Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

— Hmm — hümmögött Arany, megrágva a dolgot és az ételt. — Szóval úgy döntöttél, hogy eljössz. Teljesen a te döntésed volt? A mester rád hagyta?

— Teljesen az én döntésem volt, de nem kértem a beleegyezését.

Arany nagyon lassan rágott, tekintete az asztalon. Gyémánt akkor látta apját ilyennek, amikor egy erdész jelentette, hogy a gesztenyés liget fáit megtámadta valami betegség, és amikor rájött, hogy egy öszvérkereskedő becsapta.

— Azt akarta, hogy menjek el a kútfői iskolába, és tanuljak az idézőmester mellett. Ő odaküldött volna, én döntöttem másképpen.

Némi idő elteltével Arany megkérdezte, még mindig az asztal lapját szemlélve: — Miért?

— Nem ilyen életet szeretnék.

Újabb hallgatással telített szünet. Arany a feleségére nézett, aki az ablak mellett állt, és csendben figyelt. Azután a fiához fordult. Arcán a harag, a csalódottság, a zavarodottság és a tisztelet keveréke lassan helyet adott valami egyszerűbb kifejezésnek, egy szinte bűnrészes hunyorításnak. — Értem — mondta. — És milyen életet szeretnél?

Csend, ezúttal valamivel rövidebb. — Ilyent — válaszolta végül Gyémánt. Hangja színtelen volt. Nem nézett sem anyjára, sem apjára.

— Hah! — kiáltott fel Arany. — Jól van hát! Azt kell mondjam, örülök ennek, fiam. — Betömött egy darab húsos pitét, de folytatta: — Máguskodni, Kútfőre menni, meg minden, sohasem tűnt komoly dolognak, nem igazán. És ha te elmégy, akkor nem is tudom, mi értelme ennek az egésznek. Tudod, az üzletnek. De ha itt vagy, akkor érdemes csinálni. Érdemes. Jól van hát! De idefigyelj! Csak úgy elszaladtál a mágustól? Vagy tudta, hogy eljössz?

— Nem. Majd írok neki — válaszolta Gyémánt új, színtelen hangján.

— Nem lesz dühös? Azt mondják, a mágusok türelme kevés. Csupa büszke népség.

— Dühös lehet már most is — felelte a fiú — de nem fog tenni semmit.

Így is lett. És Arany legnagyobb csodálatára, Bürök mester visszaküldte a tanulópénz kínos alapossággal kiszámolt kétötödét. A csomagot Arany egyik kocsisa szállította le, aki egy rakomány gerendát vitt Déli Kapuba, és a pénz mellett egy Gyémántnak szóló írás is volt. Ennyi állt benne: „Az igaz művészethez egyszerű szív kell.” Az összehajtogatott papiroson a fűzfa archik írásjele állt címzésként, és aláírásképpen Bürök a saját rúnáját rajzolta oda, amely egyszerre jelentett bürökfát és szenvedést.

Gyémánt saját napos szobájában ült az emeleten, kényelmes ágyán, hallgatta anyja dúdolását, ahogy tett-vett a házban. Kezében tartotta a mágus levelét, és újraolvasta a sorokat. Nézegette a két rúnát. Az a kihűlt és lomha elme, amely azon a reggelen született, ott a füzesben, elfogadta és megértette a leckét. Nincs mágia. Soha többé. Sohasem csinálta szívvel-lélekkel. Csak játéknak tekintette, közös játéknak Feketerózsával. Hagyta elmenni, kicsusszanni elméjéből az Igaz Beszéd szavait, elfeledte a neveket is, amelyeket a mágus házában tanult, bár felismerte a bennük rejlő szépséget és hatalmat. Az nem az ő nyelve volt.

A saját nyelvét csak ővele bírta beszélni. És őt elveszítette, hagyta elveszni. A hamis szívnek nincs igaz beszéde. Már csak a kötelesség nyelvén tudott megszólalni: beszerzés és eladás, kiadás és bevétel, haszon és veszteség.

És ezen túl csak a semmi maradt. Voltak szemfényvesztések, kis varázslatok, pillangóvá változott kavicsok, fából faragott madarak, melyek élő szárnyakon röppentek egy vagy két percig. De valójában sohasem volt választása. Csak egy út maradt nyitva előtte.

