Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

— Azon gondolkodtam — kezdte mondandóját — hogy nyolcan vagytok. Ám a kilences jobb számnak tűnik. Hadd legyek újra mester, ha nektek is megfelel ez!

— S mihez kezdenél, Csér mester? — kérdezte az idéző, egy ősz hajú mágus Ilienről.

— Őrzöm az ajtót — válaszolta Medra. — Sántán amúgy sem tudok nagyon eltávolodni tőle. Öreg vagyok és sokat utaztam, talán tudni fogom, mit mondhatok az érkezőknek. Lévén fürkész, kifürkészhetem, hogy ki tartozik ide, s ki nem.

— Ez sok veszélytől óvna meg, és sok gondot levenne a vállunkról — jegyezte meg utódja.

— És hogyan fognál hozzá? — kérdezett újra az idéző.

— Megkérdem a nevüket — válaszolta Medra. Azután elmosolyodott. — Ha megmondják, akkor bejöhetnek. És amikor úgy vélik, hogy mindent kitanultak, újra kiléphetnek. Ha meg tudják mondani a nevemet.

Így lett hát. Élete hátralévő részében Medra őrizte a kútfői Nagy Ház ajtajait. A kerti kaput, amely a hegyre nyílt, sokáig Medra Kapujának nevezték még azután is, hogy a századok során oly sok dolog megváltozott, abban az épületben. És azóta Kútfő kilencedik mestere a kapu őrzője.

Véghágóban és az Onn-hegy lába körül fekvő falvakban, az asszonyok rejtélyes dalocskát énekelnek szövés és fonás közben, amelynek utolsó sora talán arról a férfiról szól, kit Vidrának és Csérnek és Medrának neveztek.

Tengerészdal Nyugat-Enyhelyről

Enyhely-sziget nyugati részén, a tölgyes-gesztenyés erdőkkel borított dombok között fekszik egy városka, Tisztás. A helység egyik jómódú lakóját, egy kereskedőt, Arany néven ismerte a környék. Arany vette meg azt a fűrészmalmot, ahol a tölgypallókat vágják az enyhelyi Nagy Kapu és Déli Kapu hajóácsainak, és ő birtokolta a legnagyobb gesztenyés ligeteket. Övé volt a sok szekér és ő bérelte fel a kocsisokat, akik elszállították a pallót és a gesztenyét a dombokon túlra. Nagyon jól keresett a fákon, és mikor fia megszületett, felesége így szólt: — Nevezhetnénk Gesztenyének, vagy akár Tölgynek is. — De az apa csak ennyit mondott: — Gyémánt. — Merthogy a férfi szemében egyedül a gyémánt volt értékesebb az aranynál.

Így hát a kicsi Gyémánt Tisztás legelőkelőbb házában növekedett kövérkés, ragyogó tekintetű csecsemőből pirospozsgás, örömteli kisfiúvá. Hangja édes volt, éneklő, hallása kiváló, és szerette a zenét. Így hát Tulipán, az anyja, egyéb kedves nevek mellett Pacsirtának és Rigónak becézte, mert egyébiránt a Gyémántot sohasem kedvelte igazán. A fiúcska teledúdolta és dalolta a házat; utánzott minden dallamot, amint először meghallotta, és saját dallamokat talált ki, amikor nem hallott semmilyent. Anyja megkérte a bölcs asszonyt, Gubancot, hogy tanítsa meg neki az Éa teremtésé t és Az ifjú király tettei t, és a fiú tizenegy esztendősen már Naptérte főterén énekelte a Téli ének et a nyugati földek urának, aki birtokait körbejárva tett látogatást, a Tisztástól valamivel fentebb fekvő városban. Az uraság és az úrnő megdicsérték a fiú hangját, s gyémántos fedelű, pöttöm aranydobozkával jutalmazták, amely kedves és díszes ajándék volt Gyémántnak és anyjának. De Arany mindig valamelyest türelmetlen maradt a dalolással és a bizsukkal szemben. — Vannak ennél fontosabb dolgok is, fiam — mondogatta. — És akadnak nagyobb nyeremények.

Gyémánt tudta, hogy apja az üzletre gondol — a favágókra, a fűrészelőkre, a malomra, a gesztenyeligetekre, a begyűjtőkre, a kocsisokra, a kocsikra —, munkákra és beszédekre és tervezésre, mindenféle bonyolult, felnőtt dologra. Sohasem érezte úgy, hogy sok köze lenne az ilyesmihez, hát akkor hogyan legyen legalább annyi köze hozzá, amennyit atyja elvár tőle? Talán majd megtudja, mire felnő, így gondolkodott.

