Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

Zsenge gondolt rá, hogy felemeli kezét és egy varázslattal megállítja, de mégsem emelte fel kezét, és a nő jött tovább, egyre közelebb ért. Csak akkor állt meg, amikor már alig néhány karnyújtásnyi távolságra volt, és még mindig kicsit alatta. — Mondd a neved! — kérte a nő, és ő válaszolt: — Teriel.

— Miért jöttél, Teriel?

— Hogy elpusztítsalak.

Kerek arcú nőt látott maga előtt, középkorút, alacsony termettel, de erőt sugárzó alkattal, szürke sávokkal a hajában, és sötét tekintettel fekete szemöldöke alatt. Olyan tekintettel, amely fogva tartotta az ő tekintetét, és igaz szavakat csalt ajkaira.

— Elpusztíts? Elpusztítanád ezt a dombot? A fákat amott? — A nő lenézett egy fás ligetre, amely a domb közelében állt. — Talán Tritán, aki teremtette őket, meg is semmisíthetné őket. Talán a föld egyszer elpusztítja önnön magát. Talán a mi kezünkkel pusztítja el magát, ha vége mindennek. De nem a tiéddel. Hamis király, hamis sárkány, hamis ember! Ne gyere a Kútfő-hegyre, amíg nem ismered a földet, amin állsz. — Ezután egyetlen mozdulatot tett, lemutatott a lába elé. Azután megfordult és lement a domboldal hosszú füvében lépdelve arra, amerről jött.

Mások is álltak a dombon, Zsenge csak akkor látta meg őket. Sokan mások, férfiak és nők és gyermekek, élők, és a holtak szellemei hasonlóképpen; sokan, nagyon sokan. Megrémült tőlük és elrettent, próbált varázslatot szőni, hogy elrejtezzen előlük.

De nem szőtt varázslatot. Mágiája elhagyta. Elment, kifutott testéből-lelkéből és beszivárgott a szörnyű dombtetőbe, az iszonytató talajba, alatta. Végleg elhagyta. Nem volt már mágus, csak egy ember, mint sokan mások, hatalom nélkül.

Tudta, teljességgel tisztában volt vele, de még mindig próbált varázsigéket mondani, és felemelte karjait a megfelelő mozdulatok elvégzéséhez, majd a levegőt csépelte haragjában. Azután elnézett kelet felé, szemét erőltetve próbálta meglátni a gályák evezőinek felvillanó csapásait, a vitorlákat a hajókon, melyek biztosan jönnek és megtorolják veszteségét, megmentik őt.

Ám csak ködöt látott a tengeren, mindenhol az öbölszájon túl. Ahogy figyelte, a köd a szeme láttára sötétedett és sűrűsödött, mászott tova a lassú hullámokon.

Ahogy a föld a nap felé fordítja orcája valamelyik felét, úgy kél nappal és éjszaka, ámde méhében nincs ily váltakozás. Medra az örök éjszaka mélyén járt. Erősen sántított, és nem bírta folytonosan megtartani a lidércfényt. Amikor az elhalt, mindig meg kellett állnia, le kellett ülnie és aludnia kellett. Az alvás sohasem volt egyenlő a halállal, ahogy ő gondolta és érezte. Felébredt, mindig dideregve, mindig kínok közt, mindig szomjasan, és amikor sikerült pislákoló fényt teremtenie, talpra állt és ment tovább. Aniebet sohasem látta, de tudta, hogy ott jár előtte. Őt követte. Időnként nagy barlangtermek jöttek, máskor tócsányi mozdulatlan állóvizek. Nem szívesen törte meg felszínük nyugalmát, de innia kellett. Úgy vélte, már régóta csak egyre lejjebb és egyre mélyebbre hatol, mígnem elérte a leghosszabb víztócsát, és azután az út felfelé vezetett. Ettől kezdve néha Anieb követte őt. Egyszer-egyszer Medra a nevén szólította, de a nő nem válaszolt. A másik nevet a férfi nem volt képes kimondani, de sokszor gondolt a fákra, a fák gyökereire. A fák gyökereinek birodalmában járt. Meddig terjed az erdő? Ameddig az erdők húzódnak. Ameddig az életek, és olyan mélyre nyúlnak, mint a fák gyökerei. Ameddig a levelek árnyékai elérnek. A barlangban nem voltak árnyékok, csupán sötétség, és ő csak ment tovább, és ment tovább, mígnem meglátta Aniebet maga előtt. Látta szeme villanását, göndörödő haja felhőjét. A nő visszanézett rá egy pillanatig, azután oldalt fordult és könnyedén lefutott egy hosszú, meredek lejtőn, le a sötétségbe.

