Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

Bürök utálta a kisebb művészeteket, s még inkább utálta, ha alkalmazásukhoz kellett folyamodnia. Ezért nem szőtt fürkészvarázst, mint bármelyik varázsló tette volna. Nem is szólította Gyémántot semmiféle módon. Dühös volt, talán sértett is. Jót akart a fiúnak és felajánlotta, hogy ír az idézőnek az érdekében, azután még aznap, Gyémánt elbukott az első jellempróbán. — Üvegből van — mormolta maga elé a mágus. Ez a gyengesége legalább bebizonyította, hogy nem veszélyes. Néhány tehetségnek nem szabad hagyni, hogy elvaduljon, de ez az ifjú nem kívánt ártani, messze állt tőle a rossz szándék. Nem voltak céljai. — Gerinctelen — mondta Bürök a csendes háznak. — Másszon csak haza az anyjához!

Azért még sajgott a szíve, hogy Gyémánt egyetlen szó, köszönet vagy bocsánatkérés nélkül hagyta ott. Ennyit a jó modorról, gondolta.

Amikor elfútta a lámpát és lefeküdt, a boszorkány lánya bagolyszót hallott, azt a halk, folyékony hu-hu-hút, ami miatt az emberek elnevezték az állatot nevetőbagolynak. Fájó szívvel hallgatta a huhogást. Ez volt a jelük nyári éjjeleken, amikor kilopakodtak, hogy találkozzanak a fűzfaligetben, lent a Kedves partján. Már nem gondolt a fiúra éjjelente. A hosszú téli estéken mindig küldött neki valamit. Megtanulta anyja küldővarázsát és tudta, hogy ez igazi varázslat. Elküldte Gyémántnak az érintését, a hangját a nevével, újra és újra. Üzenetei csak ürességgel és csenddel találkoztak. A semmiben tapogatózott. Kizárták. A fiú nem hallhatta meg.

Többször is előfordult, mindig hirtelen és nappal, hogy néhány percig közel érezte magához, mintha ott lett volna a fejében, és mintha kezét kinyújtva megérinthette volna. Ám éjjelente csak Gyémánt hiányát érezte, a tiltást. Már hónapok óta meg sem próbálta elérni, de szívét még kínozta a bánatos vágy.

— Hu-hu-hú — szólalt meg újra a bagoly az ablak alatt, azután még hozzátette suttogva: — Feketerózsa! — A lány bánata meglepetésbe csapott át, kiugrott az ágyból, és szélesre tárta a spalettákat.

— Gyere ki! — suttogta Gyémánt, egy árny a csillagfényben.

— Anyám nincs itthon. Gyere be! — És rohant az ajtóhoz.

Szorosan, keményen megölelték egymást, egy ideig úgy is maradtak csendben. Gyémánt úgy érezte, mintha a jövőjét ölelné, az életét, az egész életét tartaná karjaiban.

Végül a lány mozdult meg először, megcsókolta a fiú arcát és azt suttogta: — Hiányoztál, hiányoztál, hiányoztál. Meddig maradhatsz?

— Ameddig akarok.

A lány kézen fogta és bevezette. Gyémánt kicsit mindig vonakodott belépni a boszorkányházba, az átható szagú, rendetlen helyre, amelyet vastagon megült a női titok, a boszorkányság rejtélye. Nagyon különbözött a saját tiszta otthonától, még inkább a mágus házának rideg egyszerűségétől. Megborzongott, mint ló a hajópallón; ahogy ott állt, túl magas volt a gyógynövényfüzéres szarufákhoz. Egyenes tartású, magasra nőtt férfi volt, és megviselt is, negyven mérföldet gyalogolt, úgy tizenhat órán át, s közben egy falatot sem evett.

— Hol van anyád? — kérdezte suttogva.

— A vén Páfrány mellett ül. Délután halt meg az öregasszony, anya mellette virraszt egész éjjel. De hogy jutottál ide?

— Gyalogoltam.

— A mágus megengedte, hogy hazalátogass?

— Elszöktem.

— Elszöktél! Miért?

— Hogy megtarthassalak.

A lányra nézett, az élettel teli, tüzes, sötét arcra a vad hajfelhőben. Csak egy vékony ingruhát viselt, s a fiú meglátta melleinek végtelenül érzéki és lágy ívét. Újra magához húzta, és bár a lány is megölelte, rögtön utána kicsit mereven el is húzódott.

