Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

— Élnek még a marhák, amelyikeket megérintette?

— Amennyire én látom, igen. És azóta egy sem betegedett meg.

— Mert igazi varázsló, Rőt — mutatott rá Ajándok szenvedélyesen. — Tudom.

— Pont ez a baj, drágám — felelte Rőt. — És ezt is tudod. Nem neki való hely ez. Nem a mi dolgunk, hogy ki ez a férfi, de hogy miért jött ide, azt meg kellene kérdezned tőle.

— Hogy meggyógyítsa az állatokat — válaszolta Ajándok.

Még három nap sem telt el Napfény távozása óta, amikor újabb idegen érkezett: egy férfi lovagolt fel a déli úton, jó lovon, és szállás után érdeklődött az ivóban. Átküldték Szán házához, de Szán felesége sikítozni kezdett, amikor meghallotta, hogy újabb idegen áll az ajtóban, és azt kiáltozta, hogy ha Szán beengedi ezt a másik boszorkányembert, akkor a babájuk kétszeresen is holtan születik majd.

— Nos, hát akkor mégsem. — Az idegen kényelmetlenül érezte magát. — Nem tudnék segédkezni egy idő előtti szülésnél. Akad talán egy szoba az ivó felett?

— Küldjétek a bódéhoz — szólt közbe Éger egyik tehenészlegénye. — Ajándok mindent hazavisz, amit talál. — Szavait halk nevetgélés és mormolás követte.

— Visszafelé, arra — mutatta a korcsmáros.

— Köszönet érte — felelte az utazó és elvezette lovát, amerre mutatták az utat.

— Minden idegen egy rakáson lesz, legalább — jegyezte meg a korcsmáros, és ezt még elismételgették néhányszor az éjszaka során, mint a jókedv kifogyhatatlan forrását, mint a legjobb mondatot a marhavész kezdete óta.

Ajándok épp a tejesbódéban volt, az esti fejés eredményét szűrte és szedte edényekbe. — Asszonyom! — szólította meg egy hang az ajtóból, és ő a gyógyítót gondolva oda, így válaszolt: — Egy pillanat és befejezem. — Amikor megfordult és meglátta az idegent, majdnem elejtette a kezében tartott lábast. — Ó, hogy meglepett! — mondta. — Mit tehetek önért?

— Szállást keresek éjszakára.

— Bocsánatát kérem, de már foglalt minden hely. Van egy bérlőm, és ott van a bátyám is, na meg én. Talán Szánnak, a faluban…

— Onnan küldtek ide. Azt mondták, „minden idegen egy rakáson lesz”. — A férfi a harmincas éveiben járhatott, becsületes képe és megnyerő külseje volt, egyszerű öltözéket viselt, bár a mögötte álló kis ló remek hátasnak tűnt. — Ellakok az istállóban, asszonyom, az is megteszi. A lovamnak van szüksége jó helyre, elfáradt idefelé. Elalszom az istállóban, és reggelre el is megyek. A tehenek között jól el lehet lenni a hideg éjjeleken. Fizetek is örömmel, asszonyom, ha két réz megfelel. A nevem Karvaly.

— Ajándok vagyok — válaszolta az özvegy kicsit nyugtalanul, de a fickó nem tűnt ellenszenvesnek. — Legyen hát, Karvaly mester. Foglalkozzon előbb a lovával. Ott a kút, ott meg talál szénát. Aztán jöjjön be a házba. Tudok adni egy kis tejlevest, és köszönöm, egy rézérme bőven megteszi. — Valahogy nem szívesen nevezte jóuramnak, mint a gyógyítót. Ebben a férfiban nem volt semmi „uras”. Nem nézte nemesembernek, amikor először meglátta, vagy bármi hasonlónak.

Amikor végzett a bódéban és visszament a házba, az újonnan érkezett fickó, Karvaly, már a kandalló előtt kuporgott, és hozzáértő módon igazgatta a parazsat. A gyógyító a kisszobában aludt. Az asszony benézett, majd rácsukta az ajtót.

— Nincs túl jól — mondta, halkan szólt. — A teheneket gyógyította kint a láp keleti részén napokig a hidegben, és nagyon kimerítette magát.

Ahogy munkájára indult a konyhába, Karvaly segített, a legtermészetesebb módon, annyira, hogy az asszony elcsodálkozott: a távolról jött férfiak mintha háziasabbak lennének, mint a lápvidékiek. Könnyen elbeszélgettek, és Ajándok mesélt neki a gyógyítóról, minthogy magáról nem volt sok mondanivalója.

