Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

— Van egy szomszédom — kezdte a fekete copfos nő —, akinek lehet valamennyi papírja, ha tényleg azt keresik.

— Áll rajta írás? — kérdezte Varjú, aki végig a kút káváján ült, unott tekintettel. — Vagy jelek?

A nő tetőtől talpig végigmérte. — Jelek vannak rajta, uram — válaszolta hűvösen. Azután visszafordult Csérhez, és melegebb hangon folytatta: — Ha velem jönnek; erre lakik. Bár csak egy szegény lány, azt megmondhatom — magának legalábbis —, hogy ő is ki tudja nyitni az öklét. De ez nem mindenkiről mondható el errefelé.

— Háromról mégis — szólt Varjú és hanyagul mutatta a jelet —, úgyhogy spóroljon az ecettel, jóasszony!

— Magának kéne spórolnia vele! Szegény népek vagyunk mi, ezen a fertályon.

— És műveletlenek — vágott vissza amaz.

A nő tekintete villogott, de vezette őket tovább.

Az egyik sikátor végében megálltak egy háznál. Valaha kellemes lak lehetett, kőből rakott két emelettel, de most félig üresen állt, elcsúfulva; az ablakkeretek többsége és a fal néhány köve is kihullott már. Átmentek egy udvaron, a sarkában kút állt. A nő bekopogott egy oldalajtón, és fiatal lány nyitotta ki.

— Boszorkánylak — jegyezte meg Varjú, megérezve a gyógyfüvek és illatos füstölők szagát. Hátrább lépett.

— Gyógyítók — vágta rá vezetőjük, és a lányhoz fordult: — Megint beteg, Bogárka?

A lány bólintott, Csérre nézett, azután Varjúra. Tizenhárom vagy tizennégy esztendős lehetett, erős testalkatú, sovány és komor, de a tekintete nyugodt.

— Ők a Kéz férfiai, Bogárka, egyikük alacsony és kedves, a másik magas és büszke, és azt mondják, papírokat keresnek. Tudom, hogy nektek volt valami ilyesmitek. Semmi sincs a zsákjukban, amire szükségetek lenne, de lehet, hogy elefántcsonttal is tudnak fizetni azért, amit akarnak. Jól mondom? — Tekintete ismét felvillant, ahogy Csérhez fordult. A férfi bólintott.

— Nagyon beteg, Gyékény — mondta a lány a fekete copfos nőnek. Megint Csérre nézett. — Nem tudsz gyógyítani? — Hangjában vád csendült.

— Nem.

— Ő az — mutatott Gyékény a lányra. — Ahogy az anyja és a nagyanyja is közénk tartozott. Engedj be, Bogár, legalább engem, hadd beszéljek vele. — A lány hátralépett egy kicsit, és Gyékény így fordult Medrához: — Az anyja tüdővésztől haldoklik. Egyik gyógyítónk sem tudta kikúrálni. Ő maga bármikor meggyógyította a görvélykórt, és a fájdalmat is elvette az érintésével. Csodálatos keze volt, és Bogár is ígéretesnek tűnik.

A lány intett, hogy kerüljenek beljebb. Varjú inkább kint várakozott. A magas és hosszú szoba még őrizte a jobb idők nyomait, de többnyire már réginek és szegényesnek látszott. Gyógyító kellékek és száradó füvek hevertek mindenfelé, bár rejlett valami rend az elhelyezkedésükben. A formás kőkandallóban félmaroknyi gyógyfű füstölgött, mellette keretes ágy állott. A rajta fekvő nő olyannyira rossz állapotban volt, hogy a helyiség félhomályában csupán csontnak és árnyéknak tűnt. Amikor Csér belépett, a nő megpróbált felülni és beszélni. Lánya felpolcolta hátát és fejét a párnákkal. Csér közelebb húzódott, meghallotta a beteg szavait. — Mágus. — Ezt mondta. — Nem véletlen.

Hatalommal bíró nő, tudta, kit lát maga előtt. Talán ő hívta ide?

— Fürkész vagyok — válaszolta Csér. — És kereső.

— Tudnád tanítani?

— Elvihetem azokhoz, akik tudják.

— Vidd.

— Elviszem.

Elernyedt párnáin, és lehunyta szemét.

Bármilyen hatalmas volt az asszony akaratereje, a beszéd kimerítette, megrázkódott. Csér felállt, és mély lélegzetet vett. Körbenézett, tekintete megállapodott a lányon. Ő nem viszonozta a pillantást, csak nézte anyját közönybe forduló, sötét bánattal. Miután a beteg biztosan elaludt, a lány csak akkor mozdult, segített Gyékénynek, aki mint barát és szomszéd, gyakran tette itt hasznossá magát. Épp a véráztatta szöveteket szedte össze, amelyek szerteszét hevertek az ágy körül.

