Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

— Hova hát? — kérdezte Vizsla.

Hosszas hallgatás után Vidra így felelt: — Kútfő-szigetre.

— Ahová a jó öreg Zsenge ment a nagy flottával. Értem. Barátaid vannak ott. Nos, az egyik hajó biztosan visszatért, mert láttam egy fickót, lentebb az ivóban, aki azon szolgált. Megyek és megkérdezem. Kiderítem, hogy eljutottak-e egyáltalán a szigetig, és ott mi történt. Amit már most is tudok az annyi, hogy úgy tűnik, a jó öreg Zsenge késlekedik a hazatéréssel. Hmn, hmn — nevetett a saját élcén. — Késlekedik a hazatéréssel — ismételte és felkelt az ágy mellől. Vidrára nézett, akin nem volt sok néznivaló. — Pihenj jól! — köszönt el, és kiballagott.

Több napig távol maradt. Amikor visszatért, egy lóvontatta kocsin, úgy nézett ki, hogy Vidra nővére rohanvást vitte a hírt: — Vizsla csatát nyert vagy szerencsét fogott! Városi ló mögött ül városi kocsin, mint valami herceg!

De az asszony mögött már jött is Vizsla. — Nos — kezdte —, először is, amikor bementem a városba, felmentem a palotába, csak hogy meghallgassam a híreket, és hát mit látok ott? Látom a vén kalózkirályt a lábain állva, és parancsokat kiabál, ahogy régen is. Felállt! Már évek óta nem tudott felállni. Parancsokat kiabált! És egyikük azt csinálta, amit mondott, másikuk meg nem. Szóval el is jöttem onnan rögtön, mert az effajta helyzet veszélyes lehet, tudod, egy palotában. Azután elmentem a barátaimhoz, hogy megkérdezzem, merre lehet a jó öreg Zsenge, és hogy eljutott-e a flottája Kútfőre, visszajött-e már, meg minden. Úgy mondták, Zsengéről senki sem tud. Nem látták, meg nem is üzent. Majd én megtalálom, ezzel ugrattak, hmn. Tudják, hogy kedvelem a fickót. A hajókról meg annyit mondtak, hogy némelyikük visszatért, és a rajtuk szolgálók állítják, hogy sohasem jártak Kútfőn. Még csak nem is látták azt, pedig egyenesen arra hajóztak, amerre a térképek mutatják, de nem volt ott egy fia sziget sem. Aztán meg ott voltak néhányan az egyik nagy gályáról. Azt mondták, hogy amikor közel értek a helyhez, ahol a szigetnek kellett volna lennie, ködbe futottak, de olyan sűrűbe, mint a vizes rongy. A tenger vize is besűrűsödött, hogy az evezősök nem bírtak belecsapni, és egy napon meg egy éjszakán keresztül ottragadtak. Amikor kikeveredtek, nem találták a flotta többi hajóját, és a rabszolgák közel álltak a lázadáshoz, így a kapitány inkább hazavezényelte a hajót, amilyen gyorsan csak tudta. Egy másik, a vén Viharfelhő , ami valaha Eleresztett saját hajója volt, akkor futott be, amikor ott voltam. Beszéltem néhány rajta szolgáló fickóval. Azt mondták, hogy csak ködöt és zátonyokat találtak ott, ahol a szigetet gyanították, úgyhogy továbbúsztak délnek vagy hét másik hajóval, és összefutottak egy gázlóri flottával. Az ottani urak meghallhatták, hogy nagy flotta indult délnek, fosztogatva a partok mentén, merthogy nem is álltak meg kérdezősködni, hanem rögtön mágustüzet zúdítottak rájuk. Melléjük úsztak, hogy csáklyázzanak, ha tudnak, és a fickók szerint, akikkel beszéltem, még elmenekülni is csak kemény harc árán tudtak, és nem is sikerült mindenkinek. Ezalatt végig egy szót sem hallottak Zsenge felől, és az időjárás is csak annak a hajónak dolgozott rendesen, amelyiknek a fedélzetén szolgált egy-egy zsákos. Úgyhogy visszajöttek a Legbenső-tenger teljes hosszán, így mondta a fickó a Viharfelhő ről, szanaszét szóródva, mint a kutyafalka, vesztes marakodás után. Na, hogy tetszenek a hírek, amiket hoztam?

