Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

Látta, hogy a nő elmosolyodik, de látta arcán a vonakodást is, míg kis idő elteltével kibökte: — Akkor hát, legyen üdvözölve nálunk, jóuram, de meg kell kérdenem, hogy nem tudna-e fizetni valamennyit a szállásért?

— Ó, hát persze — válaszolta a férfi zavarodottan. Felkelt és elbicegett az ágyhoz a tarisznyájáért. Kezében egyetlen érmével tért vissza, egy kicsiny angládi aranykoronával.

— Csak az ételért, meg a tűzért, tudja, a tőzeg olyan sokba kerül mostanság — mentegetőzött vendéglátója, azután meglátta a pénzdarabot.

— Ó, uram — szólt meglepetten, és a férfi tudta, hogy valamit elrontott.

— A faluban senki sem tudja ezt váltani — magyarázta a nő. Egy hosszú pillanatig a férfi arcába bámult. — Az egész falu együtt sem tudná ezt váltani! — És elnevette magát. Akkor hát nem volt semmi baj, de a „váltani” szó még egy ideig ott csengett Iriot fejében.

— Nem változott meg — mondta akaratlan, de már tudta, hogy a nő nem így értette. — Elnézést — próbált más megoldást keresni —, ha maradhatnék egy hónapig, ha maradhatnék a télen, akkor sem jó? Kell egy hely, ahol ellehetek, amíg az állatokkal foglalkozom.

— Tegye csak el! — felelte az asszony, és újra elnevette magát, idegesen intett közben. — Ha meg tudja gyógyítani a marhákat, azt a tenyésztők megfizetik, és akkor nekem is lesz miből adnia. Nevezzük ezt biztosítéknak inkább, ha úgy megfelel. Tegye csak el, jóuram! Beleszédülök, ha csak ránézek. — Bogyó! — kiáltott fel örömében, merthogy hirtelen megviselt, összeaszott férfi tárta szélesre az ajtót, és engedett be egy hideg szélrohamot. — Az uraság nálunk marad, amíg kikúrálja az állatokat. Már megmutatta, hogy fizetni is tud érte. Úgyhogy a kéménysarokban alszol, mert addig övé a kisszoba. Ez itt a bátyám, Bogyó, jóuram.

Bogyó biccentett, és mormolt valamit. A szeme be volt dagadva. Iriotnak úgy tűnt, mintha a férfit megmérgezték volna. Amikor Bogyó ismét kiment, a nő közelebb lépett és halk, határozott hangon így szólt: — Nincs baja, csak az ital bántja, de nem is nagyon maradt már neki más, csak az ital. Lassan teljesen elissza az eszét, meg mindenünket. Szóval, tudja, úgy tegye el a pénzét, hogy Bogyó ne találja meg. Ha nem bánja, hogy szólok, uram. Nem fogja keresni. De ha meglátja, biztosan elveszi. Gyakran már nem is tudja, mit csinál, tudja?

— Igen — válaszolta Iriot —, értem. Maga kedves asszony. — A nő a bátyjáról beszélt, hogy nem tudja, mit csinál. És megbocsátott neki. — Maga rendes testvér — tette még hozzá a férfi. Ezek a szavak idegenül csengtek számára, olyan szavak voltak, amelyeket korábban sohasem mondott ki, még csak nem is gondolt rájuk. Bár mintha ismerné őket az Igaz Beszédben is, amit itt nem szabad használnia. Mereven mosolyogva megvonta vállát.

— Időnként szívesen kiporolnám a gúnyáját — jegyezte meg az asszony, és visszament a munkájához.

Az utazó nem is tudta, milyen fáradt volt, amíg nem talált menedéket. Egész nap csak szunyókált a tűzhely mellett, a szürke macska társaságában, miközben Ajándok a munkáját végezve sürgött-forgott, és időnként étellel kínálta. Szegényes, gyér táplálékkal, de ő mégis lassan, minden falatot nagyra értékelve fogyasztotta el. Estefelé a fiútestvér ismét elment, és az özvegy sóhajtva jegyezte meg: — Biztosan hatalmas adósságot csinál, mert van egy bérlőnk. Persze, nem a maga hibája.

— Ó, talán mégis — felelte Iriot. — Az én hibám. — De a nő megbocsátott; és a szürke, szendergő macska súlya, kedves teherként nehezedett a férfi ölébe. Az állat álmai megjelentek elméjében: sík mezők képe, ahol a többi négylábúval beszélget, és a félhomályos éjszakák emlékei. A macska ugrott egyet, tejet kapott, lágy és mély hangon dorombolt. Nem voltak hibák és vétkek, csak nagy-nagy ártatlanság. Nem volt szükség szavakra. Itt nem találhattak rá. Nem is járt itt igazán, hogy is találhattak volna rá? Nem kellett kimondania semmilyen nevet. Senki sem létezett körötte, csak az özvegyasszony, a macska, és a lobogó tűz. Átjött a halott hegyen, fekete utakon, de itt a patakok már lassan folydogálnak a legelők között.

