Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

Hosszú szünet következett.

— Elmondtam Bürök mesternek — folytatta ezután Arany —, hogy láttalak, amikor egy kézmozdulattal és egy szóval átváltoztattad egy madár faragott mását élő állattá, amely felröppent és énekelni kezdett. Láttalak fényt teremteni a puszta légben. Nem tudtad, hogy figyellek. Sokáig figyeltelek, és nem szóltam. Nem akartam, hogy túl sokat várj el a gyermeki játszadozástól. De most már úgy hiszem, igazi ajándokkal bírsz, talán nem is kicsinnyel. Amikor elmondtam Bürök mesternek, amiket láttam, ő is egyetértett. Azt mondta, el kellene menned Déli Kapuba, hogy mellette tanulj egy esztendeig, vagy még tovább akár.

— Tanuljak Bürök mester mellett? — kérdezett vissza Gyémánt, hangja fentebb emelkedett vagy fél oktávval.

— Ha te is úgy kívánod.

— Én, én… én sohasem gondoltam még erre. Gondolkodhatok rajta? Egy ideig — egy napig?

— Persze — válaszolta Arany, jólesett neki fia megfontoltsága. Azt hitte, Gyémánt azonnal elfogadja az ajánlatot, ami természetes is lett volna talán, de kínos az atyának, a bagolynak, aki talán sasfiókát nevelt.

A maga részéről Arany őszinte alázattal tekintett a mágiaművészetre, mint olyasvalamire, ami rajta kívül álló dolog — nem puszta játékszer, mint a zene vagy a mesemondás, hanem tömérdek lehetőséget rejtő gyakorlati üzlet, amelyhez az ő üzlete sohasem érhet fel. És emellett, bár ezt sohasem ismerte volna el, tartott is a mágusoktól. Valamelyest megvetette a vajákosokat trükkjeikkel és szemfényvesztéseikkel és érthetetlen makogásukkal együtt, de a mágusoktól titkon félt.

— Anya tudja már? — kérdezte Gyémánt.

— Megtudja, ha eljön az ideje. Neki nincs szerepe a döntésedben, Gyémánt. A nők mit sem tudnak ezekről a dolgokról, és semmit sem tudnak kezdeni vele. Egyedül kell választanod, mint egy férfinak. Megértetted? — Arany igen határozottan beszélt, ezt a helyzetet alkalmasnak találta arra, hogy elkezdje elválasztani az ifjút az anyjától. Egy lány legyen ragaszkodó, de egy fiúnak meg kell tanulnia elindulni. És Gyémánt elég határozottan bólintott, bár elgondolkodó arcot vágott. Az apa elégedett lehetett.

— Bürök mester elmondta, hogy — legalábbis szerinte — mire való, illetve miféle ajándékom vagy tehetségem lehet…?

Arany biztosította fiát, hogy igen, a mágus elmondta, hogy milyen ajándok látható. A fiú nagy megkönnyebbülést okozott neki a szerénységével. Félig-meddig tudatosan, rettegett az eshetőségtől, hogy Gyémánt félresöpri őt, eddig megszerzett hatalma bizonygatásával. Azzal a rejtélyes, kiszámíthatatlan és veszélyes hatalommal, amely mellett Arany minden vagyona, tudása és méltósága jelentéktelenné törpült.

— Köszönöm, apám! — szólt végül az ifjú. Arany megölelte és a dolgára indult, igen elégedetten gyermekével.

A füzesben volt a találkahelyük, a Kedves melletti ligetben, a kovácsműhely mögött, valamivel lentebb. Amikor Rózsa odaért, Gyémánt rögtön így fogadta: — Azt akarja, hogy tanuljak Bürök mester mellett! Most mit tegyek?

— A mágus mellett?

— Azt hiszi, hatalmas nagy tehetségem van. A mágiához.

— Ki hiszi?

— Az apám. Meglátta, amikor gyakoroltunk. De azt mondja, hogy Bürök szerint mellette kellene tanulnom, mert veszélyes lehet, ha nem teszem. Ó! — És Gyémánt a fejét fogta.

— De hát van tehetséged.

Az ifjú felnyögött, és a halántékát dörzsölgette. Régi játszóhelyük porában ült, egy mélyedésfélében a füzek között. Odahallatszott a patak csobogása, ahogy kavicsos medrében fut, és a kovács kalapácsolása fentebbről. A lány vele szemben ült le.

— Emlékezz, miket csináltál már! — mondta. — Nem tudtad volna megcsinálni, ha nincs tehetséged.

