Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

A dallam véget ért. — Feketerózsa — szólt az ifjú a lány mögött, a sötétben. Rózsa odafordult és ránézett. Fejük egy magasságban volt, a lány keresztbe tett lábbal ült a tánctér szélén, Gyémánt a füvön térdelt.

— Gyere a füzesbe! — kérte.

Rózsa nem válaszolt. Dolgos őt nézte, azután ajkaihoz emelte a fuvolát. A csörgődobos hármas ütemet koppantott hangszerén, és már bele is fogtak egy matróztáncba.

Mikor a lány újra körülnézett, Gyémánt már nem volt ott.

Egy órán belül Szurok és társai újra zenélni kezdtek. Hálátlanul a tervezettnél hosszabbra nyúlt pihenőért és a több sörért, Gyémánt félbeszakította a zenét és a táncot. Hangosan odakiáltott Dolgosnak, hogy takarodjon el.

— Na, itt van már a hárfapöcögtető — válaszolta a fuvolás. Szurok megsértődött, az emberek egyikhez vagy másikhoz pártoltak, és amíg a vita rövid, de heves csúcsára hágott, Rózsa az erszényébe tette sípját, és elosont a tömeg mögött.

A mulatság lámpásaitól távolabb sötét volt, de a lány ismerte az utat. A fiú ott várta. A fűzfák sokat növekedtek az utóbbi két évben. Csupán kis ülőhely maradt a zuhatagszerű zöld lombok között.

Ismét zene szólt, távolian, haloványan, a szél halk zúgásán és a patak csobogásán keresztül.

— Mit akarsz, Gyémánt?

— Beszélgetni.

Csupán hangok és árnyak álltak egymással szemben.

— Legyen — szólt a lány.

— Meg akartalak kérni, hogy szökj el velem — kezdte az ifjú.

— Mikor?

— Akkor. Amikor vitatkoztunk. Mindent rosszul mondtam. Azt hittem… — Hosszú szünet. — Azt hittem, el tudnék szökni. Veled. És zenélni. Abból élni meg. Együtt. Ezt akartam mondani.

— De nem mondtad.

— Tudom. Mindent rosszul mondtam. Mindent rosszul csináltam. Mindent elárultam. A mágiát. És a zenét is. És téged is.

— Én megvagyok — válaszolta a lány.

— Biztos?

— Nem vagyok igazán jó sípos, de nem is játszom rosszul. Amit te nem tanítottál meg, azt kiegészítem varázslattal, ha kell. És a többiek is rendben vannak. Dolgos nem olyan rossz fickó, mint amilyennek látszik. Senki sem próbál megkörnyékezni. Remekül megélünk. A teleket anyámmal töltöm és segítek neki. Szóval, megvagyok. És veled mi van, Gyémi?

— Minden rossz.

A lány mondott volna valamit, de inkább hallgatott.

— Bár gyerekek lennénk még! — folytatta az ifjú. — Most már…

— Mi változott?

— Rossz döntést hoztam.

— Egyszer? — kérdezett rá Rózsa. — Vagy kétszer is?

— Kétszer.

— A harmadik már bölcsesség.

Egy ideig egyikük sem szólalt meg. A lány épp csak kivehette Gyémánt körvonalait a lombok fekete árnyai közt. — Nagyra nőttél — mondta. — Tudsz még fényt csinálni, Gyémi? Látni akarlak.

A fiú a fejét rázta.

— Ez volt az egyetlen, amit te meg tudtál csinálni és én nem. És sohasem tanítottad meg.

— Nem tudtam, hogyan csinálom — válaszolta Gyémánt. — Néha sikerült, néha nem.

— És az a mágus Déli Kapuban nem tanította meg, hogyan kell csinálni, hogy mindig sikerüljön?

— Csak neveket tanított.

— És most miért nem tudod?

— Lemondtam róla, Feketerózsa. Ha folytattam volna, nem csinálhattam volna semmi mást. Inkább nem folytattam. Ehhez egyszerű és egyenes szív kell.

— Nem értem, miért — mondta a lány. — Anyám kikúrálja a lázat, megkönnyíti a szülést és megtalál egy elvesztett gyűrűt, és talán ez még mind semmi ahhoz képest, amire a mágusok és a sárkányvitézek képesek, de mégsem teljesen semmi. És semmit sem adott fel érte. Még attól sem veszített el semmit, hogy engem világra hozott. Éppen azért szült meg, hogy tudja, hogyan kell szülni! Csak mert megtanítottál zenélni, talán le kellett volna mondanom a varázslatainkról? Most is elbánok egy lázzal. Miért kéne lemondanod az egyik dologról, hogy csinálhasd a másikat?

