Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

— Tudom.

— Mi lenne, ha mágus lenne belőled! Ó! Képzeld el, mi mindent taníthatnál nekem! Alakváltást — átváltozhatunk bármivé. Lovakká! Medvékké!

— Vakondokká — vágta rá Gyémánt. — Valóban úgy érzem, legszívesebben elbújnék a föld alá. Mindig azt hittem, hogy ha megkapom a nevem, apa majd arra akar kitanítani, amivel ő foglalkozik. De esztendők óta figyelt már. Lehet, hogy végig ilyesmit forgatott a fejében. De mi van, ha lemegyek a városba és kiderül: a varázsláshoz még annyira sem értek, mint a számokhoz? Miért nem csinálhatom azt, amiről tudom , hogy értek hozzá?

— Akkor miért nem csinálod mindet? A mágiát és a zenét is, valahogyan. Számfejtőt bármikor bérelhetsz magadnak.

Amikor nevetett, a lány kicsiny arca felragyogott, keskeny ajkai elnyíltak, és szeme eltűnt egy hunyorításban.

— Ó, Feketerózsa! Szeretlek!

— Hát persze, hogy szeretsz. Jól is teszed. Máskülönben bűbájt mondanék rád.

Mindketten térdre emelkedtek, arcuk szinte összeért, megfogták egymás kezét. Apró csókokkal borították be egymás arcát. Ajkaival Rózsa simának érezte Gyémánt arcát, mint az érett szilvát, alig egy kicsinyt csiklandósnak az ajkak felett és az állon, ahol a fiú már rendszeresen borotválkozott. Ajkaival Gyémánt selymesnek érezte Rózsa arcát, alig egy kicsinyt érdesnek az egyik arccsontnál, ahol az imént megtörölte poros kezével. Közelebb húzódtak egymáshoz, hogy mellkasuk is összeért, de a kezük még lent maradt oldalt. Csókolóztak.

— Feketerózsa — lehelte a fiú a lány fülébe a titkos nevet, melyen ő szólította.

A lány nem szólt semmit, csak melegen belelehelt a fiú fülébe, és ő felnyögött. Megszorította a lány kezét. Kicsit elhúzódtak egymástól.

Visszaültek a sarkukra, de nem engedték el egymás kezét.

— Ó, Gyémi! — szólalt meg a lány. — Szörnyű lesz nélküled.

— Nem megyek — jelentette ki Gyémánt. — Sehová. Soha.

De persze, mégiscsak lement Déli Kapuba, apja egyik kocsiján, melyet apja egyik kocsisa hajtott, és Bürök mellett ült az alkalmatosságon. Íratlan törvény, hogy az emberek általában azt teszik, amit a mágusok javasolnak nekik. És nem kis megtiszteltetés, ha egy mágus a tanítványának vagy segítőjének nevez valakit. Bürök, aki botját Kútfőn szerezte, már hozzászokott, hogy kisebb-nagyobb fiúk szülei keresik meg ez ügyben, és ha a gyermeknek volt ajándéka, hát tanította is. Kicsit kíváncsi is volt erre a fiúra, kinek vidám természete és jó modora valamiféle tartózkodást vagy önbizalom hiányt rejtett. Az apa gondolata volt, nem az ifjúé, hogy ajándéka lehet. Ez szokatlan, bár a vagyonosok közt talán mégsem annyira, mint a köznép köreiben. Mindenesetre már előlegként is jelentős tanulópénzt kapott aranyban és elefántcsontban. Ha a fiú tényleg mágusféle lehet, akkor szívesen pártfogásába veszi. Ha csupán — ahogy gyanította — gyermeki hajlamokról van szó, akkor hazaküldheti őt azzal, ami a tanulópénzből megmarad. Bürök becsületes, gerinces, humortalan mágustudós volt, és nem érdekelték holmi érzelmek vagy képzelgések. Az ő művészete a nevekkel volt kapcsolatos. — A művészet a nevekkel kezdődik és végződik — mondta, ami valóban igaz, ámbár a kezdet és a vég között számos más dolog is akad még.

Így történt hát, hogy Gyémánt az igék, szemfényvesztés, átváltoztatás vagy hasonló cifra trükkök — ahogy Bürök hívta az ilyesmit — megismerése helyett egy hosszúkás, keskeny szobában ült, az öreg város egy keskeny sikátora felett. Szavak hosszú-hosszú felsorolásait próbálta beírni emlékezetébe: a hatalom szavait a Teremtés Nyelvéből. Növények és növényi részek, állatok és állatok testrészei, szigetek és szigetek részei és hajók részei és az ember testének részei, mind megnevezve. A szavak sohasem álltak össze, sohasem alkottak mondatokat, csak felsorolásokat. Hosszú-hosszú felsorolásokat.

