Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

— Nem tudtuk teljesen eltitkolni a harcot, bár a lehető legkevesebbet beszéltünk róla. És sokak szerint jó volt megszabadulni tőle, mert mindig is félőrültnek tartották, és talán most már teljesen megőrülhetett.

— Ám miután az idéző és én felgyógyultunk a lelkünkön ejtett sérülésekből — ha mondhatom így —, és az ostobaság állapotából, ami egy ilyen küzdelmet követ, az jutott eszünkbe, hogy talán nem olyan jó, ha egy ilyen nagy hatalmú ember, egy nagyerejű mágus jár Óceánföldön úgy, hogy nem teljesen van ép eszénél, és talán eltelt már haraggal, szégyennel, bosszúvággyal is.

— Nyomát sem leltük. Kétségtelenül valami madárrá változtatta magát, vagy hallá, amikor elhagyta Kútfőt, amíg elért egy másik szigetre. És egy mágus el tud rejtezni a kutatóvarázs elől. Fürkészeket küldtünk szerteszét, minden számunkra lehetséges módon, de nem érkezett tőlük semmiféle válasz. Így hát magunk indultunk a keresésére, az idézőmester a keleti szigetek felé, magam nyugatnak. Idővel, amikor erre az emberre gondoltam, elmémben egy nagy hegy képe jelent meg, egy letört csúcs, és alatta, tőle délre hosszú, zöld táj terült el. Emlékeztem a kútfői földrajzleckékre még fiatalabb koromból, hogy Szemel-szigeten található egy ilyfajta vidék, az Andád-hegy mellett. Így érkeztem a Magas-lápra. Úgy hiszem, jó irányba jöttem.

Csend telepedett rájuk. Csak a tűz sustorgott.

— Beszéljek vele? — kérdezte Ajándok, hangja nyugodt maradt.

— Nincs rá szükség — válaszolta a férfi, egy sólyom tekintetével. — Majd én. — Azután így szólt: — Iriot!

Az asszony a kisszoba ajtajára nézett. Az kinyílt, és az idegen ott állt mögötte, lesoványodva és fáradtan, sötét tekintete egyszerre volt álomittas, zavarodott és kínokkal terhes.

— Kóbor. — Ennyit mondott. Lehajtotta fejét. Egy idő után újra felnézett, és megkérdezte: — Elvennéd a nevemet?

— Miért kellene ilyet tennem?

— Csak ártalmat szül. Gyűlöletet, büszkeséget, kapzsiságot.

— Azokat a neveket elveszem tőled, Iriot, de a sajátodat megtarthatod.

— Nem értettem — folytatta Iriot — a többieket. Hogy ők mások. Mind mások vagyunk. Másoknak kell lennünk. Hibáztam.

A Kóbornak nevezett férfi odalépett a másikhoz és megfogta a kezét, melyet az idegen félig kinyújtva tartott, mintha kérlelné.

— Hibáztál. De jóvá teheted. Fáradt vagy, Iriot, és az út igen nehéz, ha egyedül járod. Kérlek, gyere velem haza!

Iriot a mellkasára ejtette fejét, mintha mindjárt végleg leterítené a fáradtság. Minden feszültség és indulat eltávozott testéből. De azután ismét felnézett, ezúttal nem Kóborra, hanem Ajándokra, aki csendesen ült a kandalló mellett.

— Dolgom van itt — felelte.

Kóbor is az asszonyra nézett.

— Igen — erősítette meg Ajándok. — Gyógyítja a lábasjószágot.

— Megmutatják, hogy mit tegyek — szólt Iriot —, és hogy ki vagyok. Tudják a nevem. De nem mondják ki soha.

Néhány hosszú pillanat elteltével Kóbor magához húzta az idős férfit, és karjaiban tartotta. Halkan mondott neki valamit, azután elengedte. Iriot sóhajtott egyet.

— Semmi hasznom ott, Kóbor, te is tudod — mondta. — Itt viszont van. Ha hagyják, hogy elvégezzem a munkát. — Újra Ajándokra nézett, s Kóbor ugyanúgy tett. Az asszony egyikről a másikra pillantott.

— Te mit mondasz, Emer? — kérdezte a sólyomszerű férfi.

— Azt mondom — kezdte az asszony, hangja elvékonyodott és elgyengült, s a gyógyítóhoz beszélt —, hogy ha Éger marhái talpon maradnak a télen, a tenyésztők könyörögni fognak, hogy maradjon. Bár szeretni nem szeretik.