— Apám — kezdte Gyémánt, azután elhallgatott, és felnevetett. — Nem férnek meg egymás mellett. A pénz és a zene.

— Az apa és a boszorkánylány — jegyezte meg Rózsa.

Újra csend telepedett közéjük. Csak a füzek levelei susogtak serényen.

— Visszajönnél hozzám? — kérdezte Gyémánt. — Visszajönnél és élnél velem és hozzám jönnél, Feketerózsa?

— Az apád házában nem, Gyémi.

— Bárhol. Szökjünk meg.

— De a zene nélkül nem kaphatsz meg.

— És a zenét sem nélküled.

— Igen — válaszolta a lány.

— Dolgosnak nem kell egy hárfás?

Rózsa tűnődött egy kicsit, azután elkacagta magát. — Talán bevenne még egy sípost — felelte végül.

— Egyáltalán nem gyakoroltam, mióta elmentem — jegyezte meg az ifjú. — De a zene mindig a fejemben volt, ahogy te is… — A lány Gyémánt felé nyúlt. Letérdeltek egymással szemben, a fűzfaágak a hajukat súrolták. Csókot váltottak, előbb csak bátortalanul.

A Gyémánt távozását követő esztendőkben Arany több pénzt csinált, mint előtte bármikor. Minden alku hasznot hozott. Mintha maga a jószerencse fogadta volna kegyébe a férfit. Roppant vagyonos emberré vált.

Fiának nem bocsátott meg. Boldog megkönnyebbülést hozott volna, de Arany nem engedett. Hogy Gyémánt így elment, szó nélkül, a névadónapja éjjelén, és éppen azzal a boszorkánylánnyal, befejezetlenül hagyva minden elkezdett becsületes munkát, hogy csavargó muzsikusnak, fillérekért danászó és pengető és vigyorgó hárfásnak álljon — Arany számára csak szégyent és kínt és haragot okozott ezzel. Tragédiának élte meg.

Tulipán sokáig osztozott férje érzéseiben, minthogy csak akkor láthatta fiát, ha hazudott a férjének, amit viszont nem könnyen tett meg. Elsírta magát, ha arra gondolt, hogy Gyémánt éhes, és eleinte nehezen tudott elaludni esténként. Az ősz hideg éjjelei újabb bánatra adtak okot. De ahogy az idő haladt előre, és többször is hallotta az embereket úgy beszélni Gyémántról, mintha legalább Nyugat-Enyhely legédesebb hangú énekese lenne, avagy nagyurak előtt hárfázna a Kardtoronyban, bánata egyre enyhült. És egyszer, amikor Arany lement Déli Kapuba, Gubanccal együtt szamaras kordéra kaptak és elkocsiztak Keleti Dombba, meghallgatták Gyémántot, ahogy elénekli Az elveszett királynő dalá t, miközben Rózsa ott ült mellette, és Tulipán a térdén ringatta a kis Tulipánt. És ha e történet befejezése nem is boldog, mindenesetre örömteli, ennél többet pedig ritkán kap az ember.

Ismét esett, és Re Albi mágusát erősen kísértette a gondolat, hogy elmond egy időjárásvarázst, csak egy egészen kicsinyke kis igét, amellyel elküldené az esőt a hegy másik oldalára. Sajogtak a csontjai. A nap után sajogtak, így hívták, hogy bújjon elő, süssön keresztül bőrén és húsán, szárítsa ki inait a sok eső után. Természetesen, kínoldó varázst is ismert, de az csak elrejtette a fájdalmat egy időre. Ami őt bántotta, arra nem volt gyógyír. Az öreg csontoknak napsütés kellett. A mágus csendesen álldogált háza ajtajában, a sötét belső és az eső-csapkodta nyílt tér között, és visszafogta varázsolhatnékját. Egyszerre volt dühös magára, mert visszafogta magát, és mert vissza volt fogva.

Már sohasem szitkozódott — a hatalommal bírók nem igazán szitkozódtak, nem volt biztonságos dolog —, de egy köhentő morgás kíséretében megköszörülte torkát, mint valami medve. Egyetlen pillanattal később mennydörgés gurult le a Gont-hegy felhők közé rejtett magasabb lejtőiről, visszhangot vert északon és délen, majd elhalt a köd borította erdők mélyén.