Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

— Mi lehet vele? — tette fel Arany a költőinek szánt kérdést feleségének. Korántsem költői válaszképpen, a nő nem szólt semmit.

Miután Arany a dolgára indult, Tulipán a számvevőszobában talált rá fiára, épp a főkönyvet lapozgatta. A nő a papírra pillantott. Nevek és számok hosszú-hosszú oszlopai álltak rajta, adósságok, hitelek, haszon és költség tételei.

— Gyémi! — szólította meg, s az ifjú felnézett. Arca még mindig kerek volt, megőrzött valamennyit gyermeki színéből is, bár csontjai erősödtek, és tekintetében búskomorság ült.

— Nem akartam megbántani apa érzéseit.

— Ha ünnepséget akar, biztosan megrendezi. — Hangjuk hasonló volt, magas fekvésű, de sötét színezetű és halk, visszafogott. A nő leült egy székre fia mellé, a magas asztalhoz.

— De én nem szeretném — erősködött az ifjú. Megállt, de azután mégis folytatta: — Valóban nem akarok semmiféle táncmulatságot.

— Mindig megszerezte, amit akart — mondta Tulipán szárazon, de gyengéden.

— Nem érdekel.

— Tudom.

— Az a baj…

— A zene a te bajod — vágott közbe anyja.

Gyémánt bólintott.

— Nincs értelme, fiam — folytatta Tulipán, hangja hirtelen szenvedéllyel telt meg —, semmi értelme, hogy mindent feladj, amit szeretsz!

Az ifjú megfogta anyja kezét és megcsókolta, ahogy ott ültek egymás mellett.

— Ezek a dolgok nem keverednek egymással — válaszolta. — Keveredniük kellene, de nem teszik. Erre jöttem rá. Amikor otthagytam a mágust, azt hittem, bármi lehet belőlem. Tudod — mágus, zenész, apa fia, Rózsa szerelme… De ez így nem működik. Ezek a dolgok nem keverednek egymással.

— Dehogynem — ellenkezett az anyja. — Minden összefügg mindennel. Minden összekuszálódik.

— Talán így van, a nőknek. De én… az én szívem nem lehet hamis.

— Hamis? A tiéd? Feladtad a máguséletet, mert tudtad, hogy előbb-utóbb elárulnád.

A szavak láthatóan megrendítették a fiút, és nem is tagadta.

— De miért? — kérdezte Tulipán. — Miért adod fel a zenét?

— Ide egyszerű szív kell. Nem hárfázhatok, miközben az öszvértenyésztővel alkudozom. Nem írhatok balladát a számokról, melyek azt mutatják, hogy mennyit kell fizetnünk a gesztenyeszedőknek, ha nem akarjuk, hogy Lentigally elcsábítsa őket! — Hangja már remegett kicsit a zaklatottságtól, s tekintetében harag telepedett a szomorúság helyébe.

— Hát elvarázsoltad magad — jegyezte meg az anyja —, ahogy az a mágus is annak idején. Elvarázsoltad magad, hogy biztonságban lehess. Hogy megmaradj az öszvértenyésztők és a gesztenyeszedők, meg hasonlók mellett! — Egyik öklével az asztalon heverő főkönyvre csapott, amelyben tömött, közömbös oszlopokat alkottak a nevek és a számok. — Csendet varázsoltál magadra — tette még hozzá.

Hosszas hallgatás után a fiatal férfi megkérdezte: — Mi mást tehettem volna?

— Nem tudom, kedvesem. Nem akarom, hogy hallgass. Szeretem, hogy apád ilyen boldog és büszke rád. De nem bírom elviselni, hogy boldogtalannak és alázatosnak látlak! Nem tudom. Talán igazad van. Talán egy férfi mindig csak egyvalamivel foglalkozhat. Nekem mégis hiányzik az éneked.

Tulipán könnyezett. Összeölelkeztek, s az anya megsimogatta fia sűrű, fényes haját, bocsánatot kért őszinteségéért, és újra összeölelkeztek. Az ifjú elmondta, hogy az övé a legkedvesebb anya a világon, azután Tulipán kiment. De az ajtóból még visszafordult és így szólt: — Hagyd, hogy megrendezze, Gyémi! És neked is szabad örülnöd az életnek.

— Úgy lesz — válaszolta az ifjú, hogy kedvére tegyen.

Arany rendelte a sört, az ételt és a tűzijátékot, de a zenészek kiválasztását Gyémánt vállalta magára.

