Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

Eközben Illőnek apák és fiúk jutottak eszébe időnként. Ő maga vitában állt apjával, egy fürkészvarázslóval, mert Buzgót választotta mentorának. Apja azt üvöltötte, hogy Buzgó tanítványa nem az ő fia többé, ettől kezdve haragot táplált és engeszteletlen halt meg.

A mágus látott már fiatal férfiakat sírva fakadni, amikor megszületett első fiuk. Látott már szegényeket, akik egy esztendőnyi keresetet ajánlottak fel a boszorkányoknak az egészséges fiú ígéretéért, és látott egy gazdag embert, aki megérintve aranycicomás pólyába fektetett babájának arcát így szólt: — Én halhatatlanságom! Látott már férfiakat, akik megverték, elnyomták és megalázták, leköpték és elgáncsolták fiaikat, mert gyűlölték a saját halálukat, amely bennük testesült meg. És látta a viszonzott gyűlöletet a fiak tekintetében, a fenyegetést, a sajnálattól mentes megvetést. És mindezt látva Illő megértette, miért nem békült ki apjával soha.

Látta egyszer, ahogy apa és fia együtt dolgozik hajnalhasadtától napnyugtáig; az öreg egy vak ökröt vezetett, a középkorú férfi pedig az ekeszarvat fogta, egyetlen szó nélkül egész nap. Amikor hazaindultak, az öreg egyszer fia vállára tette a kezét.

Örökké emlékezett erre. Eszébe jutott akkor is, amikor téli estéken, a kandalló fényénél azt a sötét arcot figyelte, amely egy nagy tudáskönyv fölé hajolt, vagy meglátott egy varrnivaló inget. A szemek lesütve, a száj zárva, a lélek figyel.

— Egyetlen egyszer az életben, ha szerencsés, a mágus talál valakit, akihez beszélhet. — Nemmeziz mondta ezt Illőnek egy vagy két esztendővel azelőtt, hogy megválasztották főmágusnak. Akkoriban ő volt a formamester, és Illő őt kedvelte meg leginkább a tanítók közül. — Úgy hiszem, ha maradnál, Helész, sokat beszélgethetnénk.

Illő egy ideig képtelen volt válaszolni a kimondatlan kérésre. Azután dadogva, hamis bűntudattal a túlzott megtiszteltetés és a hitetlenkedés miatt azt felelte: — Maradnék én, mester, de Gonton lesz dolgom. Bár itt lenne inkább, melletted…

— Ritka ajándék, hogy valaki tudja a helyét, mielőtt minden helyet bejárt volna. Nos, időnként küldj nekem egy-egy tanítványt. Kútfőnek szüksége van a gonti varázstehetségre. Úgy hiszem, errefelé gyakran elfelejtünk dolgokat, fontos dolgokat, amelyeket érdemes lenne megtartani emlékezetünkben…

És Illő tanítványokat küldött az iskolába, hármat vagy négyet, ifjúkat tehetséggel ehhez vagy ahhoz; de akire Nemmeziz várt, az a maga akaratából jött és ment, és Illő nem tudta, mit gondolnak róla Kútfőn. És Csendes, persze, nem mondta el. Valahogy magától értetődőnek tűnt, hogy az ifjú két-három esztendő leforgása alatt megtanulja azt, ami másnak hat-hét évbe kerül, és amit sokan sohasem tanulnak meg. Csendesnek ez csupán alapozás volt.

— Miért nem jöttél előbb hozzám? — kérdezte tőle Illő. — És azután elmehettél volna Kútfőre, hogy csiszold a tudásodat.

— Nem akartam pazarolni az idődet.

— Nemmeziz tudja, hogy eljöttél hozzám?

Csendes megrázta a fejét.

— Ha kegyeskedtél volna közölni vele a szándékaidat, akkor még talán üzent is volna.

Csendes meglepettnek tűnt. — Barátok voltatok?

Illő egy ideig nem válaszolt. — A mesterem volt. Barátok is lehettünk volna talán, ha ott maradok Kútfőn. Van a mágusnak barátja? Felteszem, csak annyi, amennyi felesége lehet, vagy fia… Egyszer azt mondta, hogy ha a mágus talál magának valakit, akihez beszélhet, akkor szerencsés ember… Ezt ne feledd. Ha szerencsés vagy, egy napon ki kell majd nyitnod a szád.

Csendes lehajtotta gondolatokkal teli fejét.

— Ha nem rozsdásodik össze — tette még hozzá Illő.

