Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

— Nem sokan jönnek ide, a Magas-lápra — jegyezte meg az asszony. — Csak házalók, meg effélék. De télen még ők sem.

A férfi befejezte levesét, és visszaadta a tálkát. A nő visszaült a helyére, az olajlámpás melletti székre, a kandalló jobb oldalára, és újra ölébe vette a varrást. — Melegedjen át, aztán megmutatom az ágyát — mondta. — Abban a szobában nincs tűz. Milyen volt az időjárás fent, a hegyen? Azt beszélik, havazik is már.

— Csak némi zápor — válaszolta az idegen. Az asszony végignézett rajta, most már jobban látta, a lámpa és a tűz fényében. Nem volt fiatal, lefogyhatott, és nem is volt olyan magas, mint először gondolta. Finom arca volt, de mintha valami hiányzott volna róla. — Összetörtnek tűnik — gondolta —, összetört embernek.

— Miért jött a lápra? — kérdezte. Joga volt megkérdezni, minthogy beengedte a házába, bár kissé kényelmetlenül érezte volna magát, ha erőltetnie kell a kérdést.

— Azt mondták, valami marhavész öli a lábasjószágot. — Most, hogy a hideg már nem tette reszelőssé és vacogóssá, hangja a maga gyönyörűségében zengett. Mint a mesemondóké, amikor a hősökről és a sárkányvitézekről beszélnek. Talán maga is mesemondó lehet, vagy netán énekes? De nem; a marhavészről beszél.

— Olyasmi.

Talán segíthetek az állatokon.

— Gyógyítóféle?

Amaz csak bólintott.

— Akkor nagyon jó, hogy jött. Az a kórság szörnyű. És egyre rosszabb lesz.

Az utazó hallgatott. Az asszony látta, hogy lassacskán megmelegszik, tagjai elfeledik a hideg okozta görcsöket.

— Tegye közelebb a lábát a tűzhöz — szólt az asszony hirtelen. — Van itt egy régi cipő, a férjemé volt. — Ezt nehezen mondta ki, de valahogy mégis megkönnyebbült tőle. Amúgy is, miért tartogatná még Golyó cipőjét? Bogyónak túl kicsi, neki meg túl nagy. A ruháit már elosztogatta, de a cipőt megtartotta, nem is tudta, minek vagy kinek. Úgy tűnik, épp ennek a fickónak. A dolgok maguktól is megoldódnak, ha kivárjuk az idejét. — Magának adom — mondta. — A magáé tönkrement.

A férfi rápillantott. Sötét tekintete mélységesnek tűnt, olvashatatlannak, mint a lovaké.

— Meghalt — magyarázta a nő kérdés nélkül. — Két éve már. Mocsárláz vitte el. Arra is vigyázni kell errefelé. A vízben van. Most a bátyámmal lakom itt. Bent van a faluban, az ivóba ment. Tejből élünk, én csinálom a sajtot. A mi csordánk még nem beteg. — És közben gonoszságűző jelet vetett magára. — Közel tartom őket. Kint a legelőkön nagyon elterjedt a marhavész. Talán a hideg megállíthatja.

— Inkább csak megöli a beteg állatokat — válaszolta a férfi. Kicsit álmosnak tűnt.

— Ajándok a nevem — mondta az asszony. — A bátyámat meg Bogyónak hívják.

— Sirály — mutatkozott be az utazó is rövid hallgatás után, és a nő arra gondolt, hogy ezt a nevet most találta ki magának. Nem illett hozzá. Semmi sem illett hozzá, valahogy ez az ember nem volt egész. Az asszony nem érzett bizalmatlanságot, de azért óvatos maradt. Mégis, ez az idegen nem jelenthetett veszélyt. Volt benne valami kedvesség, ahogy az állatokról beszélt. Biztosan jól megérti őket, gondolta a nő. Maga is lehetett volna egyfajta állat, csendes, sebzett teremtés, amelynek védelemre lenne szüksége, de nem kéri.

— Jöjjön! — szólt oda. — Jöjjön, mielőtt itt alszik el. — És a férfi engedelmesen követte Bogyó szobájába, amely nem volt több egy szekrény méretű beugrónál. A ház sarkában falazták el. Az özvegy szobája a kémény mögött bújt meg. Bogyó majd hazatér részegen valamikor, és kap egy szalmamatracot a kéménysarokban. Hadd aludjon jól ez az utazó, legalább egy éjjelt. Talán egy vagy két rezet is hátrahagy majd. Akkoriban nagy hiány volt pénzérméből a háztartásban.