— Hát persze, hogy hozom az egész társaságot — válaszolta Szurok a felkérésre. — Az ilyen zsíros lehetőséget nem szabad elmulasztani! Apád ünnepségeire eljön a sziget nyugati felének minden kóbor muzsikusa.

— Megmondhatod nekik, hogy csak ti kaptok fizetséget.

— Ó, eljönnek ők a megtiszteltetés miatt is — felelte a hárfás, a negyven körül járó, magas, hosszú állkapcsú, kancsal figura. — Talán te is beállsz mellénk? Volt hozzá kezed, mielőtt pénzcsinálással kezdtél foglalkozni. És a hangod sem lesz rossz, ha dolgozol rajta egy kicsit.

— Kétlem — válaszolta Gyémánt.

— Az a lány, akivel annyira együtt voltál, a boszorkány Rózsája, most Dolgossal mászkál. Ők is biztosan ott lesznek.

— Akkor várlak — fejezte be gyorsan Gyémánt.

— Túl nemes és előkelő mostanában, hogy beszélgessen egy kicsit — morgott hangosan Szurok. — Én tanítottam hárfázni. De mi az a gazdag embernek?

Szurok csípős szavai még sokáig kísérték, és az állítólagos mulatság súlya olyannyira nyomta lelkét, hogy az étvágya is elment. Egy ideig még abban is reménykedett, hogy megbetegszik, és ki kell hagynia az egészet. De a nevezetes nap eljött, és Gyémántnak sem volt értelmes kifogása. Nem olyan feltűnően, elhivatottan vagy hevesen, mint apja, de megjelent és táncolt és mosolygott. Minden gyermekkori barátja eljött, úgy tűnt, egyik felük hozzáment a másik felükhöz, de a flört még szokásban maradt, és csinos lányok vették körbe. Tetemes mennyiséget ivott Bütyök főzőmester kiváló seréből, és úgy gondolta, el bírja viselni a zenét, ha maga is táncol, nevetgél és beszélget tánc közben. Így hát táncolt a széplányokkal, akik kézről-kézre adták, és amikor elfogytak, elölről kezdték.

Arany nagy ünnepe is volt ez; táncteret ácsoltatott a ház melletti zöld rétre, és sátrat állíttatott az öregeknek, ahol ehettek, ihattak és pletykálkodhattak. Új ruhákat vett a gyerekeknek, és zsonglőröket és bábosokat hívatott, némelyiküket bérelte, mások jöttek maguktól, hogy összeszedjék, ami csurranhat-cseppenhet, legalább ingyen sörből, ha rézből nem is. Arrafelé minden mulatság odavonzotta a vándormutatványosokat és kóbor zenészeket; így éltek, és bár nem hívták, mégis szívesen fogadták őket. Egy búgó hangú meseénekes búgó hangú duda kíséretében dalolta el A sárkányvitézek tettei t. A nagy tölgy alatt a dombtetőn, kis embercsoport gyűlt köré. Amikor Szurok hárfás, sípos, violás és dobos társasága szünetet tartott egy lélegzet és egy korty erejéig, helyükbe rögtön másik banda ugrott. — Hé, ezek Dolgosék! — kiáltott fel az egyik széplány Gyémánt mellett. — Ők a legjobbak!

Dolgos, egy világos bőrű, feltűnően öltözködő fickó, páros fuvolán játszott. Társaságában egy violás, egy csörgődobos és Rózsa szerepelt, aki síppal egészítette ki a többieket. Előbb egy dobbantós, gyors és tiszta muzsikát játszottak el, néhány táncosnak talán túl gyors is volt. Gyémánt és partnere végig bent maradtak, és az emberek éljeneztek és tapsoltak, amikor befejezték a táncot, izzadva és lihegve. — Sört! — mordult fel Gyémánt, és ifjak, fiúk és lányok örvénye ragadta el zajos nevetgélés és csevegés közepette.

Hallotta, hogy mögötte megszólal a következő dallam, de csak a viola magában, erőteljesen és szomorúan, egy tenor kíséretében; „Hová szerelmem tart.”

Egyetlen húzással ledöntött egy korsó sört, és a lányok körötte mind nyakának hatalmas izmait figyelték, ahogy nyelés közben megfeszültek. A többiek nevetgéltek és csevegtek, és Gyémánt egész testében megrázkódott, ahogy a legyektől zargatott ló rázza meg magát. Így szólt: — Ó! Nem…! — Elrohant az éjszakában a lámpások mögé, amelyek a serfőző bódéja körül lógtak. — Hová megy? — kérdezte az egyik, mire egy másik: — Visszajön majd! — És tovább nevetgéltek és csevegtek.