Az a férfi biztosan őrült, és ő nem is tudta igazán, miért engedte be vagy hagyta, hogy maradjon, mégsem volt bizalmatlan, és nem is félt tőle. Mégis, mit számít, ha őrült? Kifinomult ember, és talán bölcs is lehetett valaha, mielőtt az történt vele, ami történt. És nem is annyira őrült. Biztosan őrült egy kicsinykét, őrült néha. Valahogy semmi sem egész benne vagy vele, még az őrültsége sem. Nem emlékezett a névre, amin bemutatkozott, és az embereknek azt mondta, szólítsák Pomatnak. Biztosan nem emlékszik az ő nevére sem, mindig csak asszonyomnak szólítja. De lehet, hogy csak udvariasságból. Ő is jóuramnak szólította illemből, és mert sem a Sirály, sem a Pomat név nem illett rá egészen. A pomat, ahogy ő hallotta, valami kicsiny állatka lehet éles fogakkal és hang nélkül, de a Magas-lápon biztosan nem él ilyesmi.

Így gondolkodott Ajándok, és még az is felmerült benne, hogy talán az állatok kikúrálását is csak őrültségében találta ki a férfi. Nem úgy viselkedett, mint a gyógyítók, akik mindenféle füvekkel, varázslatokkal és kenőcsökkel jöttek. De miután pihent pár napot, Pomat megkérdezte, hogyan jut el a tenyésztőkhöz, és elment megkeresni őket. Még fájó lábbal, de Golyó cipőjében. Ettől az asszony szíve megenyhült irányában.

Este tért vissza, sántábban, mint azelőtt, mert persze Szán kiment vele a Hosszúmezőre, ahol marháinak java részét legelteti. Itt egyedül csak Égernek volt lova, több is, de azokat a tehenészeinek tartotta fenn. Az asszony vendége elé tett egy vödör meleg vizet és egy tiszta törölközőt, hogy mossa meg szegény lábát, azután még azt is megkérdezte, hogy szeretne-e megfürdeni, amit a férfi szívesen elfogadott. Vizet melegítettek hát, és megtöltötték a vén dézsát, és az asszony bement a kisszobába, amíg vendége megfürdött a kandalló előtt. Mire kijött, Pomat már mindent szépen rendbe tett, a törölközők ott függtek a kandalló felett. El sem tudta képzelni, hogy egy férfi hajlandó törődni az efféle dolgokkal, és ki várná ezt el egy gazdag embertől? Talán nem voltak szolgái ott, ahonnan jött? Nem is volt vele több gond, mint a macskával. Kimosta a saját ruháit, még az ágyneműjét is egy napos reggelen, és kiakasztotta száradni, mielőtt szállásadónője észrevehette volna, mit csinál. — Nem kellett volna, jóuram, megcsináltam volna a magaméval együtt — mondta az özvegy.

— Nem kellett volna — visszhangozta a férfi azon a távoli hangon, amelytől úgy tűnt, mintha nem is értené a hozzá intézett szavakat; de azután így folytatta: — Maga nagyon sokat dolgozik.

— Ki nem? Szeretek a sajttal foglalkozni. Érdekes dolog ez is. És még jól tartom magam. Egyedül attól félek, hogy ha megöregszem és elgyengülök, akkor nem tudok majd felemelni egy sajtos kast vagy formát. — Szavai kíséretében még kerek, izmos karját is megmutatta, kezét ökölbe szorítva, mosolyogva közben. — Nagyon is jó ez egy ötvenöt esztendős asszonynak! — tette még hozzá. Butaság volt az egész dicsekvés, de Ajándok mindig büszkén beszélt karjainak erejéről, fiatalos mozgékonyságáról és jelentős jártasságáról.

— De így gyorsabb — próbált még mentegetőzni a férfi, komoly arccal.

Csodálatos volt, hogy az idegen mennyire értett a tehenekhez. Amikor együtt mentek ki, és az asszonynak segítség kellett, a férfi kiválóan helyettesítette Bogyót, és ahogyan Ajándok öreg barátnéjának, Rőtnek mesélte nevetve, a férfi talán ravaszabbul közelített a lábasjószághoz, mint Golyó vén kutyája. — Beszél hozzájuk és megesküdnék rá, hogy az állatok megértik valami módon. Az üsző meg úgy követi, mintha valami bábu lenne, amit maga után húz. — Bármit is végzett kint a legelőkön a marhákkal, a tenyésztők és a legények csupa jót beszéltek róla. Persze, ők szívesen belekapaszkodtak bármilyen ígéretbe. Szánnak már a fél csordáját elvitte a marhavész. Éger meg sem tudta mondani, mennyi állatot veszített már el. Mindenhol tetemek hevertek. Ha nem lett volna annyira hideg, a Magas-láp már minden bizonnyal rothadó hús szagától bűzlött volna. Senki sem mert inni a vizekből, csak ha előbb egy óráig forralták, vagy a kutakból jött, az özvegyéből vagy a falu közepén állóból, amely nevet adott a helységnek.