De valójában Arany nem csupán az üzletre gondolt. Megfigyelt valamit a fiával kapcsolatban, amit, mondjuk így, nem igazán az üzleti ügyek mellé helyezett, hanem inkább föléjük, és ha meglátta, rendszerint lehunyta a szemét.

Eleinte úgy vélte, Gyémánt csak néhány trükkhöz ért, mint oly sok gyermek, s a többiekhez hasonlóan majd elveszti a mágikus ajándék ez apró szikráját. Kicsi fiú korában Arany maga is képes volt csillámlóvá tenni árnyékát. A családja mindig biztatta, hogy mutassa meg a trükköt a látogatóknak; így mire hét vagy nyolc esztendős lett, a dolog elvesztette csodálatosságát, és ő soha többé nem próbálkozott ilyesmivel.

Amikor látta Gyémántot lemenni egy lépcsőn úgy, hogy lába nem érintette a fokokat, előbb azt hitte, látása csalta meg. De néhány nap múltán újra látta gyermekét, ezúttal felfelé lebegett a lépcsőn, közel egyujjnyival a tölgyfa korlát felett. — Tudod ezt lefelé is? — kérdezte Arany, és Gyémánt így válaszolt: — Hát persze, ugyanúgy kell csinálni. — És lágyan lelebegett, mint felhő a délkeleti szélben.

— Hol tanultál te ilyesmit?

— Csak úgy kitaláltam — válaszolta a fiú, bizonytalanul. Nem tudta, apja mit fog szólni.

Arany nem dicsérte meg fiát, nem akarta önhitté vagy hiúvá tenni olyasvalami miatt, ami múló gyermeki ajándék is lehetett, akárcsak édesen csengő hangja. Már így is túl sok lesz a hűhó a dolog körül.

De egy esztendő múltán, vagy talán valamivel később meglátta fiát a hátsó kertben, játszótársával, Rózsával. A gyermekek egymással szemben ültek, összedugták fejüket és nevetgéltek. Valami különös vagy rejtélyes érzés hatására az apa megállt az ablaknál, és figyelni kezdte őket. Valami ugrált a két gyerek között, fel és le. Egy béka talán? Egy nagy szöcske? Kiment a kertbe, hogy közelebbről szemügyre vegye azt a valamit. Csendesen lépkedett, mert bár termetes ember volt, a kicsik nem hallották meg. Ami a két gyerek csupasz lábszárai között fel s le ugrándozott, az nem más volt, mint egy kődarab. Amikor Gyémánt felemelte kezét, a kő felugrott, amikor megrázta kezét, a kő körözni kezdett, majd ha elernyesztette ujjait, a kő visszaesett a földre.

— Most te — szólt Gyémánt Rózsának, és a lány is megcsinálta ugyanazt, de a kő ekkor csupán megrebbent kissé. — Ó — suttogta a lány —, itt van az apukád.

— Ez nagyon érdekes játék — szólalt meg Arany.

— Gyémi találta ki — vágta rá Rózsa.

Arany nem kedvelte a lányt. Egyszerre volt szókimondó és távolságtartó, szeleburdi és félénk. Ráadásul leány volt, és egy évvel fiatalabb Gyémántnál, mi több, egy boszorkány kölke. Szerette volna, ha fia a vele egykorú, hasonszőrű fiúkkal játszik, Tisztás tiszteletre méltó családjainak gyermekeivel. Tulipán kitartóan „bölcs asszonynak” nevezte a boszorkányt, de egy boszorkány mindig csak boszorkány marad, és a lánya nem megfelelő társaság Gyémántnak. Ámbár mulattatta valamelyest, hogy a fia tanítja trükkökre a boszorkánygyereket.

— Tudsz még mást is? — kérdezte Gyémánttól.

— Furulyázni — válaszolt Gyémánt azonnal, és elővette zsebéből a kis hangszert, melyet anyjától kapott a tizenkettedik születésnapjára. Ajkaihoz emelte, ujjai táncoltak a lyukakon, és eljátszott egy kedves, ismerős dallamot a nyugati partról, „Hová szerelmem tart”.