Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

— Jó jel — gondolta Illő. Hamarosan eláll majd az eső. Fejére húzta csuklyáját és kiment az esőbe, hogy megetesse a csirkéket.

Benézett a tyúkólba, talált három tojást. Vörös Kalóz épp kotlott. A tojásai már majdnem kipattantak. Viszont az atkák egyfolytában zaklatták és elhanyagoltnak, kimerültnek tűnt. Illő elmormolt néhány szót az atkák ellen, és emlékeztette magát, hogy ki kell takarítania a tyúkülőkast, amint a kiscsirkék kikeltek. Azután kiment a baromfiudvarra, ahol Barna Kalóz és Szürke és Kamáslis és Őszinte és Király tanácsot ültek az eresz alatt, néha halk, házsártos megjegyzést téve az esőre.

— Délre eláll — szólt oda a mágus a szárnyasoknak. Megetette őket, és visszaballagott a házba a három tojással. Gyerekkorában szeretett a sárban mászkálni. Eszébe jutott, mennyire élvezte a cuppogós-hűvös anyagot, ahogy elborítja lábujjait. Még mindig szeretett mezítláb járni, de a sarat már nem kedvelte annyira, mint régen; főként ragadóssága miatt, mert utálta, hogy meg kell törölnie a lábát, mielőtt belép a házba. Amikor még döngölt padlója volt, ez nem számított annyira, de utóbb fapadlót kapott, mint valami úr vagy gazdag kereskedő vagy főmágus. Hogy távol tartsa a talaj hidegét a csontjaitól. Nem is a saját ötlete volt. Csendes jött fel Gonti Kapuból a múlt tavasszal, hogy fapadlót fektessen az öreg házba. Még vitatkoztak is a dolog miatt. Persze, tudhatná már, ennyi idő után, hogy Csendessel hiába vitázik.

— A puszta földön járok már hetvenöt esztendeje — morgolódott Illő. — Még néhány év nem árthat meg nagyon!

Természetesen, Csendes erre nem válaszolt; hagyta a levegőben lógni a mágus szavait, hogy kicsengjen belőlük bolondságuk.

— A földet könnyebb tisztán tartani — védekezett tovább Illő, tudván, hogy már veszített. Való igaz, a keményre döngölt agyagpadlót csak felsepred, azután itt és ott behinted egy kis vízzel, hogy a maradék por ne szállhasson fel. Mégis butaságnak hangzott az egész.

— Ki fogja lefektetni azt a padlót? — kérdezte azután, merő aggályoskodásból.

Csendes csak bólintott, magára értette.

Tény, hogy a férfi elsőrendű munkásnak számított: ácsolt, bútorokat készített, falat rakott, tetőt fedett. Már régebben bizonyított, amikor még Illő tanítványaként élt a mágus házában, és tenyere még nem puhult fel, Gonti Kapu módos polgárai között. A lapokat Hatodik fűrészmalmából hozta, Re Albiból, Anyó ökrös kordéján. Lefektette a padlót és másnap fényesre csiszolta, míg az öreg növényeket gyűjtött odafent, a Lápos tónál. Mire Illő hazaért, addigra úgy csillogott, mint maga a sötét tófelszín. — Meg kell mosnom a lábam, mindig, mielőtt bejövök — morgolódott a mágus, és nagyon óvatosan lépett rá. A fa sima volt és kényelmes, mint a puha cipőtalp. — Szatén — jegyezte meg. — Ezt nem csinálhattad meg egyetlen nap alatt! Biztosan rámondtál egy vagy két varázslatot. Falusi kunyhó palotapadlattal. Hát, legalább jól néz majd ki, ha jön a tél, és a tűz fénye megcsillan rajta! Vagy szőnyeget is szereznem kell rá? Valami gyapjúfélét aranyrojttal, mi?

Csendes csak mosolygott. Elégedett volt magával.

Néhány esztendővel korábban jött el Illő kunyhójához. Azaz mégsem, húsz vagy huszonöt éve is lehetett az már. Jó ideje. Igazán kisfiús volt; hosszú lábakkal, kócos fejjel, kerek arccal. Összeszorított száj, tiszta tekintet. — Mit akarsz? — kérdezte tőle a mágus jól tudván, mit akart: amit minden kisfiú akart. Akarattal nem nézett bele abba a tiszta tekintetbe. Illő jó tanító volt, a legjobb Gonton, és ezt tudta is. De már belefáradt a tanításba, nem akart újabb inast láb alatt. És veszélyt érzett.

— Tanulni — suttogta a fiú.

