Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

Szomj, és vele a fájdalom. Szomj, és vízcsobogás.

Próbált visszaemlékezni, hogyan kell fényt teremteni. Anieb csak annyit kérdezett szomorúan: — Tudsz fényt csinálni? — De ő nem tudott. Négykézláb mászott a sötétben, mígnem a víz csobogása felhangosodott, és tenyerével nedvesnek érezte a sziklákat. Tapogatózott, végül vizet talált. Ivott és próbált arrébb mászni a nedves kövekről. Nagyon fázott. Az egyik karja megsérült és erőtlenné vált. Ismét megfájdult a feje, nyöszörgött és reszketett, próbálta összehúzni magát, hogy őrizze teste melegét. Körötte sem meleg, sem fény.

Kicsivel arrébb ült, mint ahol teste feküdt, saját magát nézte, bár minden teljes sötétségbe burkolózott. Gyűrötten, zavarodottan feküdt a csillámpala szélénél beszivárgó patak közelében. Nem sokkal távolabb egy másik gyűrött halom hevert, rothadó vörös selyem, hosszú haj, csontok. Azon túl a barlang a messzeségbe nyúlt. Medra látta, hogy beugrói és átjárói sokkal távolabbra vezetnek, mint ahogy ő gondolta annak idején. A barlangot ugyanolyan közömbösen nézte, mint Tinaral tetemét, vagy a saját testét. Enyhe sajnálatot érzett. Teljességgel igazságos dolog, hogy ott haljon meg, a mellett, akit ő gyilkolt le. Így helyes. Minden helyénvaló. De valami fájt legbelül. Nem az összetört test éles kínjait érezte, hanem valami mélyebb, hosszabban tartó sajgást, egy életen át tartó sajgást.

— Anieb — szólalt meg.

Azután visszatért önmagába. Sebesült karja, dereka és feje dühödten kínozta, émelygett és szédült a vak sötétség közepén. Amikor megmozdult, felnyögött; mégis felült. Élnem kell , gondolta. Emlékeznem kell az életre. A fénycsinálásra. Muszáj emlékeznem. Emlékeznem kell a levelek árnyékára.

Meddig terjed az erdő?

Ameddig a képzelet elér.

Felnézett a sötétségben. Egy idő után kicsit megmozdította ép kezét, abból halovány fény szivárgott.

A barlang mennyezete magasan húzódott. A vízerecske egy a földbe ágyazott palalemez szélénél ereszkedett le a helyiség aljára. A csillámpala nevéhez méltón csillogott a lidércfényben.

Nem látta már a hosszú folyosókat és széles barlangtermeket úgy, ahogyan közönyös szellemtekintete mutatta korábban. Csak annyit látott, amennyit a pislákoló lidércfény mutatott, amennyi körötte felsejlett. Mint amikor Aniebbel menekültek, azon az éjjelen, minden egyes lépéssel a halál felé tartva a sötétségben.

Térdre emelkedett, s azután azt gondolta, hogy szavakat suttog: — Köszönöm, Anya! — Valahogy talpra állt, de elesett, mert csípője bal oldalába oly éles fájdalom hasított, hogy fel kellett kiáltania. Kis idő múltán újra próbálkozott és felállt. Elindult előre.

Sokáig tartott, mire átkeveredett a barlang túlfelére. Sérült karját bedugta ingébe és ép kezével fájó csípőjét szorította, így valamivel könnyebb volt járnia. A falak fokozatosan folyosóvá szűkültek. A tető lentebb ereszkedett, alig valamivel a feje felett húzódott. Víz szivárgott belőle és folyt le az egyik falon, hogy kis tócsákba gyűljön a sziklapadlón. Nem Tinaral látomásának vörös termében járt, ahol a mennyezetet tartó oszlopokon ezüstszín rúnák ragyognak. Csak föld, csak por és szikla és víz volt körötte. A levegő hűs és mozdulatlan. A patak csobogásától távolabb csend uralkodott. A lidércfény csillogásán túl sötétség terjengett.

Medra lehajtotta fejét, ahogy megállt ott. — Anieb! — szólította halkan a nőt. — Ide is el tudnál jönni? Nem ismerem az utat. — Várt egy ideig. Sötétséget látott és csendet hallott. Lassan és nehézkesen belépett az átjáróba.