— Megint vérzett, és nem bírtam elállítani — szólalt meg Bogár. Könnyek szöktek a szemébe, és lecsorogtak az állán. Arckifejezése alig változott.

— Ó, gyermekem — mondta Gyékény és megölelte —, ó báránykám! — Bár ő is ölelt, Bogár tartása merev maradt.

— Odamegy — sírta —, a falhoz, és én nem mehetek vele. Egyedül kell odamennie, mert nem mehetek vele. Te nem tudsz odamenni? — kiszakította magát az asszony öleléséből, és Csérre bámult. — Te oda tudsz menni!

— Nem — válaszolta a férfi. — Nem ismerem az utat.

Mikor Bogár beszélt róla az imént, abban a pillanatban Csér is látta, amit a lány: a hosszú domboldalt, ahogy lefut a sötétségbe, és rajta — az alkonyati félhomály szélén — egy alacsony kőfal. A kőfal mellett egy alak sétált, igen sovány, szinte anyagtalan, csont és árnyék nőalak. De nem az ágyban haldokló nő árnyát látta. Hanem Aniebet.

Azután a látomás eltűnt, és a férfi a boszorkánylány szemébe nézett. A vádló tekintet lassan megenyhült. Bogár a kezébe temette arcát.

— Hagynunk kell elmenni — mondta Csér halkan.

Erre a lány: — Tudom.

Gyékény egyikükről a másikra kapta éber, fényes tekintetét. — Nemcsak aranyos ember — szólalt meg —, de fortélyos alak is. Hát, nem maga az első.

A férfi kérdőn nézett rá.

— Ezt a helyet Até Házának nevezik — mondta a nő.

— Itt lakott — folytatta Bogár, és a büszkeség egy pillanatra áttört tehetetlen fájdalmán. — Até, a Mágus. Régen. Mielőtt nyugatnak indult. Minden anyám bölcs asszony volt. És ő velük élt itt.

— Adj egy lavórt — szólt Gyékény. — Be kell áztatnom ezeket.

— Hozok vizet — ajánlkozott Csér. Fogta a lavórt és kiment az udvarra, a kúthoz.

Akárcsak korábban, Varjú ismét letelepedett a kávára, unatkozva és nyugtalanul. — Vízhordófiú lettél a boszorkányoknál?

— Igen — válaszolta Csér. — És az is maradok, amíg meg nem hal. Azután elviszem a lányát Kútfőre. És ha bele akarsz nézni a Nevek Könyvébe, hát velünk jöhetsz.

Így hát Kútfő a tengeren túlról szerezte első tanítványát, az első könyvtárosával együtt. A Nevek Könyve , melyet most a Magányos Toronyban tartanak, alapjává és útmutatójává vált a névadás tudományának, amire a kútfői mágia épül. A lányt, Bogárkát, akiről azt beszélték, hogy tanítói tanítójává lett, a gyógyító művészet és gyógyfűtudomány úrnőjévé nevelték, s Kútfőn nagy tiszteletet szerzett e mesterségnek.

Varjú, aki képtelen volt akár csak egy hónapra elszakadni a Nevek Könyvétől, elküldetett gyűjteményéért Szirmosra, és áttelepült Alkányba. Megengedte az iskola népének, hogy tanulmányozza könyveit, de csak ha tiszteletet mutattak az írott szó iránt, és persze őiránta is.

Az eljövendő esztendők mintázata, így mutatkozott meg Csér számára. Késő tavasszal kihajózott a Reményteljes fedélzetén, s embereket keresett és talált a kútfői mágiaiskola számára — főként gyermekeket és fiatalokat, akik a mágia ajándékával születtek, és néhanapján felnőtt nőket és férfiakat is. A gyermekek többsége szegénységben élt, és bár Csér egyiküket sem hozta el akaratuk ellenére, a szülők és a földesurak ritkán tudták meg az igazságot: halásznak adta ki magát és inast keresett, vagy egy-egy lányt, hogy kitaníthassa a hálók mesterségére, avagy esetenként rabszolgákat vásárolt egy másik sziget urának. Ha melléadtak egy gyermeket, mert jobb életet kínált, avagy azért adták el, mert nélkülöztek, akkor mindig igazi elefántcsont érmékkel fizetett. Viszont, ha rabszolgát vett, akkor arannyal fizetett, és másnap már távozott is, mire az aranyérmék visszaváltoztak tehéntrágyává.