— Menj el Kútfőre! — válaszolta a mágus. A fiú cipőt és jóféle bőringet viselt. Biztosan össze tudta volna szedni valahonnan a hajóútra valót.

— Már voltam.

Erre Illő végignézett rajta. Se köpeny, se bot.

— Megbuktál? Elküldtek? Elszöktél?

A fiú fejrázással felelt minden kérdésre. Lesütötte szemét, száját is megint összeszorította. Csak állt ott, erőt gyűjtött, csendben szenvedett. Nagy levegőt vett, egyenesen a mágus szemébe nézett.

— A mesterségemet itt lelem meg, Gonton — válaszolta, még mindig alig hangosabban a suttogásnál. — Az én mesterem Helész.

A mágus, akinek igaz neve Helész volt és ugyanolyan nyugodtan állt, mint eddig, mereven szemezett a fiúval, míg végül az utóbbi félrenézett.

A csendben Illő a fiú nevét kereste, és két dolgot látott egyszerre: egy fenyőtobozt és a Zárt Száj rúnáját. Még tovább kutatva, mint hangot hallotta meg elméjében a nevet; de nem mondta ki.

— Belefáradtam a tanításba és a beszédbe — válaszolta. — Csak csendet kívánok. Így megfelel?

A fiú bólintott egyet.

— Akkor nekem Csendes leszel — folytatta a mágus. — Alhatsz a beugróban a nyugati ablak alatt. A fáskamrában van egy régi szalmamatrac. Szellőztesd ki. Ne hozd be vele az egereket. — És ezután elsétált a Bukófal felé, dühösen a fiúra, hogy jött, és magára is, hogy engedte maradni; de nem a harag nyomta igazán a szívét. Hosszúkat lépett — akkoriban ez még ment —, tűrte a tengeri szél rohamait, és a reggeli nap sugarai még épp csak kibukkantak a hegy roppant tömege mögül. Kútfő mágusaira gondolt, a mágiaművészet mestereire, a rejtélyek és a hatalom tudóira. Túl sok volt nekik a fiú, talán? Akkor nekem is túl sok lesz, ezt gondolta és elmosolyodott. Békés ember volt, de nem bánta, ha néha adódik egy kis veszély.

Megállt és érezte a talajt a talpa alatt. Mezítláb volt, mint általában. Kútfői diákként még ő is cipőt viselt. De azután hazajött Gontra, Re Albiba, mágusbottal a kezében, és rögtön lerúgta cipőjét. Megállt és csak arra figyelt, milyen érzés újra csupasz talppal érezni a nyers földet és a köveket a szirt tetejére vezető ösvényen, a sziklatömeget az ösvény alatt, és a sziget gyökerét mélyen, az örök sötétségben. A vizek alatti sötétségben, ahol minden sziget gyökere összeér és eggyé válik. Így mondta Buzgó, a tanítója, és így mondták a kútfői mesterek is. De ez akkor is az ő szigete maradt, az ő sziklája, az ő ösvényének pora. Mágiája innen nőtt ki. „A mesterségemet itt lelem meg,” ezt mondta a fiú, de a lényeg mélyebben rejlett holmi mesterségnél. Ez talán olyasmi, amit megtaníthat neki: azt, ami mélyebben rejlik a mesterségnél. Ezt ő maga is itt tanulta meg Gonton, még mielőtt Kútfőre ment.

És a fiúnak bottal kellett volna jönnie. Miért engedte el Nemmeziz bot nélkül, üres kézzel, mint valami inast vagy vajákost? Az ilyen hatalomnak nem kellene figyelmeztetés, irányítás nélkül kikerülnie a világba.

— A tanítómnak sem volt botja — gondolkodott tovább Illő. — A fiú talán tőlem akar egyet? Gonti tölgyet egy gonti mágus kezéből? Hát, ha kiérdemli, kap tőlem egyet. Ha zárva tartja a száját. És ráhagyom a tudáskönyveimet is.

Ha ki tudja takarítani a tyúkólat és megérti Danemer glosszái t, és zárva tartja a száját.

Az új tanítvány kitakarította a tyúkólat és megkapálta a babot, megtanulta Danemer glosszái nak értelmezési módját, emellett az Angládi arkánum ot is forgatta, és mindvégig zárva tartotta a száját. Csak figyelt. Hallgatta, amit Illő mondott; néha Illő gondolatait hallgatta. Megtette, amit a mágus elvárt tőle, és azt is, amiről Illő nem tudta, hogy elvárja. Ajándéka messze túlmutatott Illő irányításán, de ezzel együtt mégis jól tette, hogy Re Albiba ment, és ezt mindketten tudták.