Zsenge nem tudta, a fickó hogyan menekülhetett el előle, de két dologban biztos volt: jóval hatalmasabb mágus lehetett, mint akikkel eddig találkozott, és vissza fog térni Kútfőre, amilyen gyorsan csak tud, mert ott lehetett hatalmának forrása és központja. Semmi értelme nem volt a megelőzésével próbálkozni, már előnyt szerzett. De Zsenge követhette, mint egy vezetőt, és ha saját hatalma kevés is esetleg, olyan erőt vihet magával, aminek mágus képtelen ellenállni. Hát nem megtörtént, hogy maga Mórred is közel állt a vereséghez, nem is boszorkányság, hanem az Ellenség seregeinek nyomása alatt?

— Fenségednek előre kellene küldenie a flottákat — mondta Zsenge a karosszékben ülő öregembernek a királyok palotájában. — Nagyszámú ellenség gyülekezett ellened a Legbenső-tenger déli részén, de elpusztítjuk őket. Száz vitorlás úszik ki Nagy Kapu kikötőjéből, Omerről és Déli Kapuból, és persze, az eszki hűbérbirtokodról. A legnagyobb tengeri erő, amit valaha is látott a világ! Személyesen vezetem a támadást. És a dicsőség a tiéd. — Tele szájjal röhögött, és Eleresztett rémülettel bámult rá. Végül kezdte megérteni, hogy ki az úr és ki a szolga.

Így kézben tartva a dolgokat, Zsenge két nap alatt összeszedte Eleresztett embereit, és a nagyszerű flotta kisiklott az Enyhely-öbölből. Útközben még az adót is beszedték. Nyolcvan hajó úszott el Bárka és Ilien mellett, egyenletes mágusszéltől hajtva, amely egyenesen Kútfő felé vitte őket. Időnként Zsenge a fehér selyemtalárjában, hosszú, fehér mágusbotjával — mely a legtávolabbi észak valamiféle tengeri bestiájának szarvából készült — kiállt a vezérgálya deszka fedélzetű orrába, alatta száz evező csapott le újra és újra a vízre, mint valami úszva repülő sirály szárnya. Időnként maga is sirállyá változott, vagy sassá vagy sárkánnyá, hogy a flotta felett vagy előtt repüljön, és amikor emberei így látták, azt kiáltozták felmutogatva: — A sárkányúr! A sárkányúr!

Iliennél partra szálltak vízért és élelemért. A több száz fős tömeg gyors haladása miatt, nem maradt idő a készletek rendes feltöltésére. Elárasztották az Ilien nyugati partján fekvő városkákat, elvették, amit el akartak venni, majd ugyanezt tették Vissti és Kamery szigeteken. Zsákmányoltak, amit tudtak, és felégették, amit otthagytak. Azután a hatalmas flotta nyugatnak fordult, Kútfő-sziget egyetlen öble, az Alkány-öböl felé. Zsenge ismerte a kikötőt Enyhely térképeiről és tudta, hogy egy domb magasodik fölé. Amikor közelebb értek sárkányalakot öltött és felröppent, magasan a hajók fölé, vezetve azokat, tekintetével a dombot keresve nyugaton.

Amikor meglátta azt haloványan zöldellni a ködös tenger felett, felkiáltott — emberei a hajókon mind hallották a sárkány rikoltását —, és gyorsabb szárnyalásba fogott. Hódító serege sebesen úszva követte.

Minden Kútfőről szóló szóbeszéd váltig állította, hogy a szigetet varázsigék védelmezik és bűbáj rejti el, hétköznapi ember szeme nem látja. Ha szőttek is varázslatokat a domb és az öböl köré, akkor azok bizonyára megnyíltak Zsenge előtt, merthogy fátyolszerűvé, áttetszővé váltak tekintete előtt. Semmi sem homályosította el az elé táruló képet, avagy tette próbára akaratának erejét, ahogy átrepült az öböl, egy kicsiny városka és egy félkész épület felett, a zöld dombtetőhöz. Ott karmait meresztgetve és rozsdavörös szárnyaival nagyokat csapva leereszkedett.

A saját alakjában. Nem önnön akaratából változott vissza. Riadtan, elbizonytalanodva állt.

Szél fútt, a hosszú fű bólogatva köszöntötte. A nyár ereje teljében lévén a fűszálak kezdtek kiszáradni, elsárgulni, a csipkeszirom kis fehér fejecskéin kívül, virág nem nyílott közöttük. Egy nő közeledett gyalogosan a domboldal hosszú füvében. Nem követett ösvényt és könnyedén lépdelt, sietség nélkül.