Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

Tulajdonosa a magát „Iria urának” nevező négy férfi egyike volt. A másik három valójában „Ó-Iria urának” kiáltotta ki magát. Az első ifjúságát és öröksége maradványait bíróságokon, és Út fővárosa, Szökőkút urainak előszobáiban pocsékolta el. Bizonygatta jogát az egész birtokra, úgy, ahogyan az fönnállt száz évvel azelőtt. A kudarctól megkeseredetten tért vissza, és élete hátralévő részét az utolsó szőlőbirtokán termő súlyos vörösbor vedelésével és azzal töltötte, hogy földjei határán bóklászott egy falka neveletlen és koszos kutyával, a zsiványok távol tartása végett.

Még Szökőkútban megnősült. Olyan nőt vett el, akiről Iriában senki nem tudott semmit, mivel valamelyik másik szigetről származott, azt beszélték, valahonnan nyugatról. Nem is járt soha Iriában, mert még a városban elvitte őt a gyermekágyi láz. Amikor a férfi hazaérkezett, hároméves kislányát is magával hozta. Rábízta a házvezetőnőre, és azon nyomban el is feledkezett róla. Csak akkor jutott eszébe néha, amikor alaposan berúgott. Ilyenkor, ha megtalálta gyermekét, odaállította a széke mellé, jobb esetben a térdére ültette, és vég nélkül darálta a fülébe, mi minden rosszat tettek az emberek vele és Iria ellen. Káromkodott, ordítozott, vedelt és a kislányt is itatta, szigorúan intvén őt, hogy becsülje meg az örökségét, és legyen hű Iriához. A lányka a bort megitta, de gyűlölte a káromkodást, a nyavalygást, az álságos könnyeket és a velük járó suta becézéseket. Szitakötő, ha tudott, elszökött mindez elől, lement a kutyákhoz, lovakhoz és marhákhoz, hogy megesküdjön nekik: ő csak anyjához lesz hű, akit senki sem ismert, még ő sem, és senki nem becsült vagy szeretett rajta kívül igazán.

Amikor betöltötte tizenharmadik évét, az öreg vincellér és a házvezetőnő — a valamikori népes cselédség végső maradéka — figyelmeztették a gazdát, hogy itt lenne az idő, a lányka névadó napjának megtartására. Megkérdezték, küldjenek-e a városi varázslóért, vagy megteszi a helybéli javasasszony is? A ház ura erre dühében torkaszakadtából üvöltötte: — Egy tanyasi boszorkány? Egy koszos vajákos adományozza Iria leányának igaz nevét? Vagy valami csúszómászó hókuszpókusz-szolgája azoknak a pofátlan földharácsolóknak, akik kifosztották a nagyapámat? Ha az a görény a földemre teszi a lábát, ráuszítom a kutyákat, hogy tépjék ki a máját! Ezt mondjátok meg neki, ha akarjátok! — És így tovább. Vén Margaréta visszavonult a konyhájába, vén Toboz a venyigéihez, a tizenhárom éves Szitakötő meg kirohant a házból, végig lefelé a domboldalon, a faluba. Apja káromkodásait zúdította a kutyákra, akik a lármától izgatottan, ugatva és üvöltve vetették magukat a nyomába. — Helyedre, sötét lelkű szuka! Takarodj! Mocskos áruló! — Erre a kutyák elhallgattak, és behúzott farokkal sompolyogtak vissza a házba.

A falu vajákos asszonya éppen egy birka hátulján tátongó, elfertőződött sebből szedegette ki a nyüveket, amikor a kislány odaért. A javasasszony mindennapi neve Róza volt, mint annyi nőé Út szigetén és a környező Szigetvilágban. Azok, akiknek titkos neve úgy szívja magába az erőt, mint gyémánt a fényt, legtöbbször szeretik, ha mindennapi nevük közönséges, egyszerű, mint a többi embereké.

Róza gépiesen mormolt valami varázsigét, de közben a keze és kicsi, éles pengéjű kése végezte el a munka javát. A jerke türelemmel viselte az acél vájkálását. Homályos, keskeny, borostyánszínű szemével némán meredt a csöndbe. Csak néha dobbantott egyet kicsi, bal első lábával, valami sóhajféle kíséretében. Szitakötő közelről figyelte Róza munkálkodását. Az asszony kihúzott egy férget, ledobta, ráköpött, és már nyúlt is a másikért. A lányka a jerkéhez simult, az állat meg hozzá, így nyújtottak támaszt egymásnak. Róza kihúzta az utolsó férget, ledobta, ráköpött és odaszólt a lánynak: — Add csak ide azt a vödröt! — Kimosta a sebet sós vízzel. A jerke nagyot sóhajtott, majd kiügetett az udvarról, egyenesen hazafelé. Elege volt már a gyógyításból. — Kistök! — kiáltotta Róza, mire köpcös fiúcska bújt elő a bokor alól, ahol addig szundikált. A jerke után poroszkált, amelynek ő lett volna a pásztora, bár az állat volt az idősebb, nagyobb, jobban táplált, sőt talán még bölcsebb is, mint ő.

