Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

Keresztül-kasul beutazta a Szigetvilágot, egészen a Keleti Peremvidékig. Sohasem ment kétszer ugyanarra a szigetre úgy, hogy közben ne teltek volna el hosszú esztendők; hagyta kihűlni nyomát. Még így is híre kélt. Gyerektolvajnak nevezték el, rettegett varázslónak tartották, aki elviszi a gyermekeket jeges szigetére a messzi északon, és ott élve szívja ki vérüket. Út és Fennút szigetein még ma is mesélnek a kicsiknek a Gyerektolvajról, hogy bizalmatlanná tegyék őket az idegenekkel szemben.

Akkorra már a Kéz népéből is sokan tudták, mi készül Kútfőn. Fiatalokat küldtek innen is, onnan is. Férfiak és nők jöttek, hogy tanuljanak és tanítsanak. Sokan igen nehezen jutottak el oda, mert az elrejtő varázslatok erősebbek voltak, mint valaha, és gomolygó felhőnek mutatták a szigetet, avagy zátonynak a hullámtörők között. A kútfői szél is fútt, távol tartott minden hajót az Alkány-öböltől, ha nem volt a fedélzetén egy varázsló, aki ismerte a módját e szél megfordításának. Mégis jöttek, és ahogy teltek az esztendők, az iskolának nagyobb házra lett szüksége, mint Alkány bármely épülete.

Szigetvilágon a férfiak készítik a hajókat és a nők építik a házakat, ez a szokás; de e nagyszerű épület megépítésekor a nők hagyták, hogy a férfiak segítsenek nekik. Félretették a bányászok babonásságát, ami miatt távol tartották a férfiakat a bányáktól, avagy a hajóácsokét, amely miatt nő nem nézhette végig a vízre bocsátást. Így hát a nagy hatalmú férfiak és nők, együtt emelték Kútfő Nagy Házát. Alapkövének egy Alkány melletti dombocska tetején találtak helyet, a Liget közelében, és az épület a Kútfő-hegyre nézhetett. Falait nem csupán kőből és fából rakták, de mélyen beleszőtték varázsigéiket is, hogy mágiávaI erősítsék meg.

A dombon állva Medra így szólt: — Vízér halad pontosan alattam, és sohasem szárad majd ki. — Így hát óvatosan leástak, és elérték a vizet. Előbb hagyták kitörni a napfényre, azután megalkották a Nagy Ház legelső részletét, amelyet azóta is az épület szívének tekintenek: a szökőkutas udvart.

Medra és Elehal épp ott sétált a fehér kövezeten, a falak még nem magasodtak föléjük.

Korábban a nő hozott egy fiatal berkenyecserjét a Ligetből, és odaültette a szökőkút mellé. Mindenki érezte, hogy ott jó helye lesz; megfelelően növekszik majd. A tavaszi szél a Kútfő-hegy felől rohamozta a tengert, és az ellenkező irányba fújta a szökőkút vizét. Fent, a hegyoldalon kis csoport gyűlt össze; O-szigetről jött Héga, a formamester — ahogy akkoriban nevezték —, a szemfényvesztés trükkjeire okította a körötte álló ifjakat. A sziporkák már elvirágzottak, csak hamvaikat szórták a szélbe. Parázs haját már szürke sávok, csíkozták.

— Elmégy hát, ismét — szólt. — Ránk hagyod, hogy helyretegyük az uralom és a rend kérdését. — Arckifejezése szenvedélyes volt, mint mindig, de ritkán szólt ilyen nyers hangon a férfihoz.

— Maradok, ha úgy akarod, Elehal.

— Igen, úgy akarom. De ne maradj! Fürkész vagy, el kell hát menned fürkészni. Csak arról van szó, hogy a továbbvezető útról — vagy az uralomról, ahogy Hadas kérte, hogy nevezzük — dönteni kétszer olyan nehéz, mint megépíteni a házat. És tízszer annyi vitát hoz. Bár kitérhetnék előle! Azt kívánom, bár veled sétálgathatnék, mint most is… És bár ne mennél el északra!

— Miért vitatkozunk? — kérdezte a férfi elkeseredetten.

— Mert már sokan vagyunk! Gyűjts össze húsz vagy harminc hatalommal bíró embert egyazon házba, és mindegyikük a maga feje után akar majd menni. És ha saját úttal bíró férfiakat hozol össze olyan nőkkel, akiknek szintúgy megvan a maga ösvénye, akkor mind neheztelni fognak egymásra. És persze, van némi valós megosztottság is közöttünk, Medra. Helyre kell tenni ezeket a dolgokat, és nem megy könnyen. Bár egy kis jóindulat sokat segít.

