Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

Illő barangolt egy ideig, mielőtt rátalált arra, amit Sötét-tónak is lehetett nevezni. Kicsiny és sáros ösvény vezetett egy nádas mélyére, a vízhez, mocsárszerű bizonytalanságát, csak kecskepaták nyomai törték meg. Maga a víz valóban sötét volt, annak ellenére, hogy a fényes ég alatt, és jóval a tőzeges talaj felett gyűlt össze. Illő a kecskék nyomait követte — magában morogva, amikor lába belesüppedt a sárba és majd' kificamodott a bokája —, hogy ne essen el. A vízpart meredélyén nyugodtan megállt. Előregörbedve megdörzsölte bokáját. Figyelt.

Tökéletes csend vette körül.

Szél sem fútt. Madár sem dalolt. Sem távoli bégetés vagy mekegés vagy bármiféle kiáltás. Mintha az egész sziget elcsendesedett volna. Légy sem zümmögött.

Nézte a sötét vizet. Semmit sem tükrözött vissza.

Vonakodva előrelépett, csupasz lábbal és lábszárral. Köpönyegét egy órával korábban feltekerte és tarisznyájába dugta, amikor a nap kisütött végre. Nád között lépkedett. A fenék lágyan, hívogatón tartotta fogva egy-egy hosszú pillanatra. Semmi zajt nem csapott, ahogy lassan bement a tavacska közepére, még a mozgása által keltett hullámkörök is aprók, hamar elenyészők voltak. A víz hosszan sekély maradt. Azután óvatos talpával nem lelte többé a tófeneket, és megállt.

A víz megremegett. Először a csípőjén érezte, csak csiklandozó simogatásként, mintha valami szőrme érintené; azután látta is, a tavacska széltében-hosszában az egész felszín remegett. Nem a körkörös fodrozódás volt ez, amit ő keltett, és ami már el is halt azóta, hanem különös borzongás, didergés, rázkódás, újra meg újra.

— Hol? — kérdezte suttogva, azután kimondta a szót hangosan is, azon a nyelven, mit minden dolog megért, amelynek nincs más nyelve.

Csak a csend válaszolt. Azután egy hal szökkent fel a fekete, rázkódó vízből, egy fehéres-szürke, alkar-hosszú hal, és ugrás közben felkiáltott, halk, de tiszta hangon, ugyanazon a nyelven: — Javed!

A vén mágus ott maradt még egy ideig. Fejben összeszedte Gont-sziget mindazon neveit, melyeket az esztendők sokasága alatt megismert: a lejtőkét, a szirtekét és a szorosokét, és egy perc múltán már tudta, merre lesz Javed. Azt a helyet hívták így a Teremtés Nyelvén, ahol a gerincek kettéválnak, épp Gonti Kapu felett, bent az összevissza dombság mélyén. Nem jó hely. Egy ott összpontosuló földrengés lerombolhatja a várost, összezárná az öbölpart karjait, egyszerre zúdítana árhullámot és földcsuszamlást az épületekre. Illő megremegett a gondolatra, bőre együtt borzongott a vízfelszínnel.

Megfordult és kiment a partra, sietősen, nem óvatoskodott lépéseivel és nem foglalkozott vele, hogy megtöri a csendet lihegésével. Kivergődött az ösvényre, át a nádason, míg végül talpa szilárd talajt és érdes füvet ért, meghallotta a szúnyogok zúgását és a tücskök ciripelését. Ott leült a földre, lezökkent, mert lábai remegtek.

— Nem fogom bírni — mondta hangosan, archikul. — Nem vagyok rá képes — folytatta. — Egyedül nem.

Annyira össze volt zavarodva, hogy amikor végül szólítani akarta Csendest, nem jutottak eszébe a varázslat első szavai, pedig semmi ilyesmit nem felejtett el az utóbbi hatvan esztendőben. Azután, amikor úgy hitte, hogy megvan, idézést kezdett mondani szólítás helyett, és a varázslat életre kelt még mielőtt rájött volna tévedésére, és szavanként kellett megállítania és visszafordítania.

Kitépett valamennyi füvet, és ledörzsölte a nyálkás sarat lábairól. Még nem száradt meg, csak bepiszkította a bőrét. — Utálom a sarat — suttogta magának. Összeszorította fogait, és hamarosan abbahagyta lábainak tisztogatását. — Szilárd talaj kell nekem — mondta és finoman meglapogatta a földet maga mellett. Azután nagyon lassan, nagyon óvatosan belekezdett a szólítóvarázsba.

