meg, akikkel ő maga megosztotta tudását. Egész nyáron a Ligetben lakott, s nem volt nála más, csak egy fadoboz, hogy távol tartsa élelmétől az egereket és a többi erdei rágcsálót. Esős időben egy ágakból eszkábált féltető alá húzódott be, és a fák közül kifutó patak mellett, kövekkel kirakott tűzhelyen főzött.

Medra a közelben vert tábort. Nem tudta, Parázs mit akarhatott tőle; remélte, hogy tanítani fogja, hogy válaszol a Ligetről feltett kérdéseire. De a nő nem szólt hozzá, ő pedig visszafogott volt és óvatos, nem kívánt betörni a másik választott magányába. Ez hasonlóképpen elcsüggesztette a férfit, mint a Liget kiismerhetetlensége. A második ott töltött napon a nő szólt, hogy kövesse, és elvezette az erdő mélyére. Órákig hallgatagon gyalogoltak. A nyári délidőben csend uralkodott a Ligetben. Még a madarak sem daloltak. A levelek nem susogtak. A fák közötti folyosók teljesen különböztek egymástól, mégis egyformák maradtak. Medra nem tudta, mikor fordultak vissza, de tudta, hogy ennyi gyaloglás után már rég el kellett volna érniük Kútfő partjait.

Meleg este köszöntött rájuk, mire kiértek a szántóföldek és legelők világába. Miközben visszasétáltak táborhelyükre, Medra látta a Kovács négy fényes csillagát feljönni a nyugati dombok fölé.

Parázs csak annyit mondott: — Jó éjszakát! — És magára hagyta.

Másnap így szólt a férfihoz: — Megyek, leülök a fák alatt. — Minthogy nem volt biztos benne, mit vár tőle a nő, Medra követte egy darabon, míg végül beértek a Liget legbenső részére, ahol minden fa egyazon fajtából való, s névtelen, bár mindegyiknek megvan a maga neve. Amikor a nő letelepedett a lágy levélszőnyegre egy nagy, öreg fa gyökerei közé, ő keresett magának egy másik lelőhelyet a közelben; és ahogy a nő csendben figyelt és hallgatózott, ő is csendben maradt, figyelt és hallgatózott. Több napon keresztül. Azután egy reggelen, lázadó hangulatban, Medra a patak mellett maradt, amikor Parázs újra belépett a Ligetbe. A nő hátra se nézett.

Aznap reggel Fátyol eljött Alkányból, egy kosárban kenyeret, sajtot, aludttejet, nyári gyümölcsöket hozott. — Mit tanultál? — kérdezte Medrától a maga szelíd, de távolságtartó módján, és a férfi így válaszolt: — Hogy bolond vagyok.

— S miért, Csér?

— Mert egy ostoba bármennyit ülhet a fák alatt, mégsem lesz bölcsebb.

A magas nő halványan elmosolyodott. — A húgom sohasem tanított még férfit — mondta. Medrára pillantott, azután félrenézett, el a nyári napfényben fürdő mezők felett. — Azelőtt sohasem nézett férfira — tette hozzá.

Medra csendesen állt. Úgy érezte, az arca lángol. Lesütötte szemét. — Azt hittem… — kezdte, de nem folytatta.

Fátyol szavainak hatására hirtelen meglátta, egyszerre, egészében, Parázs türelmetlenségének, hallgatagságának és szenvedélyességének másik oldalát.

Eladdig próbált érinthetetlenként tekinteni Parázsra, miközben epekedve vágyott rá, hogy megérintse a selymes barna bőrt és a fényes fekete hajat. Amikor a nő azzal az érthetetlenül kérdő és kihívó tekintettel nézett rá, mindig azt hitte, haragszik valamiért. Nem akarta megbántani, megsérteni. De mitől félt Parázs? Az ő vágyaitól? Vagy a sajátjaitól? De hát nem egy tapasztalatlan kislány már, a bölcs asszonyok közé tartozik, mágus maga is, ki a Lappang-ligetben járva megérti az árnyakból rajzolt mintázatokat.