Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

Ahogy elértek a sziget partjára, Csér elbűvölte a Reményteljes képét, hogy vízen lebegő fatörzsnek látsszon csupán; a kalózok és Eleresztett hajcsárai sűrűn járták azokat a vizeket.

Bárka keleti partján, Szeseszriben hagyta utasait, és a Hosszú Tánc után felhajózott az Ébenyhely-szoroson, hogy szándékai szerint ezután nyugatnak tartson, Omer déli partvonala mentén. Mindvégig fenntartotta szemfényvesztő bűbáját a hajón. A nyárközép szikrázón tiszta levegőjében, az északi szél mögött, meglátta a szoros kék vonala felett lebegő és homályos, kékesbarna földdarabot, az Onn-hegy hosszú, súlytalannak tetsző gerincét.

Nézd, Medra! Nézd!

Enyhely, az ő szigete, ahol népe él vagy hal, nem tudta már ennyi idő után. Ahol Anieb fekszik sírjában, ott fenn, a hegyoldalban. Nem tért vissza, sohasem jött ennyire közel, mennyi ideje már? Tizenhat vagy tizenhét esztendeje. Senki sem ismerné fel; senki sem emlékszik a fiúra, Vidrára, kivéve talán anyját, apját és nővérét, ha élnek még egyáltalán. És Nagy Kapuban biztosan lakik embere a Kéznek. Bár kisfiúként nem ismerte egyiküket sem, mostanra biztosan felismerné őket.

Addig hajózott felfelé a széles szoroson, mígnem az Enyhely-öböl szájáig húzódó dombság elrejtette az Onn-hegyet. Nem is láthatta meg újra a csúcsot, míg át nem haladt az öböl szűk bejáratán. És egyszer csak ott volt előtte a hegy, íveivel és szirtjeivel a nyugodt víz felett, melyen először próbált mágusszelet kelteni, úgy tizenkét esztendősen. És továbbhajózva látta a magas tornyokat előtörni a tengerből, előbb csak haloványan, csupán pontokként és vonalakként, majd kibontakoztak teljes valójukban; tornyai a világ közepén álló fehér városnak.

Gyávaság lett volna távol maradni Enyhelytől — féltette a bőrét, félt, hogy szüleit halva találja, s félt, hogy Anieb emléke túl élénken tér vissza.

Mert időnként úgy érezte, hogy amiképpen élve megidézte őt, úgy a holtak világából is kiszólíthatja. A kötelék, amely közöttük feszült, s amely lehetővé tette, hogy a nő kiszabadítsa, sohasem szakadt el. Sokszor megjelent álmaiban, csendesen állva, ahogy először látta Szamori bűzös kőtornyában. És néhány esztendeje látta őt Telióban egy haldokló ágya mellett, gyógyító látomásában, ahogy a túlvilági alkonyfényben lépdel a kőfal mellett.

Mostanra már megtudta, Elehaltól és másoktól, hogy miféle kőfal az ott. Az élők és a holtak világa között húzódik. De a látomásban Anieb a kőfalnak ezen az oldalán járt, s nem a másikon, amely lefutott a sötétségbe.

Tőle félt talán? Tőle, aki kiszabadította?

Elkapta az erős szelet, és a Déli Csúcsot megkerülve, elszántan bevitorlázott az enyhelyi Nagy-öbölbe.

Még lobogtak a zászlók Enyhely város tornyain, még király uralkodott ott. A zászlók a meghódított szigetekről és városokból származtak, és a király Eleresztett hadúr volt. Sohasem hagyta el a márványpalotát, ahol egész nap csak ült, rabszolgákkal szolgáltatta ki magát és figyelte, ahogy Vandór-Akbé kardjának árnyéka lassan végigmászik az alant fekvő háztetőkön, mint valami hatalmas napóra mutatója. Parancsolgatott, és a rabszolgák így válaszoltak: — Teljesítjük, fenséges uram. — Meghallgatásokat tartott, és az idősek így válaszoltak parancsaira: — Teljesítjük, fenséges uram. — Hívta mágusait, és Zsenge érkezett legelébb, mély meghajlással köszöntve őt. — Járni akarok! — kiáltotta, és gyenge kezével rácsapott béna lábára.

A mágus így válaszolt: — Fenséges uram! Ahogyan te is tudod, szegényes jártasságom nem segíthet, de elküldettem Óceánföld legjobb gyógyítójáért, aki Narveluénen él, és amikor megérkezik, fenséged biztosan újra tud majd járni, igen, és végigtáncolja a Hosszú Táncot.

Azután Eleresztett szitkozódott és üvöltözött, és a rabszolgái bort hoztak neki, és a mágus kiment, hajlongva, és közben még ellenőrizte, hogy a bénítóvarázs rendesen kitart.

