Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

— Előbb be kell fejeznünk a munkát — mondta neki a férfi, és az állat szelíden rábámult. Minden állat türelmes, de a lófélék türelme csodálatos dolog, önkéntes adomány. A kutyák hűségesek, türelmükben sok az engedelmesség. A kutyák rendszeretők, urakra és alattvalókra osztják fel a világot. De a lovak mind urak. Beleegyeznek a közös munkába. A férfi emlékezett rá, amikor valaha a nagydarab, vaskos lábú igáslovak között járt, félelem nélkül. Érezte leheletüket a vállán, a fején. Régen volt már. Odalépett a csinos öszvérhez és beszélt hozzá, kedvesnek nevezte, simogatta és becézgette, hogy ne érezze egyedül magát.

Még hat napon át tartott, mire végigment a keleti legelőkre kicsapott csordán. Az utolsó két napon, lovagolva kereste meg az elszórtan kószáló kis csoportokat, amelyek szinte a hegyoldalig is elvándoroltak. Sokuk még nem fertőződött meg; őket könnyedén megvédelmezte. Az öszvér a csupasz hátán vitte, és kényelmessé tette az utazást. Ennie azonban már nem volt mit. Mire visszalovagolt a faluba, már egészen elnehezedtek a tagjai, és elgyengült a térde. Sokáig tartott, míg Éger istállóitól hazaballagott, merthogy az öszvért ott kellett hagynia. Emer boldogan üdvözölte, és megfeddte, és próbálta megetetni, de ő azt mondta, hogy még nem bír enni. — Ahogy ott voltam a betegségtől sújtott mezőkön, a betegséggel körülvéve, magam is betegnek éreztem magam. Nemsokára megint lesz majd étvágyam — magyarázta.

— Maga megőrült! — hordta le az asszony. Nagyon dühös volt, de ez a harag törődésből fakadt. Miért nem eredhet mindig törődésből a harag?

— Legalább fürdött volna! — folytatta.

A férfi sejtette, milyen szaga lehet, és megköszönte a figyelmeztetést.

— Mennyit fizet Éger mindezért? — kérdezte Ajándok, miközben vizet tett fel melegedni. Még mindig ingerült volt és nyersebben beszélt, mint szokott.

— Nem tudom.

Az asszony megállt és rábámult.

— Nem mondott neki árat?

— Árat? — lobbant fel a büszkeség a férfiban. Azután eszébe jutott, hogy kinek nem szabad lennie, és szerényen tette hozzá: — Nem. Nem mondtam.

— Minden ártatlanságra mondom — Ajándok hangja sziszegett —, meg fogja nyúzni magát! — Beleöntött egy kannányi gőzölgő vizet a dézsába. — Még elefántcsontja is van — folytatta. — Mondja meg, hogy azt kér a munkáért! Tíz napig éhezett odakint a hidegben, hogy meggyógyítsa az állatait! Szán csak a rezet ismeri, de Éger elefántcsonttal is fizethet. Már elnézést, hogy a dolgaiba ártom magam, jóuram! — Az özvegy kirohant két vödörrel a kúthoz. Az utóbbi időben semmire sem használta már a patakvizet. Bölcs asszony volt, és kedves. A férfi elgondolkodott, hogy vajon miért élt ő oly sokáig, a kevésbé kedves emberek között?

— Majd meglátjuk — válaszolta Éger másnap —, hogy valóban meggyógyultak-e. Ha kibírják a telet, tudja, akkor tényleg biztosak leszünk benne, hogy a kúrálása igazi. Nem mintha kételkednék benne, de így igazságos, tudja? Nem várhatja el, hogy kifizessem, amit kifizetnék magának, ha nem fogott a kuruzslása, és később az állatok megdöglenek. Csak megelőzöm a bajt! De persze, azt sem akarom, hogy nincstelenül várakozzon. Adok előleget, hogy kihúzza addig is, amíg biztosan rendbe jönnek a dolgaink, tudja?

A rezek mennyiségét nem lehetett tisztességesnek nevezni. Iriot előretartotta kezét, és a tenyésztő hat rézérmét számolt bele, egyesével. — Ennyi! Így igazságos és kerek — tette hozzá lelkesen. — Aztán meg ránézhetne az egyesztendős ökrökre a hosszútavi legelőn, a következő néhány napban.

— Nem — válaszolta Iriot. — Szán csordája nagyon rosszul nézett ki, amikor elmentem. Ott van rám szükség.

— Na nem, ott nincs, Pomat uraság! Amíg kint volt a keleti mezőkön, jött egy vajákos, egy gyógyító, a déli partról járt már itt, és Szán felbérelte. Dolgozzon nekem, és jól megfizetem. Nemcsak rézzel, talán, ha az állatok jól lesznek.