A saját szobájában ébredt, mint mindig, a Nagy Házban. Nem értette, miért olyan alacsony a mennyezet, miért van olyan friss, mégis savanykás illata a levegőnek, és hogy kerülnek marhák az udvarra. Fekve maradt és megvárta, míg visszatér ez a másik hely és ez a másik ember, akinek a köznapi nevére nem emlékezett, bár mintha előző este megmondta volna egy üszőnek, vagy egy nőnek. Az igaz nevére még emlékezett, de az itt nem volt jó, bárhol is legyen az az itt. Fekete utak, meredek lejtők és roppant nagy zöld vidékek hevertek előtte, rajtuk csillogó vizű folyók nyújtózkodtak. Hideg szél fútt. A nádas susogott és egy fiatal tehén átvezette egy fagyos patakon, és Emer nyitott ajtót. Tudta a nevét, amint meglátta. De valami más nevet kell használnia. Nem szólíthatja az igaz nevén. Emlékeznie kell, milyen nevet mondott a nőnek, hogyan szólítsa. Nem lehetett Iriot, pedig ő Iriot volt. Talán idővel még az a másik ember is lehet belőle. Nem, ez így nem jó, ennek az embernek kell lennie. Ennek az embernek, akinek sajog a lába és fáj a talpa. De az ágya kényelmes. Jó ágy, tollágy, meleg, és még nem is kell kiszállnia belőle. Szunyókált még egy keveset, ellebegett Iriottól.

Amikor végre sikerült felkelnie, azon gondolkodott, hogy vajon mennyi idős lehet, és a kezeit nézve próbált rájönni. Egy legfeljebb negyvenesztendős ember kezeit tartotta maga elé, bár hetvennek érezte magát, és úgy is mozdult, remegősen. Felhúzkodta a ruháit, büdösek voltak már, minthogy napok és napok óta csak utazott. Talált egy pár cipőt a szék alatt, viseletest, de még jó erős pár cipőt, és mellettük egy pár kötött harisnyát is. Felhúzkodta a harisnyát sebes lábára, és kibicegett a konyhába. Emer egy nagy teknő mellett állt, és valami nehezet tisztogatott egy ronggyal.

— Köszönet ezekért, és a cipőért is — szólt, és az ajándékért mondott köszönet eszébe juttatta a nő köznapi nevét, de csak úgy fejezte be: — asszonyom!

— Nem tesz semmit — válaszolta az asszony, miközben átemelte azt a valamit egy nagyobbfajta fazékba, és beletörölte kezét a kötényébe. Az idegen semmit sem tudott a nőkről. Már tízéves kora óta nem ott élt, ahol nők jönnek-mennek. Akkoriban tartott is tőlük valamennyire, azoktól az asszonyoktól, akik abban a nagy, hosszú konyhában dolgoztak, és mindig rákiáltottak, hogy takarodjon az útjukból, ne legyen láb alatt. De mióta Óceánföldet járja, találkozott más nőkkel, és úgy találta, hogy nem olyan nehéz kijönni velük, ahogy az állatokkal sem. Főként a saját dolgukkal foglalkoztak, és nem sok figyelmet fordítottak az ismeretlenre, csak ha elrémítette őket. Ezt meg próbálta kerülni. Nem kívánta, és oka sem volt elrémíteni őket. Nem férfiak voltak.

— Egy kis friss aludttejet? Reggelire nagyon jó. — A nő végigmérte tekintetével, de nem túl hosszan, és nem nézett a szemébe. Mint egy állat, mint egy macska, felmérte a másikat, de nem kihívón. És volt még ott egy macska is, egy nagy szürke, a kandalló mellett hevert, és az izzó parazsat bámulta. Iriot elfogadta a tálat és a kanalat a nőtől, azután letelepedett az előző esti helyére. A macska felugrott, és dorombolva odabújt.

— Még ilyet! — szólalt meg az asszony. — Kevesekkel ilyen barátságos ám!

— Biztos az aludttej miatt.

— Vagy megismeri a gyógyítót, talán.

Békés volt ott, az özveggyel és a macskával. Jó házat talált.

— Hideg van odakint — jegyezte meg az asszony. — Reggelre jeges lett a teknő. Már megy is tovább?

Hallgatás. A férfi elfeledkezett róla, hogy szavakkal kell válaszolnia. — Maradnék még, ha lehet — felelte azután. — Itt maradnék.