Vidra a könnyeivel küszködött; elrejtette arcát, mint egy kiskölyök. — Igen — válaszolt nagy nehezen —, köszönet érte.

— Gondoltam, hogy tetszenek majd. Eleresztettről szólva — folytatta Vizsla —, ki tudja! — Szipákolt és sóhajtott egyet. — Ha neki lennék, hát visszavonulnék — fejezte be. — Azt hiszem, magam is így teszek.

Vidrának sikerült visszanyernie az uralmat arca és hangja felett. Megtörölte szemét és orrát, megköszörülte torkát, majd így szólt: — Jó ötletnek tűnik. Gyere el Kútfőre. Biztonságosabb.

Úgy tűnik, elég nehéz megtalálni azt a helyet — válaszolta Vizsla.

Én megtalálom.

Vizsla Véghágóban maradt. Jól megélt fürkésztudományából, és a helyi ivót már korábban megkedvelte, ahogy Vidra anyjának vendégszeretetét is.

Ősz kezdetére Eleresztett már egy kötélen lógott a Megújult Palota egyik ablakában, és ott rothadt, miközben hat hadúr viszálykodott a királysága felett. A nagyszerű flotta hajói egymást kergették a szorosban, és a mágusok által felkorbácsolt tengereken.

De a Reményteljes , melyet az enyhelyi Kéz két ifjú varázslója hajtott és kormányzott, biztonságban levitte Medrát a Legbenső-tenger déli felére, Kútfő-szigetre.

Parázs a kikötőben várta. Sántán és lesoványodva sietett hozzá a mágus. Megfogták egymás kezét, de Medra nem bírt az asszony szemébe nézni. — Túl sok halál nyomja a szívem, Elehal.

— Jer velem a Ligetbe — válaszolta a nő.

Együtt mentek a fák közé, és ott is maradtak a tél beálltáig. A következő esztendőben építettek egy kis kunyhót a Ligetből kifutó Alkány-patak közelében, és nyaranta ott laktak.

A Nagy Házban dolgoztak és tanítottak. Végignézték, ahogy kőről-kőre felépül, és építői védelmező, megerősítő, békítő igéket rejtenek, minden kövébe. Végignézték, ahogy Kútfő uralma megszilárdul, bár sohasem lett oly szilárd, mint kívánták, és mindig valamely különbözőség okán kellett megerősíteni; merthogy mágusok jöttek más szigetekről, és emelkedtek ki az Iskola diákjai közül. Hatalommal, tudással és büszkeséggel bíró férfiak és nők, akik megesküdtek ugyan az összetartásra és a jó célok érdekében való cselekvésre, de mindegyikük a maga ösvényeit kívánta bejárni.

Megöregedvén Elehal belefáradt az Iskola kérdéseibe és problémáiba, s egyre inkább vonzották a fák, melyek közt egyedül járt, ment, ameddig a képzelet elér. Medra is a fák közötti ösvényeket rótta, de nem tudott olyan messzire eljutni, mint a nő, sántán nem követhette.

Parázs halála után a férfi egyedül lakott a kis házban, a Liget közelében.

Egy őszi napon ellátogatott az Iskolába. A kerti kapun lépett be, amelyhez a Kútfő-hegy felőli ösvény vezet el. A kútfői Nagy Ház egyik furcsasága, hogy egyáltalán nem találsz rajta kaput vagy nagyszerű bejáratot. Az úgynevezett hátsó ajtón kell belépned, amely — bár szarvból faragták, keretét pedig egyetlen hatalmas sárkányfog alkotja, amire az Ezerlevelű Fa mását faragták — kívülről nem látszik többnek egyszerű ajtónál egy kopottas utcácska végén; avagy bejuthatsz a kerti kapun át, amely a szokásos tölgyfából készült, egyszerű vasalattal. De elülső ajtót vagy kaput nem találsz.

Medra átvágott a termeken és kőfolyosókon a legbenső részhez, a márvánnyal kirakott szökőkutas udvarhoz, ahol az Elehal által ültetett fa már hatalmasra növekedett, ágain vöröslöttek a berkenyebogyók.

Meghallván, hogy náluk jár, Kútfő tanítói összegyűltek, a férfiak és nők, akik mesterségük mestereivé váltak. Mielőtt kiköltözött a Ligethez, Medra fürkészmesterként tartozott közéjük. Azóta egy fiatal nő tanította a művészetet, ugyanúgy, ahogyan az idős férfi tanította meg őneki.