— Azt mondták, neked kell megadnod az igaz nevemet — szólalt meg Szitakötő. — Mire apám bedühödött… hát, ez a helyzet.

A vajákos asszony nem szólt semmit. Tudta, hogy a lány igazat mond. Ha egyszer Iria ura kimondta valamire, hogy engedi vagy nem engedi, döntését többé nem változtatta meg. Még büszke is volt a hajthatatlanságára, hiszen szerinte csak a gyönge emberek mondanak valamit, majd vonják vissza a szavukat.

— Miért nem választhatom meg magam az igaz nevemet? — kérdezte Szitakötő, mialatt Róza a kezét és kését lötykölte a sós vízben.

— Azt nem lehet.

— De miért nem? Miért csak egy vajákos vagy egy varázsló teheti meg? Te ilyen ügyekben mit csinálhatsz?

— Nos — mormolta Róza, és kilöttyintette a sós lét háza parányi előudvarának csupasz földjére. A ház, mint minden vajákosé, kissé távolabb állt a falutól. — Háát… — folytatta. Fölkelt és tétován körülnézett, mintha a választ, egy birkát vagy a törülközőjét keresné. — Meg kell tudnod egyet-mást az erőről neked is, érted? — sóhajtotta végül, és fél szemmel Szitakötőre pillantott. Szitakötő egyszer a bal, másszor a jobb szemében vélte látni a titkot, mert a javasasszony mindig csak egyik szemével nézett egyenesen, a másikkal valahová oldalra, másfelé.

— Milyen erőről?

— Az egyetlenről — mormolta Róza és éppoly hirtelen indult be a házba, ahogy a jerke kocogott ki az udvarról. Szitakötő követte őt, de csak a küszöbig. Senki nem lépett be egy vajákos házába hívás nélkül.

— Azt mondtad, bennem van — suttogta a lányka az egy helyiségből álló házikó, nehéz szagú sötétjébe.

— Azt mondtam, hogy van erőd, nagyon is nagy — szólt ki a javasasszony a homályból. — És ezt te is tudod. De hogy mit kell tenned, azt nem tudod, és én sem. Ezt neked kell kiderítened. De olyan erőd nincs, amely megadhatná az igaz nevedet.

— De miért nincs? Mi tartozhat jobban az ember énjéhez az igaz nevénél?

Hosszú csönd következett.

A vajákos asszony szappankő nehezékkel ellátott orsóval, és maréknyi zsíros gyapjúval jött elő a házból. Leült az ajtaja melletti kis padra, és megpörgette az orsót. Megfont egy jó karhosszúságnyi szürkésbarna szálat, mielőtt megszólalt.

— A nevem én magam vagyok. Igaz. De végül is, mi maga a név? Az, ahogy más valaki szólít. Ha senki más nem lenne, csak én, ugyan mi szükségem lenne névre?

— De… — Szitakötő megtorpant a különös érvelés hallatán. Majd kis idő múltán megkérdezte: — Szóval az igaz név valamiféle ajándék?

Róza bólintott.

— Add meg hát nekem az igaz nevemet, Róza! — kérte a kislány.

— Apád megtiltotta.

— Én pedig kérem.

— De itt ő az úr.

— Tarthat szegénységben, tudatlanságban, hitványságban, de névtelenségben nem!

A vajákosnő fölsóhajtott, nehezen és feszülten, akár előbb a jerke.

— Ma este — mondta Szitakötő — a forrásunknál, az Iria-domb alatt. Amiről nem tud, nem bánthatja őt — folytatta félig fojtott, félig dühödt hangon.

— Rendes névadó nap jár neked is, zenével, tánccal, lakomával, mint minden fiatalnak — erősködött a vajákos. — A névadás pillanata hajnaltájra esik… és tényleg muzsika kell, meg vigasság, meg minden. Nem lopakodás éjnek évadján, titokban, mindenki tudta nélkül.