Arany mérhetetlenül boldog volt, de még csak nem is tudott erről. — A vénember visszakapta a drágakövét — mondta a kocsis az erdésznek. — Édes az öröme, mint a friss vaj — válaszolt amaz. Arany nem vette észre, hogy mennyire kedves lett hirtelen mindenkivel, de azt felfedezte, milyen édes az élet. Megvette a ligetet Resé felett, nem a legjobb áron, az bizonyos, de legalább nem a Keleti Dombban lakó vén Lentigally szerezte meg. Gyémánt dolgozhat vele, mert még sok munka kellett, hogy az ottani termelés rendesen beinduljon. A gesztenyefák között jópár fenyő is állt, amelyeket ki kellett vágni, el kellett adni árbocrúdnak, gerendának és széldeszkának, majd gesztenyecserjéket kellett ültetni a helyükre. Idővel olyan tiszta lehet, mint a Nagy Liget, a gesztenyés királyság szíve. Idővel, persze. A tölgy és a gesztenye nem növekszik éjszaka, mint az éger és a fűz. De idejük az volt. Most már jutott idejük mindenre. A fiú alig lépett a tizenhetedik esztendejébe, és ő maga is csak a negyvenötödiket taposta. Ereje teljében van. Néha öregnek érezte magát, de akkor elhessegette a gondolatot, mint valami képtelen badarságot. Igenis ereje teljében van. A legidősebb fákat, amelyek túl öregek már, ki kell vágni a fenyőkkel együtt. Bútoranyagnak még jók lesznek.

— Nos-nos — mondogatta feleségének, elég gyakran —, újfent kivirágoztunk? Visszakaptad a szemed fényét, mi? Nincs több búslakodás?

És Tulipán mosolyogva megsimogatta férje kezét.

Egyszer azonban a mosolygó egyetértés helyett így szólt: — Örülök, hogy visszajött, de… — És Arany nem hallotta meg a többit. Az anyák arra születtek, hogy aggódjanak a gyermekeikért, és a nők arra születtek, hogy soha ne legyenek elégedettek. Nem látta értelmét, hogy meghallgassa az aggályoskodó litániát, amely mindig újra és újra előkerült Tulipán életében. Persze, hogy úgy véli, a kereskedőélet nem elég jó az ő fiának. Talán még az sem lenne elég jó, ha ő lenne Enyhely királya.

— Talál magának egy hozzávaló lányt — válaszolta Arany, bármit is mondott az imént felesége —, és akkor majd összeszedi magát. Mágusok közt élt, tudod, milyenek azok, és ez visszavetette kissé. De ne aggódj, majd rendbe jön. Gyémánt tudja, hogy mit akar.

— Remélem — Tulipán csak ennyit szólt.

— Legalább nem ólálkodik a boszorkánylány körül — folytatta Arany. — Annak vége. — Később jutott eszébe, hogy egy ideje a felesége sem látogatta meg a boszorkányt. Évekig olyan bizalmasan voltak, mint a tolvajok, minden figyelmeztetése ellenére, és mostanában Gubanc egyáltalán nem jött a ház közelébe. Még ugratta is ezzel feleségét. Látta, amikor a nő csombormentával és kutyatejjel hintette be a ládákat és az összehajtott ruhákat a molyok elleni védekezésképpen, és így szólt: — Nem kellene elhívnod vén barátnédat, azt a bölcs asszonyt, hogy elátkozza neked a dögöket? Vagy már nem vagytok annyira jóban?

— Nem — felelte felesége halk, színtelen hangon. — Már nem vagyunk.

— És ez újabb jó hír a háznál! — vágta rá Arany vigyorogva. — Amúgy is, mi lesz abból a lányból? Úgy hallottam, valami zsonglőrrel állt össze.

— Egy zenésszel — helyesbített Tulipán. — Múlt nyáron.

— Névadónapi mulatság — örvendezett Arany. — A játék, a zene és a tánc ideje, fiam! Tizenkilenc lettél. Ünnepeld hát meg!

— Keleti Dombba kell mennem, Kén öszvéreivel.

— Nemnemnem. Kén egyedül is elintézi, amit kell. Maradj csak itthon, és ünnepelj! Keményen dolgozol, kell a pihenés. Felbérelünk egy egész zenekart! Ki a legjobb a környéken? Szurok és a társasága?

— Nem akarok mulatságot rendezni, apám — válaszolta Gyémánt és felállt. Nyújtózkodás helyett megrázta magát, mint egy ló. Már nagyobb volt, mint Arany, és e magasság miatt, hirtelen mozdulatai ijesztőek voltak. — El kell mennem Keleti Dombba — fejezte be a beszélgetést és kiment.