Iriot nem mondott igent vagy nemet, vagy köszönetet akár, csak szó nélkül otthagyta Égert. A tenyésztő nézett utána egy ideig, majd kiköpött. — El veled! — mormolta maga elé a szitokszót.

A bajok előérzete erősebben támadt a férfira, mint bármikor, mióta megérkezett a Magas-lápra. Küzdött ellene. Hatalommal bíró ember jött, hogy meggyógyítsa a lábasjószágot; egy másik mágiatudó. Éger elmondása alapján egy varázsló. Csak egy varázsló, nem mágus. Csak egy vajákos gyógyító. Nem kell tartania tőle. Nem kell félnie a hatalmától, de meg kell látogatnia, hogy biztos legyen a dolgában. Ha ugyanazzal foglalkozik ott, amivel ő, akkor nem lehet baj. Még együtt is dolgozhatnak. Ha ugyanazt csinálja. Ha valóban csak egy vajákos, és nem ártani kíván. Ahogyan ő maga.

Leballagott Tisztakút egyetlen és igencsak egyenetlen utcáján Szán házához, amely nagyjából középen állhatott, szemben az ivóval. Szán, egy nyakas fickó úgy a harmincas éveiben, épp egy férfival beszélgetett az ajtóban, egy idegennel. Amikor meglátták őt, tekintetük nyugtalanná vált. Szán befordult a házba, és az idegen követte.

Iriot tétován odaballagott a bejárathoz. Nem ment be, csak beszólt a nyitott ajtón: — Szán uraság! Az állatokról lenne szó, amiket a folyók közt legeltet. Már ma kimehetnék. — Nem tudta, miért mondta ezt. Nem ezt akarta mondani.

— Ó! — jött oda Szán az ajtóhoz, és hümmögött egy kicsit. — Nem kell, Pomat uram. Ez itt Napfény mester, azért jött, hogy elbánjon a marhavésszel. Korábban is kikúrálta már néhány állatomat, körömrothadás volt akkoriban. Meg amilyen fáradtnak maga kinéz, miután egyedül végigjárta Éger marháit, tudja…

A varázsló is kikukkantott Szán mögül. Ayett, ez volt a neve. Kicsiny hatalom rejtezett benne, az is romlott a tudatlanságtól és a visszaélésektől és a hazugságoktól. De a féltékenység, mint máglya lobogott lelkében. — Már vagy tíz éve járok ide — mondta, közben tetőtől-talpig végigmérte Iriotot. — Aztán valaki idesétál északról, elveszi a dolgomat, és vannak, akik nagyon civódnának az ilyesmi miatt. De a civódás nem jó a varázslók között. Mer' maga afféle, hatalommal van, nemde? Hát én is. Ahogy azt az itteni jónépek is jól tudják.

Iriot próbálta kimondani, hogy nem akar civódást. Próbálta elmondani, hogy kettőnek is elég tennivaló akad a környéken. Próbálta elmondani, hogy nem akarja elvenni a munkáját. De mindezen szavak semmivé foszlottak a másik lángoló féltékenységétől, elégtek, még kimondatlan.

Ayett egyre szemtelenebb tekintettel bámult a hebegő férfira. Valamit mondani kezdett Szánnak, de Iriot összeszedte magát és közbevágott.

— Magának… — kezdte — el kellene mennie. Vissza, ahonnan jött. — Az utóbbi szavak kimondása közepette bal kezével a levegőbe hasított, mintha késsel vágna, és Ayett hátrazuhant, felborított egy széket, és csak bámult bambán.

Csak egy gyenge kis vajákos volt, csaló kuruzsló, néhány hitvány varázslattal. Vagy legalábbis annak tűnt. És ha rejtőzködik, eldugja hatalmát, mikor vetélytársat érez? Meg kellett állítania, kötöznie kellett, meg kellett neveznie. Iriot kimondta a megkötés szavait, és a rettegő alak lekuporodott, összehúzta magát, reszketett és vékony, magas hangon felsírt. Rossz, rosszat teszek, én vagyok gonosz, nem ő, ez jutott Iriot eszébe. Megállította a varázslatot, visszafogta a szavakat, küzdött ellenük, de végül mégis elkiáltott egyet. És Ayett teste megvonaglott, megrázkódott, a férfi hányni kezdett, és Szán csak bámult, és próbálta kimondani, hogy: — El veled! El veled! — És bántalom nem esett. De a tűz már ott lángolt Iriot kezében, és égette a szemét, amikor megpróbálta elfedni tekintetét a kezével, és égette a nyelvét, amikor beszélni próbált.