— Hogy megtarts? — ismételte. — Egész télen úgy tűnt, nem nagyon zavar, hogy elveszítesz. Akkor most mi vett rá, hogy visszagyere?

— El akart küldeni Kútfőre.

— Kútfőre? — bámult rá a lány. — Kútfőre, Gyémi? Akkor tényleg lehet valamilyen ajándékod — varázsló lehettél volna!?

Megdöbbentő volt hallani, hogy Rózsa Bürök oldalán áll.

— A varázslókat semmibe veszi. Úgy értette, hogy mágus lehetnék. Hogy mágiával foglalkozhatnék. Nemcsak boszorkánysággal.

— Ó, értem már — mondta Rózsa egy hosszú pillanat múltán. — De nem értem, miért kellett elszöknöd.

Elengedték egymás kezét.

— Hát nem érted? — Elkeserítette a lány értetlensége, mert ő maga sem értette igazán. — Egy mágusnak semmi dolga a nőkkel. A boszorkányokkal. Ilyesmivel.

— Ó, tudom. Ennek felette állnak.

— Nem, nem állnak felette…

— De igen. Fogadok, hogy el kellett felejtened minden varázslatot, amit tanítottam. Ugye?

— Az nem ugyanaz…

— Valóban nem. Nem a nemes művészet. Nem az Igaz Beszéd. Egy mágus nem piszkíthatja be ajkait köznapi szavakkal. „Gyenge, mint a női mágia, hasztalan, mint a női mágia.” Gondolod, hogy nem tudom, mi a szavuk járása? Szóval miért jöttél vissza?

— Hogy lássalak.

— Minek?

— Ezt meg hogy érted?

— Sohasem küldtél semmit, és nem hagytad, hogy én küldjek neked, mindvégig, amíg távol voltál. Azt hittem, csak ki kell várnom, míg végül belefáradsz a máguskodásba. Hát, én meg belefáradtam a várakozásba. — A lány hangja alig hallhatóan, nyers suttogásként szólt.

— Valaki forgolódik körülötted — mondta Gyémánt. Még mindig nem hitte el, hogy a lány csak úgy ellene fordulhat. — Ki környékezett meg?

— Nem rád tartozik, ha igen! Elmehetsz, hátat fordíthatsz nekem! A mágusoknak semmi köze a dolgaimhoz, meg az anyám dolgaihoz se. Hát akkor én se akarok tőled semmit, soha. Menj!

Éhesen, csalódottan, értetlenül, Gyémánt a lány felé nyúlt, hogy újra megölelje, hogy teste beszéljen helyette, megismételve azt az első, forró ölelést, amelyben benne volt minden együtt töltött nap és év, mi több, egész eddigi életük. Hirtelen két lépéssel hátrébb találta magát, kezei szúrtak, füle csengett, szeme káprázott. Rózsa tekintete villámokat szórt, ujjai közül szikrák pattantak ki, ahogy ökölbe szorította kezét. — Meg ne próbáld még egyszer! — suttogta a lány.

— Attól te sose félj! — motyogta Gyémánt, sarkon fordult és kiment. Félmaroknyi szárított zsálya akadt a hajába, és vékony ösvényt húzott utána a légben.

Az éjszakát a régi találkahelyen töltötte, a füzesben. Eleinte még remélte, hogy a lány eljön, de nem jött, és a fiú hamarosan elaludt a fáradtságtól. Együtt ébredt a nap első, hideg sugaraival. Felült és gondolkodni kezdett. Az életéről gondolkodott a hűvös fényben. Más volt minden, mint aminek régebben hitte. Lement a forráshoz, amelyben nevét kapta. Ivott, megmosta kezét és arcát, próbálta rendbe szedni külsejét, amennyire csak lehetett, azután visszament a városkába, fel az előkelő házhoz, apja házához.

Az első örömkiáltások és ölelések után a szolgák és anyja leültették, egyenesen a reggelizőasztal mellé. Így került meleg étel a gyomrába, és ezzel együtt némi fagyos bátorság a szívébe, mire visszatért az apja, aki már reggeli előtt kiment, hogy utánanézzen egy kocsikaravánnak, amelyet Nagy Kapu felé kívánt elindítani.

— Fiam! — összeérintették arcukat. — Hát Bürök mester adott egy kis szabadidőt?

— Nem, apám. Eljöttem.

Arany csak bámult, azután telerakta tányérját és leült. — Eljöttél — visszhangozta.

— Igen, apám. Úgy döntöttem, nem kívánok mágus lenni.