Messze kényelmesebb volt számára ez, hogy Eleresztett maradt a király, ahelyett, hogy ő uralta volna Enyhelyt nyíltan. A fegyveresek nem bíztak meg a fortélyosokban, és nem szívesen szolgálták őket. Lényegtelen volt a mágus hatalma; ha nem érte el Mórred Ellenségének erejét, akkor nem tarthatott egyben seregeket és flottákat, mert a katonák és a tengerészek nem engedelmeskedtek neki. A nép megszokta már, hogy fél Eleresztettől és engedelmeskedik parancsainak; régi szokás volt ez már, erős megszokás. Még mindig az erőskezű vezető, a merész stratéga és a kegyetlen hóhér hatalmát tulajdonították neki; és tulajdonítottak neki olyan erőket is, melyekkel sohasem rendelkezett, példának okáért uralmat mágusai felett.

De már nem szolgálták mágusok Eleresztettet, kivéve Zsengét és egypár szerény varázslófélét. Zsenge lassan elüldözte vagy megölette egyiket a másik után, minden riválisát Eleresztett udvartartásában, és Enyhely egyedüli uralkodójának számított, immáron több esztendeje.

Gelluk tanoncaként és segédjeként folyton bátorította mesterét az út-szigeti tudás tanulmányozására, így mindig szabadon cselekedhetett, amikor a mágus az imádott higanya után kutatva, hosszabb-rövidebb utakra indult. Gelluk váratlan veszte mégis megrázta. Volt benne valami rejtélyes, néhány dolog, néhány személy eltűnt közben. A mindig hasznos Vizslát felkérve, Zsenge alaposan utánanézett a történteknek. Hogy Gelluk hová lett, az természetesen nem maradt titok. Vizsla követte a nyomát egészen a föld egy sebhelyéig, és azután közölte, hogy a mágus odalent van, mélyen eltemetve a domboldalban. Zsenge nem kívánta kiásni. De a fiút, akit utoljára vele láttak, még Vizsla sem tudta nyomon követni. Nem volt képes megmondani, hogy a domb alá került Gellukkal együtt, avagy sikerült eltakarodnia. Nem hagyott hátra varázsnyomokat, mint a mágus — így mondta Vizsla —, és az eset utáni éjjelen hatalmas vihar zúdult a szigetre. Amikor Vizsla végül mégis talált nyomokat, kiderült, hogy azok egy elszökött rabszolganő nyomai, aki már halott volt, mire rátaláltak.

Zsenge nem büntette meg Vizslát a sikertelenségért, de megjegyezte az esetet. Nem volt hozzászokva a hibákhoz, és nem is szerette azokat. Az sem tetszett neki, amit Vizsla mondott arról a fiúról, Vidráról, és azt is megjegyezte.

A hatalom utáni sóvárgás önmagát emészti fel, növekszik, miközben elnyeli azt, aki sóvárog. Zsenge éhségtől szenvedett. Már-már éhen halt. Kevés megelégedéssel töltötte el, hogy uralkodhat Enyhely, a koldusok és elszegényedett parasztok földje felett. Mi jó van Maharion trónjának birtoklásában, ha senki más nem ülhet rá, csak egy iszákos nyomorék? Mi dicsőség maradhat még a város nagyszerű tornyaiban, ha nem lakja más, csak néhány csúszómászó rabszolga? Megkaphatott volna bármely nőt, akire szemet vetett, de a nők csak kiszipolyozták a hatalmat, ezt minden mágus tudta. Nem akart nőt látni a közelében. Ellenségért könyörgött; egy olyan ellenfélre vágyott, kinek az elpusztítása megéri az erőfeszítéseket.

Kémei már legalább egy esztendeje valamely titkos felkelésről sustorognak, amely lassan behálózza az egész birodalmát, varázslók lázadó csoportjairól, akik úgy nevezik magukat: a Kéz. Mohón kutatott az ellenség után, és talált egy ilyen csoportot. Mint kiderült, egy rakás vénasszonyról, bábáról, ácsról, sírásóról, bádogosinasról és néhány kiskölökről volt szó csupán. Megalázottnak érezte magát, s dühében mindegyiküket halálra ítélte a fickóval együtt, aki jelentést tett róluk. Nyilvános kivégzést tartottak Eleresztett nevében, a király elleni összeesküvés vádjával. Talán sohasem elég az effajta megfélemlítésből, és sohasem késő végrehajtani. Mégis mélyen megérintette a dolog. Nem szerette, ha nyilvánosság elé kerül egy rakás bolond, akiknek sikerült ráijeszteniük. Szívesebben bánt volna el velük a maga módján, a maguk idejében. Közvetlen félelemre volt szüksége, hogy jóllakjon: látnia kellett, hogy az emberek félnek tőle, hallania kellett rémületüket, szagolnia, tapintania, ízlelnie a rettegést. De mióta Eleresztett nevében uralkodott, csak maga Eleresztett vált még félelmetesebbé a seregek és népek szemében, míg ő a háttérben maradt, rabszolgákkal és tanítványokkal foglalkozott.