Egy forgalmas utcán, amely levezetett Gonti Kapu forgalmas rakpartjára, a mágus Oromon megtorpant. Társa, egy hajóskapitány még lépett néhányat, mielőtt megállt, megfordult és látta, hogy Oromon a levegővel beszélget.

— Természetesen eljövök, mester! — ígérte. Azután rövid szünet elteltével: — Mennyire hamarosan? — Ezután hosszabb szünet következett, majd olyan nyelven szólt a levegőnek maga előtt, amelyet a kapitány egyáltalán nem értett, és olyan mozdulatot tett, amitől egy pillanatra elsötétült körötte a lég.

— Kapitány! — fordult hirtelen előző beszélgetőtársához. — Bocsánatodat kérem, de hajódnak még várnia kell arra a bűvigére. Földrengés közeleg. Figyelmeztetnem kell a várost. Megmondanád a kikötőben lévőknek, hogy minden hajó ússzon ki a nyílt tengerre? Távolodjanak el a Páncél-szirtektől. Sok szerencsét! — megfordult és vissza felrohant az utcán. A magas, erőteljes alkatú férfi, durva szálú, szürkülő hajjal, szarvasként szökellt.

Gonti Kapu egy hosszú, keskeny öböl belső végében fekszik, lejtős partvonalak között. Az öböl bejárata két hatalmas földnyúlvány között nyílik; ezeknek neve Kapu Kapuja, Páncél-szirtek. Egymástól alig száz lábnyi távolságra találhatók. Megvédelmezik Gonti Kapu népét a nyílt-tengeri kalózoktól. Ugyanakkor veszélyt is jelentenek: a hosszúkás öböl egy törésvonal mentén alakult ki, és a föld valaha kinyílt állkapcsai, be is csukódhatnak egyszer.

Amikor elvégezte, amit elvégezhetett a város figyelmeztetése érdekében — és látta a kapuőrséget és a kikötői őrséget minden tőlük telhetőt megtenni annak érdekében, hogy az utak ne váljanak gyilkosan zsúfolttá a pánikba esett emberektől —, bevette magát a város jelzőtornyának egyik helyiségébe. Bezárta az ajtót, nehogy megzavarják, és elküldte jelenését a hegyoldalban, Szemere legelője felett heverő Sötét-tóhoz.

Vén mestere a fűben ült, nem messze a tavacskától, épp egy almát evett. Mellette tojáshéj-darabkák pettyezték a földet, lábait száradó sár feketítette. Amikor felnézett és meglátta Oromon jelenését, ajkai széles, kedves mosolyra húzódtak. Még sohasem tűnt ennyire öregnek. Minthogy elfoglalt volt, Oromon már közel egy esztendeje nem látta; Gonti Kapuban mindig adódott valami dolga. Az urak és a közemberek egyformán elegendő munkát adtak, és esélye sem volt rá, hogy kisétálhat majd az erdőbe, a hegyoldalra, vagy leülhet Helész kis házában, Re Albi szélén, és nyugodtan meghallgathatja az öreget. Helész vén ember volt már, közel nyolcvan lehetett, és megrémült. Boldog mosollyal fogadta Oromont, de látszott, hogy megrémült.

— Kigondoltam, mit tehetnénk — kezdte minden bevezető nélkül. — Megpróbáljuk megakadályozni, hogy a törésvonal széthúzódjon. Te a Kapunál, én pedig a belső végen, a hegynél. Tudod, együtt. Képesek lehetünk rá. Érzem, ahogy erőt gyűjt. Te nem?

Oromon megrázta a fejét. Jelenése leült Helész mellé, a fűszálak meg sem rezzentek a súlytalan képmás érintésétől. — Azzal voltam elfoglalva, hogy pánikot okozzak a városban, és kiküldjem a hajókat az öbölből — mondta. — Mit érzel? Hogyan érzed?

Módszertani kérdés volt, mágus tette fel mágusnak. Helész tűnődve habozott egy kicsit a válasz előtt.

— Ezt még Buzgótól tanultam — felelte, és újra elhallgatott.

Első tanítójáról soha semmit nem mondott Csendesnek. A vajákosról, aki még Gonton sem szerzett hírnevet, vagy legfeljebb rossz híre lehetett. Oromon csak annyit tudott, hogy Buzgó sohasem járt Kútfőn, ehelyett Perregálon tanult, s valami rejtély vagy szégyen feketítette be a nevét. Bár más mágusokhoz viszonyítva Helész eléggé beszédes volt, néhány dologgal kapcsolatosan a kövek hallgatásába temetkezett. És Oromon, aki tisztelte a hallgatást, sohasem kérdezte Helészt a tanítójáról.