— Ha úgy kívánod, beszélek — szólt az ifjú, buzgó szenvedéllyel nyilvánítva ki, hogy Illő kérésére hajlandó meghazudtolni akár eredendő természetét is. A mágus elnevette magát.

— Arra kértelek, hogy ne tedd — mondta. — És nem is a saját vágyamról szóltam. Ne törődj vele, beszélek én eleget kettő helyett is. Tudni fogod, mit mondj, amikor eljön az ideje. Ez az igazi művészet, érted? Tudni, mit mondj és mikor. És a többi hallgatás.

A fiú három esztendeig aludt a szalmamatracon, a kis nyugati ablak alatti beugróban. Varázslóságot tanult, etette a csirkéket, fejte a tehenet. Egyszer javasolta Illőnek, hogy tartson kecskét. Nem szólalt meg legalább egy héten keresztül, egy hideg, esős, őszi héten keresztül. Azután így szólt: — Tartanod kellene néhány kecskét.

Illő egyik nagy tudáskönyve nyitva hevert az asztalon. Segítségével a mágus épp próbálta újraszőni az egyik akasztán igét, amely még évszázadokkal korábban megtört, és hatalmát veszítette a Fundaur-emanációktól. Épp kezdett ráérezni a hiányzó szóra, amely talán betölthette volna az egyik kihagyást a szövegben, és már majdnem megvolt, amikor: — Tartanod kellene néhány kecskét — mondta Csendes.

Illő mindig is bőbeszédű, türelmetlen embernek tartotta magát, lobbanékony természettel. A szitokszó tilalmát nehéz tehernek érezte már fiatal korában is, s harminc esztendőn át a tanítványok, varázslatot kérők, tehenek és baromfik ostobasága igencsak próbára tette. A tanítványok és a varázslatot kérők félték szavát, a tehenek és a csirkék rá se hederítettek kitöréseire. Viszont Csendesre sohasem haragudott még meg azelőtt. Sűrű, nyúlós csend telepedett közéjük.

— Minek?

Csendes mintha észre sem vette volna a hosszú hallgatást, vagy Illő furcsán lefojtott hangját. — Tejért, sajtért, sült húsért, társaságért — válaszolta.

— Te tartottál valaha kecskét? — kérdezte a mágus, még mindig azon az elfojtott, erőltetetten nyugodt hangon.

Csendes megrázta a fejét.

Tény, hogy városi fiú volt, Gonti Kapuban született és nevelkedett. Semmit sem mondott magáról, de Illő körbekérdezősködött kicsit. Apja, egy dokkmunkás, a nagy földrengés idején halt meg, amikor Csendes hét vagy nyolc lehetett; anyja szakácskodott egy vízmelléki fogadóban. Tizenkét esztendősen a fiú valami zűrbe keveredett, talán a mágiája miatt, és anyjának sikerült inasnak adnia Kötél, egy köztiszteletben álló völgyszáji varázsló mellé. Tőle kapta az igaz nevét, és összeszedett ott valamennyi jártasságot az ácsolásban és tanyasi munkákban, bár nem olyan sokat. Kötél volt oly nagylelkű, hogy három esztendő elteltével kifizette Csendes útját Kútfőre. Ez volt minden, amit Illő megtudott.

— Nem szeretem a kecskesajtot — jegyezte meg.

Csendes bólintott egyet, elfogadólag, mint mindig.

Azóta Illőnek időnként eszébe jutott, hogyan sikerült megőriznie nyugalmát, amikor a fiú a kecsketartás felől kérdezte; és az emlék egyfajta csendes megelégedéssel töltötte el minden alkalommal, akár az utolsó falat, egy tökéletesen érett körtéből.

A következő néhány napot azzal töltötte, hogy megpróbálta újra elkapni azt a hiányzó szót, azután Csendest is ráállította az akasztán igék tanulmányozására. Végül együtt sikerült kidolgozni a megoldást, hosszas bajlódás árán. — Mintha vak ökörrel szántanánk — jegyezte meg egyszer Illő.

Nem sokkal később mágusbotot ajándékozott Csendesnek, gonti tölgyből.

És Gonti Kapu főura ismét megpróbálta rávenni Illőt, hogy menjen le a városba, és használja tudását az ottaniak érdekében. A mágus Csendest küldte le maga helyett, aki ott is maradt.

És Illő ott állt a saját küszöbén, kezében három tojással, és az eső hidegen csurgott le a hátán.