Ahol Medra megállt, már nem volt teljesen sötét. Arcát gyenge fuvallat simogatta. Messze előtte, haloványan, apró fény derengett, de nem lidércfény volt. Elindult arrafelé. Régóta csúszott-mászott már a barlangokban, jobb lábát csak húzta, mert csípője nem bírta el a súlyát. Csak ment és ment. Megérezte az esti szél illatát, és meglátta az alkonyi eget egy fa levelein és ágain túl. Ívekbe görbült tölgyfagyökér alkotott barlangszájat a felszínen, nem nagyobbat, mint amin egy ember vagy egy nagyobbfajta borz átmászhatott. Átmászott. Ott hevert a fa gyökerei között, nézte, ahogy a fény elhalványodik, és egy-két csillag megjelenik a levelek között.

Ott talált rá Vizsla, mérföldekre a völgytől, nyugatra Szamoritól, a nagy Fahorn-erdő szélén.

— Megvagy hát — szólt az öreg lenézve a sáros, ernyedt testre. Azután hozzá tette: — Bár kissé későn. — Hangjában sajnálkozás csendült. Előregörnyedt, hogy megnézze, bírja-e vinni vagy vonszolni valamiképpen, és gyengén megérezte az élet melegét. — Szívós vagy — mormolta. — Akkor hát ébredj fel! Gyerünk, Vidra, ébredj!

Felismerte Vizslát, bár felülni és megszólalni nem tudott. Azt öreg levette köpönyegét és a fiú vállára terítette, végül megitatta őt a flaskájából. Azután lekuporodott Vidra mögött, hátát nekivetette a tölgy roppant törzsének, és egy ideig csak az erdőt bámulta. Kora délelőtt lehetett, meleg, a nyári napfény a zöld ezernyi árnyalatában szűrődött át a leveleken. Egy mókus perlekedett valahol a tölgy ágain, és egy szajkó válaszolt. Vizsla megvakargatta a nyakát és felsóhajtott.

— A mágus rossz nyomon jár, mint mindig — szólalt meg végül. — Szerinte már elindultál Kútfő-szigetre, és ott akar elkapni. Nem szóltam neki.

A férfira nézett, akit csak Vidraként ismert.

— Lementél oda, abba a lyukba, a vén mágushoz, ugye? Megtaláltad?

Medra bólintott.

— Hmn. — Vizsla megengedett magának egy rövid, morgó nevetést. — Megtalálod, amit keresel, ugye? Akárcsak én. — Látta, hogy társa mennyire kimerült, és így folytatta: — Elviszlek innen. Hívok egy kocsist onnan lentről, a faluból, csak hadd szuszogjam ki magam. Na ide figyelj! Ne izgasd magad. Egyáltalán nem vadásztam rád ezekben az években, pedig Zsenge nagyon akarta a fejed. Ahogy annak idején Gelluk. Sajnálom, hogy a kezére adtalak. Gondolkodtam a dologról. Arról, amit akkor mondtam, hogy a fortélyos alakok összetartanak. És arról, hogy kinek dolgozunk. Nem láttam, hogy mennyi lehetőségem volt. És mivel rossz dolgot tettem veled, úgy gondoltam, hogy ha legközelebb találkozunk, akkor törlesztek valami szívességfélével, ha tudok. Mint egyik fürkész a másiknak, érted?

Vidra nehezen kapott levegőt. Vizsla a kezére tette kezét egy pillanatra, és ezt mondta: — Ne aggódj! — Azután felállt. — Pihenj jól! — kívánta őszintén.

Talált egy kocsist, aki elvitte őket Véghágóba. Vidra anyja és nővére beköltöztek a rokonokhoz, amíg újra felépítik leégett házukat. A fiút hitetlenkedő örömmel fogadták. Nem ismervén Vizsla kapcsolatát a hadúrral és mágusaival, úgy kezelték az öreget, mint maguk közül valót, a jó embert, aki az erdő szélén rátalált a félholt Vidrára, és hazahozta őt. Bölcs ember, mondogatta Vidra anyja, biztosan valami bölcs ember lehet. Elhalmozták, amivel csak tudták.

Vidra lassan gyógyult, lassan épült fel. A csontkovács megtett minden tőle telhetőt a sérült karral és csípővel, a bölcs asszony kenőcsöt kevert a sérülésekre, melyeket a csorba sziklák okoztak kezén, fején és térdein. Anyja pedig elhalmozta minden finomsággal, amit a kertekben és a bogyósokban talált, de ugyanolyan gyengén és nyomorékan hevert, ahogyan Vizsla odavitte. Elment a szíve, így mondta Véghágó bölcs asszonya. Valahová máshová, ahol félelem vagy bánat vagy szégyen emészti.