— Senki sem szereti a varázslókat — válaszolta erre a főmágus. — Nos, Iriot! Eljöttem érted, télnek idején, és egyedül kell visszatérnem?

— Mondd meg nekik… mondd meg, hogy hibáztam — felelte Iriot. — Mondd meg nekik, hogy hibáztam. Mondd meg Torionnak… — Itt megállt, zavarodottan.

— Elmondom neki, hogy egy ember életének változásai talán túl vannak minden általunk ismert művészeten, és talán minden bölcsességünkön is — szólt a főmágus. Azután újra az özvegyre nézett. — Maradjon, asszonyom? Maga is úgy kívánja, miképpen ő?

— Tízszer több hasznát veszem segítségképpen vagy csak társaságképpen is, mint a bátyámnak — válaszolta Emer. — És kedves és igaz ember, ahogy már mondtam. Uram.

— Akkor hát legyen így! Búcsúzom, Iriot, kedves társam, tanítóm, vetélytársam, barátom. Bátor asszony vagy, Emer, tiszteletem és köszönetem örökkön tiéd marad. Legyen béke szívedben és kandallód körül. — És tett egy mozdulatot, mely csillámló nyomot hagyott egy pillanatra a kandalló kövei felett. — Megyek aludni az istállóba — tette még hozzá és kiment.

Az ajtó becsukódott mögötte. Csend ülte meg a házat, csak a tűz sustorgott halkan.

— Gyere a tűz mellé — kérte az asszony. Iriot odalépett és letelepedett.

— Tényleg ő a főmágus? De tényleg?

A férfi csak bólintott.

— A világ főmágusa — morfondírozott Ajándok. — És a tehénistállómban alszik. Fekhetne az ágyamban is…

— Nem fogadná el.

Az asszony tudta, hogy a másiknak igaza van.

— Gyönyörű a neved, Iriot — szólalt meg kis idő múltán. — Sohasem tudtam a férjem igaz nevét. És ő sem az enyémet. Nem mondom ki többé a tiédet. De jó, hogy tudom, mert te is tudod az enyémet.

— Gyönyörű a neved, Emer — válaszolta a férfi. — Szívesen kimondom, amikor csak akarod.

Apja őseinek nagy és gazdag birtokai voltak, Út szintén nagy és gazdag szigetén. Bár a királyság idején semmilyen előjogokra vagy címekre nem tartottak igényt, a Maharion bukását követő sötét évek hosszú során át kemény kézzel kormányozták embereiket, jövedelmük jó részét visszatáplálták a földbe, életben tartottak valamelyes igazságszolgáltatást, és sikerrel szálltak szembe a környék apró zsarnokaival. Miután Kútfő bölcseinek erőfeszítései árán a Szigetvilágba visszatért a rend, egy időre fölvirágzott a család, a birtokaival és a környező falvakkal együtt. Ez a virágzás, a rétek, a hegyi legelők, a tölgyerdő borította hegytetők a birtokot szállóigékkel övezték, amelyek szerint valaki „olyan kövér, mint az iriai tehén”, vagy „szerencsés, akár egy iriai”. A birtok urai és számos lakosa a nevük elé biggyesztették a hely nevét, mondván, hogy ők „iriaiak”. A földművesek és a pásztorok tavaszról-tavaszra, évről-évre, nemzedékről-nemzedékre oly következetesen követték egymást, akár a hegyi tölgyek. A földeket birtokló család mégis sokat változott az idők során, és a szerencse szeszélyei szerint.

Megosztotta a fivérek örökség fölötti vitája. Egyik utód a gőgjével, a másik ostobaságával zilálta szét a gazdaságát. Egyiküknek egy lánya volt, aki férjhez ment egy kalmárhoz, és a városból próbált gazdálkodni. A másiknak két fia, akik szintén hajba kaptak, és tovább darabolták a már megosztott földet. Amikor a Szitakötő néven ismert lány megszületett, Iria birtoka — bár még a Szigetvilág egyik legvonzóbb hegyes-völgyes, erdős-mezős tájéka volt — a bosszú és viszálykodás csataterévé züllött. A szántók elgazosodtak, a pajták teteje berogyott, a fejőállások üresen ásítottak, a pásztorok följebb terelték nyájaikat a dúsabb és biztonságosabb hegyi legelőkre. Az öreg ház, a birtok valamikori központja, már félig romosan düledezett a dombtetőn, a százados tölgyek között.