— Hadasról van szó?

— Hadasról és még több másik férfiról. Igen, mind férfiak , és ezt mindennél fontosabbnak tartják hangsúlyozni. Gyűlöletesnek tartják az Ősi Erőket. És a nők hatalmát gyanúsnak, mert szerintük mindenképpen az Ősi Erőkhöz kötődik. Mintha uralhatná vagy használhatná az Ősi Erőket bármely halandó lélek! De nekik a férfi-lényeg egyenlő a világgal. És igaz mágus csak férfi lehet. És önmegtartóztató.

— Ó, megint ez. — Medra hangjában bánat sejlett.

— Igen, megint ez. A nővérem mondta az éjjel, hogy Nemesnek és az ácsoknak felajánlották, emelnek nekik egy szárnyat vagy akár egy külön épületet is, ahol tiszták maradhatnak.

— Tiszták?

— Nem az én szavam ez. Hadasé. De visszautasították az ajánlatot. Uralkodni akarnak Kútfő felett, és elválasztanák a férfiakat a nőktől, hogy csak a férfiak dönthessenek mindenben. Miféle egyezségre juthatnánk velük? Miért jöttek ide egyáltalán, ha nem akarnak összedolgozni velünk?

— El kell küldenünk azokat a férfiakat, akik nem akarnak.

— Elküldeni? Haragot szítani? Hogy elmeséljék Gázlór vagy Enyhely urainak, hogy Kútfő boszorkányai vihart főznek a bográcsaikban?

— Elfelejtettem — mindig elfelejtem — válaszolta Csér letörten. — Mindig megfeledkezem a börtön falairól. Amikor kívül vagyok, nem viselkedem ilyen ostobán… De itt nem tudom elhinni, hogy ez egy börtön. Csak odakint, nélküled emlékszem… Nem akarom, de mennem kell. Nem tudom elfogadni, hogy itt bármi is rossz lehet vagy elromolhat, de… Mennem kell, és északnak kell mennem, Elehal. Amikor majd visszatérek, itt maradok örökre. Itt mindent megtalálok, amit valaha is kerestem. Vagy már meg is leltem.

— Nem — válaszolta a nő —, csak engem találtál meg… De még sokat kell kutatni és fürkészni a Ligetben is. Eleget, hogy még neked is munkát adjon. Miért északnak?

— Hogy kinyújtsam a Kezet, Anglád és Éa felé. Arra még sohasem jártam. Semmit sem tudunk az ottani varázslóságról. Királyok Angládja, és a ragyogó Éa, szigetek legöregebbike! Arrafelé biztosan találunk szövetségeseket.

— De Enyhely útban lesz — ellenkezett gyengén Parázs.

— Nem akarok átvitorlázni Enyhelyen, kedves szerelmem. Úgy tervezem, megkerülöm. Vízen. — Medra még mindig meg tudta nevettetni; és egyedül, csak ő. A férfi távollétében Parázs halk szavú és higgadt volt. Megtanulta már, hogy a türelmetlenség hasztalan mindazon munkákban, melyeket el kell végezni. Néha még mindig haragos grimaszt vágott, néha elmosolyodott, de sohasem nevetett. Amikor nevetni is tudott volna, akkor épp egyedül volt a Ligetben, mint régebben mindig, ha odament. De az Iskola megalapításának és felépítésének esztendőiben ritkán mehetett oda, és akkor is magával vitt néhány tanítványt, hogy megmutassa nekik az ösvények és a levélárnyak mintázatait; mert ő volt a formamester.

Abban az évben Csér később indult útnak. Magával vitt egy tizenöt esztendős fiút, Port, egy ígéretes időjárásvetőt, akinek a tengeren kellett gyakorolnia, és Szilajt, egy hatvan körüli nőt, aki hét vagy nyolc esztendeje jött el vele a szigetre. Szilajra a Kéz egyik asszonyaként talált rá, Bárkán. Bár nem rendelkezett semmiféle varázsajándékkal, annyira értett az emberek bizalmának felébresztéséhez és ahhoz, hogy rávegye őket a közös munkára, hogy otthon bölcs asszonyként tisztelték emiatt, ahogyan később Kútfőn is. Ő kérte Csért, hogy vigye most magával, meglátogatná családját, anyját, húgát és két fiát; s a tervek szerint Por is ottmarad majd vele, míg a fürkész visszatér északról, és visszaviszi magával Kútfőre. Így hát északkeletnek indultak a Legbenső-tenger nyarában, és Csér megkérte Port, hogy idézzen enyhe mágusszelet a vitorlába, mert csak így érhetik el biztosan Bárkát, még a Hosszú Tánc előtt.