Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

Mióta állt már ott? Miért is állt ott meg? A sárra gondolt és a padlóra, meg Csendesre. Ki akart menni az ösvényre, ami felvezet a Bukófalra? Nem, az még évekkel korábban volt, évekkel korábban és napsütéses időben. Akkor pedig épp esett. Megetette a csirkéket és visszajött a házba három tojással, amelyek még mindig melengették a kezét. Azok a selymes-barna langymeleg tojások; és a mennydörgés még mindig ott visszhangzott a fejében, ott rezgett a csontjaiban, a lábában. Mennydörgés?

Nem. Volt egy dörrenés, nemrég. Ez már nem lehetett az a mennydörgés. Érezte már ezt valamikor, de nem ismerte fel, mi okozhatja. Rég volt — mikor is? Nagyon rég, még az előtt az idő előtt, amelyre az imént gondolt vissza. Mikor, mikor is lehetett? — Még a földrengés előtt. Pont a földrengés előtt. Pont mielőtt Esszária mellett egy félmérföldnyi partszakasz beleroskadt a tengerbe, és az embereket saját otthonaik romjai zúzták halálra, és Gonti Kapu mólóit hatalmas hullám árasztotta el.

Lelépett a küszöbről, hogy csupasz talpával érezze a talajt, de a sár eltompított és elnyelt minden mélységbéli üzenetet. Letette a tojásokat a küszöbre, leült melléjük, lemosta lábait az ajtó mellé tett edényben összegyűlt esővízzel, szárazra törölte az edény fülére kötött ronggyal, ismét kézbe vette a tojásokat és lassan felállt, majd bement a házba.

Éles pillantást vetett botjára, amelyet az ajtó mögötti sarokban, a falnak támasztva tartott. Betette a tojásokat a kamrába, éhes lévén gyorsan megevett egy almát, és felkapta a botot. Ternyőfából készült, alul rézbilinccsel, marokmagasságban szaténnal vonták be. Nemmeziztől kapta.

— Állj meg! — parancsolt rá a bot saját nyelvén, és eleresztette. A mágusbot felfelé meredve megállt egy helyben, mintha tartóba csúsztatták volna a végét.

— Le a gyökerekig — szólt Helész türelmetlenül, a Teremtés Nyelvén. — Le a gyökerekig!

A botot figyelte, ahogy ott állt előtte, a csillámló padlón. Kis idő múltán a ternyőfa megrebbent, nagyon haloványan megremegett, megrezzent.

— Úgy, csináld csak — biztatta a vén mágus.

— Mit kellene tennem? — kérdezte hangosan, rövid szünet elteltével.

A bot megbillent, majd ismét nyugodtan állt, megint megrebbent.

— Elég ebből, kedvesem — szólt Illő és megfogta a botot. — Gyere velem. Nem csoda, hogy Csendes jutott az eszembe. El kell küldetnem érte… üzenetet küldök neki… Nem. Mit is mondott Buzgó? Találd meg a középpontot! Ezt kell kérdezni. Ezt kell tenni… — Így mormogott magában, ahogy levette nehéz köpönyegét, vizet tett fel a korábban meggyújtott tűzre, s elcsodálkozott, hogy vajon mindig így beszélt-e magában, akkor is, amikor Csendes még mellette volt? Nem. Azután szokott rá, hogy Csendes elment, gondolta végig, és elméje egyik része továbbra is az élet köznapi dolgaival foglalkozott, míg a másik felkészült az eljövendő iszonyatos pusztításra.

Keményre főzte a három friss tojást és velük együtt azt is, amelyik már ott pihent az éléskamrában. Azután mindet betette egy tarisznyába négy almával és egy tömlő gyantás borral együtt, arra az esetre, ha egész éjjel kint kellene maradnia. Köszvényesen megrázkódott, ahogy magára terítette nehéz köpönyegét, felkapta botját, szólt a tűznek, hogy aludjon ki, végül kilépett az ajtón.

Már nem tartott tehenet. Megállt és tűnődve nézett a baromfiudvar felé. Mostanában róka látogatja a gyümölcsöst. De a csirkéknek szedegetnie kell majd valamit, ha ő távol lesz. Tegyék hát próbára a szerencséjüket, mint bárki más. Kicsit kinyitotta a kapujukat. Bár az eső már nem volt több némi ködpermetnél, a szárnyasok ott maradtak összebújva a tyúkól eresze alatt, vigasztalhatatlanul búslakodva. Király sem kukorékolt aznap reggel.

— Van bármi mondanivalótok? — kérdezte tőlük Illő.