Gyémánt elméje elkalandozott. A „szempilla” az Igaz Beszédben siasa , olvasta, és hirtelen szempillák pillangószárny-érintését érezte az arcán, sötét szempillákét. Csodálkozva nézett fel, nem tudta, mi érinthette meg. Később megpróbált visszaemlékezni a szóra, de nem bírta kimondani, csak állt némán.

— Emlékezet, emlékezet! — mondta Bürök. — A tehetség mit sem ér emlékezet nélkül! — Nem bánt durván a fiúval, de engedékenyen sem. Gyémántnak elképzelése sem volt arról, hogy milyen véleménnyel lehet róla Bürök, de gyanította, hogy nem túl jóval. A mágus időnként magával vitte, ha elhívták valamerre. Többnyire megerősítő varázsigéket kértek tőle házakra és hajókra, kutakat tisztított meg, és a városi tanácsban ült, ahol ritkán szólalt meg, de mindig figyelmesen hallgatta a többieket. Egy másik mágus, aki nem Kútfőn tanult ugyan, de kiváló tehetsége volt a gyógyításhoz, ő foglalkozott Déli Kapu betegeivel és a haldoklókkal. Bürök örömmel átadta e feladatokat. Csak a tanulásban lelte örömét, és amennyire Gyémánt megfigyelhette, nem igazán varázsolt. — Tartsd meg az egyensúlyt, ez a legfontosabb! — mondta a fiúnak. — Tudás, rend és uralom. — Ezeket a szavakat oly sokszor hangoztatta már, hogy dallammá álltak össze Gyémánt fejében, és újra meg újra elénekelték magukat: tudááás, reeend és uralooom…

Amikor Gyémánt dallamot képzelt a nevek felsorolásához, sokkal gyorsabban meg tudta tanulni azokat. Ám a dallamok részévé váltak a neveknek, és a mágus kérésére inkább kiénekelte őket, oly tisztán — közben hangja újfent megerősödött, sötét tenorrá lett —, hogy Bürök arca rángani kezdett.

Mint tanítványtól, elvárták Gyémánttól, hogy a mestere mellett legyen. Vagy a nevek sorát tanulmányozza abban a hátsó szobában, ahol a mágus a tudáskönyveket és szókönyveket tartotta; vagy aludjon. Bürök ragaszkodott a korai fekvéshez és korai keléshez. De Gyémántnak itt is, ott is akadt egy-egy üres órája. Ilyenkor mindig kiment a kikötőbe, leült egy mólóra vagy lépcsőre, és Feketerózsára gondolt. Amint kilépett a házból és eltávolodott Bürök mestertől, rögtön Feketerózsa jutott eszébe. Csak rá gondolt, és nagyon keveset gondolt bármi vagy bárki mással. Ez egy kicsit meglepte. Úgy vélte, honvágya kell legyen, amikor anyjára gondol. Sokszor gondolt anyjára és mindig honvágya is volt, ahogy ott feküdt esténként az ágyon, csupasz és szűkös szobájában, egy tányér szűkös borsókása után — merthogy a mágus, legalábbis ez a mágus, nem élt olyan fényűzőn, mint azt Arany képzelte. Éjjelente Gyémánt nem gondolt Feketerózsára. Anyja jutott eszébe, vagy a napfényes szobák és a meleg étel, vagy egy dallam, amit ilyenkor fejben gyakorolt egy képzelt hárfán, majd lassan álomba merült. Feketerózsa inkább csak akkor jutott eszébe, amikor a kikötőben járt és bámulta az öböl vizét, a mólókat, a halászhajókat, csak amikor kint járt és eltávolodott Büröktől és a házától.

Így hát szabad órái úgy teltek meg örömmel, mintha a lánnyal találkozott volna. Mindig is szerette őt, bár azt még nem fogta fel, hogy mindenkinél és mindennél jobban szerette. Amikor vele volt, még ott a kikötőben is, amikor csak rágondolt, akkor élt igazán. Bürök mester házában és jelenlétében sohasem érezte teljesen élőnek magát, inkább egy kicsit talán halottnak. Nem teljesen halottnak, de egy kicsit igen.

Néha, valamelyik mólólépcsőn ülve, ahol a piszkos öbölvíz körbenyaldosta az alatta lévő fokokat, ahol a sirályok rikoltozása és a rakodómunkások kiáltásai vékony és félszeg muzsikát szőttek a légbe, lehunyta szemét és szerelmét oly tisztán, oly közel látta, hogy úgy érezte, ha kinyújtja kezét, megérintheti. Ha kinyújtotta kezét, csak gondolatban, ugyanúgy, mint amikor fejben hárfázott, valóban mintha megérintette volna. Kezében érezte a lány kezét, arcán érezte arcát, melegen-hidegen, selymesen-érdesen, ajkain ajkait. Képzeletében szólt is a lányhoz, és Rózsa válaszolt, a saját hangján, nevén szólította, azon a rekedtes-nőies hangján.