— Kicsiny tehetség — válaszolta Gyémánt közömbös hangon. — Elég néhány trükkhöz.

— Honnan tudod?

Rózsát sötét bőrrel és göndör hajfelleggel áldotta meg a természet, emellett keskeny ajakkal és figyelmes tekintettel, komoly vonásokkal. Csupasz lába és keze poros lett, szoknyája és kabátkája gyalázatosan nézett ki. Formás, törékenynek tűnő ujjai piszkosak. Gombját vesztett felsője alatt ametiszt nyakláncot viselt. Anyja, Gubanc, jól megélt a gyógyításból, csontkovácsolásból és bábáskodásból, fürkészésből, főzetekből és altatókenőcsökből. Megtehette volna, hogy új ruhákba öltözteti lányát és saját magát, cipőt vesz és rendszeresen tisztálkodik, de úgy tűnt, nem érzi szükségét ilyesminek. És a háztartás gondos vezetése sem tartozott az érdeklődési körébe. Lányával többnyire főtt csirkén és sült tojáson éltek, minthogy sokszor baromfival fizették meg szolgáltatásait. Kétszobás házuk udvarán tyúkok és macskák keverték a bajt a vadonszerűvé növekedett növényzetben. Gubanc kedvelte a macskákat, a békákat és az ékszereket. Az ametiszt nyakláncot fizetségképpen kapta, amikor Arany főerdészének fia született, az ő segítségével. A boszorkány is teleaggatta magát karkötőkkel és bokaláncokkal, amelyek csillogtak és csörömpöltek, amikor türelmetlenül próbált valami varázslatfélét szőni. Időnként egy kismacska ült a vállára, és nem volt figyelmes anya. Rózsa számon is kérte rajta, már hétesztendősen: — Minek vagyok én neked, ha nem is kellek?

— Hogy tudnál segíteni a gyerekszülésben, ha neked nincs egy se? — válaszolta Gubanc.

— Csak gyakorlás voltam! — morgott a gyerek.

— Minden csak gyakorlás — felelte anyja. Egyébiránt Gubanc nem volt rossz természetű. Ritkán tett bármit is a lányáért, de sohasem bántotta, sohasem szidta meg, és megadta neki, amit kellett: ételt, saját békát, ametiszt nyakláncot, leckéket boszorkányságból. Új ruhákat is adott volna, ha Rózsa kéri, de ő sohasem szólt ezért. A lány már kisebb korában is tudott gondoskodni magáról; ez volt az egyik oka, hogy Gyémánt megszerette. A lány mellett megérezte a szabadság ízét. Nélküle csak akkor érezte ugyanazt, amikor zenét hallgatott, és maga is énekelt és zenélt.

— Van hozzá tehetségem — válaszolta az ifjú, és belekapaszkodott a saját hajába.

— Biztosan nem akarod megtartani a fejed? — kérdezte a lány.

— Tudom, hogy Szurok szerint is van…

— Persze, hogy van! És mit számít, hogy Szurok mit gondol? Már most is kilencszer jobban játszol, mint ő valaha.

Emiatt is nagyon szerette.

— Létezik mágus, aki zenél? — kérdezte a lányra nézve.

Rózsa eltűnődött. — Nem tudom.

— Én sem. Mórred és Elfáran énekeltek egymásnak, és ő mágus volt. Azt hiszem, van valami dalnokmester is Kútfőn, aki az énekeket és a történelmet tanítja. De arról még nem hallottam, hogy egy mágus zenész legyen.

— Nem látom be, miért ne lehetne. — Rózsa sohasem látta be, hogy valami nem lehetséges. Ismét egy dolog, amiért annyira szerette őt.

— Mindig úgy tűnt, hasonlók valamiképpen — mondta a fiú —, a mágia és a zene. A varázsigék és a hangok. Egy bizonyos szempontból mindenképpen egyformák.

— Gyakorlás — vágta rá Rózsa, meglehetősen savanyú arccal. — Tudom. — Egy kavicsot pöccintett Gyémánt felé, és a kis kődarab félúton pillangóvá változott. A fiú is kavicsot dobott a lány felé, és a két pillangó együtt libbent és játszadozott előttük egy percig, mielőtt újra kavicsként hullottak volna alá. Már számos ilyen változatát találták ki a régi kőemelgetős trükknek.

— Menned kellene, Gyémi — szólalt meg a lány. — Csak hogy kiderüljön.