Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

— Tinaral — vágta rá Csér. — Ismertem.

— Semmit sem ér, ugye? — kérdezte Varjú, aki azonnal lecsapott minden apróságra, ha köze volt a könyvekhez.

— Nem tudom. Nagyobb zsákmányra vadászom.

Varjú felkapta a fejét.

— A Nevek Könyvére.

— Elveszett Atéval együtt, amikor nyugatra ment — jegyezte meg Varjú.

— Egy Nemesgyík nevű mágus mesélte, hogy amikor Até Pendoron járt, elárulta egy varázslónak, hogy a Nevek Könyvét egy kilencvenszigeti nőnél hagyta megőrzésre.

— Egy nőnél! Megőrzésre! Kilencvenszigeten! Őrült volt a te mágusod?

Varjú lármázott ugyan, de már a puszta lehetőség izgatottá tette, hogy a Nevek Könyv e elérhető közelségben van. Ugrásra készen várta, hogy Csérrel elhajózhasson Kilencvenszigetre.

Így hát együtt vitorláztak délnek a Reményteljes fedélzetén. Először a bűzös Geap-szigeten kötöttek ki, ahonnan házalók álcájába bújva indultak tovább, és egyesével végigjárták a csatornák útvesztőjében fekvő szigetecskéket. Varjú jobb árukkal rakta meg a hajót, mint amilyet a helyi gazdák valaha is láttak, és Csér kedvező áron kínálta ezeket, többnyire cserealapon, mivel a szigetlakók között igen kevés pénz forgott. Népszerűségük gyorsan növekedett, hírük futótűzként terjedt. Közismertté vált, hogy könyvekért is cserélnek, ha a könyvek rejtélyesek és régiek. Persze, Kilencvenszigeten minden könyv régi volt és rejtélyes, már ami maradt belőlük.

Varjú szinte ujjongott örömében, amikor egyszer egy Akambar idejéből származó, pecsétes bestiáriumot kapott öt ezüstgombért, egy gyöngymarkolatú tőrért és egy vég Lorbanery-selyemért. Egy ideig csak ült a Reményteljes deszkáin, és halkan zümmögve rágta át magát a harikki, a pomat és a jegesmedve ódon leírásán. De Csér partra szállt minden egyes szigetecskén, végigmutogatta áruikat a háziasszonyok konyháiban és az álmos hangulatú ivókban, ahol a vénemberek ültek egész nap. Néha hanyagul ökölbe zárta kezét, majd tenyérrel felfelé újra kinyitotta, mintha csak szokása lenne, de senki sem válaszolt a jelre.

— Könyvek? — kérdezte egy kosárfonó Észak-Szudiddin. — Mint az ott? — Hosszú papírcsíkokra mutatott, amelyeket beledolgoztak háza zsúptetejébe. — Talán jók valami másra is? — Varjú felbámult a nádszálak között itt és ott felbukkanó szavakra, és remegni kezdett dühében. Csér visszarángatta a hajóra, mielőtt haragja kitört volna belőle.

— Csak egy állatgyógyász-kézikönyv volt — ismerte el Varjú, amikor továbbhajóztak, és ő lecsillapodott valamelyest. — „Ínpók,” ez állt ott, és valami a jerke tőgyéről. De ez a tudatlanság! Ez a kegyetlen tudatlanság. Beépítették a tetőbe!

— És ez még hasznos tudás volt — jegyezte meg Csér. — Milyenek legyenek az emberek, ha nem tudatlanok, mikor nem őrzik meg, és nem tanítják a tudást? Ha össze lehetne gyűjteni a könyveket, egyetlen helyre…

— Mint a Királyok Könyvtára — mondta erre Varjú, elveszett dicsőségről álmodozva.

— Vagy a te könyvtárad — fűzte hozzá Csér, aki körmönfontabbá vált az idők során.

— Szilánkok — vágta rá Varjú, elutasítva élete munkájának jelentőségét. — Maradványok csupán!

— Vagy a kezdet.

Varjú csak sóhajtott egyet.

— Úgy vélem, ismét délnek kellene haladnunk — szólalt meg Csér kis idő múltán, amikor bekormányozta a hajót egy szélesebb csatornába. — Dondy felé.

— Van érzéked a dologhoz — mondta Varjú. — Tudod, merre kell keresgélni. Egyenesen ahhoz a bestiáriumhoz mentél ott, a pajtapadláson… De itt nincs mit keresnünk. Nem találunk semmi fontosat. Até nem hagyhatta a tudáskönyvek legnagyszerűbbikét bugrisok közt, akik tetőt csinálnak belőle! Vigyél Dondyra, ha úgy tetszik. Aztán vissza Szirmosra. Elegem van ebből.