— Kihasználják a varázslót, aztán azt állítják, hogy hasznavehetetlen — jegyezte meg. — Ez nem igazságos.

— De megijesztette őket valahogy, nem?

— Gondolom, igen. Jött egy másik gyógyító, egy fickó, aki volt már itt korábban is. Nem sokat csinált, persze, ahogy én láttam. Nem sokat tudott kezdeni a tehenemmel, amikor begyulladt a tőgye, két esztendeje. És a balzsamja is csak disznózsír volt, erre mérget vennék. És hát, ez a fickó mondta Pomatnak, hogy elveszi a munkáját. És lehet, hogy Pomat visszamondta ugyanezt. Aztán elvesztették a fejüket, és valami fekete varázslatot csináltak, talán. Legalábbis Pomat, gondolom. De végül nem bántotta a fickót, hanem maga esett össze ájultan. És most nem emlékszik semmire a dologból, a másik meg sértetlenül elsétált. És azt mondják, hogy minden állat, amelyikeket megérintett, még mindig talpon van és egészséges. Tíz napot töltött kint szélben és esőben, gyógyította az állatokat. És tudja, mennyit adott neki az a tenyésztő? Hat rezet! Csoda, ha kissé megharagudott? De nem azt mondom… — leállította magát, majd másképpen folytatta: — Nem mondom, hogy nem fura alak egy kicsit, néha. Ahogy a boszorkányok és a varázslók mind fura alakok, gondolom. Talán ilyennek kell lenniük, ha már ilyen erőkkel meg mindennel foglalkoznak. De igaz ember, és kedves is.

— Elmondhatok egy történetet — kezdte Karvaly —, asszonyom?

— Mesemondó talán? Miért nem ezzel kezdte? Az lenne hát? Csodálkoztam is, hogy tél van, meg minden, és valaki az utat rója. A lováról nézve meg azt hittem, valami kereskedőféle. Tudna mondani egy történetet? Igazán kevés a szórakozás errefelé, minél hosszabb, annál jobb! De előbb a leves! És hadd üljek le, hogy meghallgassam…

— Nem vagyok mesemondó, nem egészen, asszonyom — válaszolta a férfi egy kedves mosoly kíséretében —, de van önnek egy történetem. — És amikor megette a levesét, és Ajándok elhelyezkedett a varrnivalóval a kezében, az utazó belekezdett a történetbe.

— A Legbenső-tengeren, a Bölcsek-szigetén Kútfő-szigeten, ahol a mágiát tanítják, ott lakik kilenc mester.

Ajándok lehunyta szemét, úgy élvezte a mesét.

A férfi megnevezte őket, a trükkmestert és a gyógyfüvest, az idézőt és a formázót, a szélvetőt és a dalnokot, a névtudót és az elvarázsolót. — Az elvarázsoló és az idéző művészete igen veszélyes — mondta. — Az elvarázsolás más néven alakváltás, ahogy talán hallott is már róla, asszonyom. Még egy köznapibb varázsló is tudja, hogyan kell szemfényvesztő változásokat okozni, rövid időre egy dolgot egy másik dologgá változtatni, vagy elváltoztatni a saját alakját. Látott már ilyesmit?

— Hallottam róla — suttogott az özvegy.

— És néha a boszorkányok és a varázslók azt állítják, hogy meg tudják idézni a halott szellemét, hogy beszéljen őrajtuk keresztül. A gyermeket, akit szülei gyászolnak. A boszorkánykunyhóban a sötétben hallhatják, ahogy sír vagy kacag.

Ajándok bólintott.

— Ezek csak szemfényvesztő, látszatkeltő varázslatok. De vannak igazi elváltoztatások és igazi idézések is. És néha ezek igazi kísértést jelentenek egy mágusnak! Csodálatos dolog sólyomszárnyon repülni, asszonyom, és sólyomszemmel látni az alant elsuhanó földeket. És az idézés, amelynek a névadáshoz is köze van, óriási hatalom. Az igaz név ismerete hatalmat ad, maga is tudja, asszonyom. És az idéző egyenesen ehhez a hatalomhoz folyamodik. Csodálatos dolog megidézni egy régóta halott személy szellemét és hasonmását. Látni Elfáran szépségét, ahogy Szoléa gyümölcsöseiben jár, ahogy Mórred látta, mikor a világ még fiatal volt…