Barna Kalóz, a kedvence, megrázta magát és kárált egy kicsit. A többiek hallgattak.

— Hát akkor, vigyázzatok magatokra! Láttam a rókát teliholdkor — fejezte be mondandóját a mágus, és útjára indult.

Menet közben elgondolkodott; erősen próbált visszaemlékezni. Próbálta elméjébe idézni mindazt, mit tanítója mondott egyszer bizonyos dolgokról. Különös dolgokról, oly különösekről, hogy nem is tudta eldönteni, vajon igaz varázslóságról vagy csupán boszorkányságról van szó, ahogy Kútfőn tesznek különbséget. Olyan dolgokról, melyekről Kútfőn biztosan sohasem hallottak még, s ezekről ő sem beszélt ott, talán attól tartva, hogy az ottani mesterek megvetik majd, mert komolyan vesz ilyen szavakat. Talán mert tudta, hogy úgysem értették volna meg, vagy talán mert ezek gonti dolgok voltak, gonti embereknek szóltak. Leírva nem szerepeltek még Buzgó tudáskönyveiben sem, amelyek pediglen Nemestől, Perregál nagyszerű mágusától származtak. Ezek a dolgok szóban terjedtek csupán. Hazai igazságok voltak.

— Ha olvasnod kell a hegyben — így mondta tanítója —, akkor menj el a Sötét-tóhoz, Szemere legelője fölé. Ott megláthatod az utat. Meg kell találnod a középpontot. Látni fogod, hogyan lépj be.

— Belépni? — suttogta Illő, akkor még fiatal fiúként.

— Mit tehetnél kintről?

Illő sokáig hallgatott ezután, majd megkérdezte: — Hogyan?

— Így. — És Buzgó kitárta hosszú karjait, majd az ég felé emelte azokat egy olyan igeszövés mozdulatainak kezdeteként, melyekről Illő később megtudta, hogy az átalakulás nagyszerű varázslatához tartoznak. Buzgó elmondta a szükséges szavakat, úgy elferdítve, ahogy csak a mágiatanítók tudják, amikor nem kívánják megidézni magát a varázslatot. Illő mindig is hallás után tanult, emlékezett a szükséges dolgokra. Amikor Buzgó befejezte, ő csendesen elismételte a szavakat, gondolatban csupán, és ügyetlenül próbálta elvégezni a szükséges mozdulatokat. Egyszer csak megállt, félbehagyta az egészet.

— De ezt nem lehet visszacsinálni! — kiáltott fel meglepetten.

Buzgó bólintott. — Visszafordíthatatlan.

Illő nem ismert olyan átalakítóvarázst, amelyet nem lehetett visszafordítani, kimondatlanná tenni, kivéve talán a Szétválasztás Szavait, melyek csupán egyetlen egyszer hangoztak el.

— De miért…?

— Szükség esetére — válaszolta tanítója.

Illő tudta, hogy hiába is kérne magyarázatot. Az effajta varázslat megidézése nem túl gyakori dolog; kevés esélye volt rá, hogy valaha is használnia kell. Hagyta a szörnyű varázst, hadd süllyedjen elméje mélyére, hadd rejtezzen el az ezer hasznos vagy szépséges vagy szükséges trükk és bűbáj leple alá, Kútfő törvényei és tudománya, s Buzgó ráhagyományozott könyveinek bölcsessége mögé. A kegyetlen, rémületes, hasztalan varázs hatvan esztendeig bújt meg tudata egy sötét sarkában, mint valami rég elfeledett házacska alapköve egy hatalmas, kivilágított és kincsekkel telt nemesi lak pincéjének mélyén.

Az eső elállt, bár a csúcsot még mindig köd rejtette el, és az erdőben felhőfoszlányok ölelték át a fákat. Bár nem volt olyan fáradhatatlan gyalogló, mint Csendes — aki képes lett volna akár az egész életét kint tölteni és a Gont-hegy vadonját járni —, de Illő is Re Albi szülötteként látta meg a világot, és úgy ismerte a környékbeli ösvényeket, mint saját magát. Lerövidítve az utat lefordult Fasírt kútja mellett, és még dél előtt kiért Szemere legelőjére, egy termékeny padkára a hegyoldalban. Egymérföldnyivel lentebb, immáron napfényben fürödve, ott álltak a tanyaházak, amiket egy domb védett a széltől. A dombon juhok hada mozdult, mint valami felhő árnyéka. Gonti Kapu és öble nem látszott onnan, úgy elrejtőzött az ázott, összevissza dombok közé.