— És kifogytunk a gombokból — jegyezte meg Csér. Vidámság szállta meg; amikor Dondyra gondolt, érezte, hogy jó irányba haladnak. — Talán találok neked valamennyit útközben — kacagott fel. — Tudod, ehhez van tehetségem.

Még egyikük sem járt Dondyn. Álmatag, délvidéki szigetecske volt egyetlen takaros, régi kikötővároskával, Telióval, melynek házait rózsaszínes homokkőből építették, szántóföldjei és gyümölcsösei pedig termékenyek lehettek valaha. De már egy évszázada Gázlór urai vették birtokukba, megadóztatták és rabláncra verték népét, a földet és lakóit egyaránt tönkretették. Telio napos utcáin szomorúság és por uralkodott. Az emberek úgy éltek ott, mint a vadonban, sátrakban és féltetők alatt, amelyeket hulladékból hordtak össze, de néhol még ennyire sem tellett. — Nincs itt dolgunk! — tört ki Varjú. — Ezeknek a nyomorultaknak egy szál könyvük sem lesz!

— Várj még! — kérte társa. — Adj egy napot.

— Veszélyes — ellenkezett tovább Varjú —, és oktalanság. — Nem tett több megjegyzést. A szerény, naiv fiatalember, akit valaha ő tanított olvasni, kiismerhetetlen vezetővé vált.

Követte Csért, le az egyik szélesebb utcán, egy kis házacskákból álló városrészbe, a néhai takácsnegyedbe. Dondy valaha a lenből élt, de a kőből épült áztatóházak már többnyire kihasználatlanul álltak, s a házak ablakain bepillantva láthatták a magukra hagyott szövőszékeket. Egy kicsiny téren, hol a fák árnyékot adtak a forró napsütésben, négy vagy öt nő ült és orsózott egy kút mellett. Véznácska gyerekek játszottak a közelben, nem törődve a hőséggel, és érdeklődés nélkül bámultak az idegenekre. Csér tétovázás nélkül tartott erre, mintha tudná, hová megy. Megállt a kútnál, és köszöntötte a nőket.

— Ó, szépember — válaszolta egyikük mosolyogva —, meg se mutassa, mi van a csomagjában, mert egy rézfityingem, annyi sincs, nemhogy elefántcsont. Legalább egy hónapja nem láttam pénzérmét.

— És egy darab vászon, asszonyom? Szövet vagy fonál? Dondy vászna a legjobb, így hallottam még Enyhelyen is. És amit most orsóznak, az is csakugyan szép. — Varjú egyszerre nézett megvetőn és mulatva társára. Ő maga is elszántan tudott alkudni egy-egy könyvre, de hogy egy vidéki háziasszonnyal csevegjen gombokról és fonalakról, azt méltóságán alulinak érezte. — Hadd nyissam ki ezt — szólt Csér, és kiterítette zsákja tartalmát a tér kövezetére. A nők és a koszos, félénk gyerekek közelebb húzódtak, hogy lássák a csodákat, melyeket az idegen mutat. — Készruha érdekel, és festetlen szövet, meg minden hasonló, a gombokból kifogytunk. Ha lenne esetleg szarvból vagy csontból? Elcserélném ezt a kis bársonykalapkát három vagy négy gombért. Vagy egy tekercs szalagot? Nézzék a színeket! Remekül illik a hajához, asszonyom! De papírt és könyvet is elfogadunk. Urunk, Szirmoson, szívesen fogadja az ilyesmit, persze, ha van felesleges.

— Ó, maga kedves ember! — mondta kacagva a nő, aki az imént is szólt, közben egy vörös szalagot tartott fekete copfjához. — Bár lenne magának valamim!

— És nem lennék ilyen bátor csókot kérni — forgatta a szavakat Medra —, de egy nyitott tenyér nem nagy kívánság, ugye?

Mutatta a jelet, a nő csak nézett rá egy hosszú pillanatig. — Ez könnyű — szólt halkan, és válaszolt a mozdulatra —, de nem mindig biztonságos, idegenek között.

A férfi tovább mutogatta áruikat, élcelődött a nőkkel és a gyerekekkel. Semmit sem tudott eladni. Úgy bámulták a kacatokat, mintha kincsek lennének. Hagyta, hadd nézzenek és fogdossanak meg mindent, amit mernek. Még azt is hagyta, hogy az egyik kölyök elemeljen egy kicsiny, csiszolt réztükröt. Látta eltűnni a szakadt rongyok alatt, de nem szólt. Végül összepakolt, mondván, mennie kell, és a gyermekek hamar szerteszaladtak.