Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

— De Kútfőn kívül — ellenkezett Medra — népek éheznek és nyomorognak és halnak meg. Tegyék ezt ezer esztendeig, minden remény nélkül?

Egyik nőről a másikra nézett: egyikük oly szelíd és rendíthetetlen, míg a másik — a maga komolyságában — heves és kedves, mint a feléledő tűz első lángnyelve.

— Enyhelyen — kezdte —, Kútfőtől távol, egy faluban az Onn-hegy lejtőjén, olyan emberek között, akik mit sem tudnak a világról, még ott élnek a Kéz asszonyai. Az a háló még ennyi esztendő elteltével sem szakadt el. Hogyan szőtték?

— Fortélyosan — válaszolta Parázs.

— És szélesre kiterítették! — Ismét egyik nőről a másikra nézett. — Enyhely városában nem tanítottak ki jól — folytatta. — A tanítóim azt mondták, ne használjam a mágiát rossz célokra, de félelemben éltek, és nem volt erejük szembeszegülni uraikkal. Nekem adományozták minden tudásukat, de az nem volt sok. Csupán a szerencsének köszönhető, hogy nem tévedtem rossz útra. És az erőnek, melyet Anieb ajándékozott nekem. Nélküle még mindig Gelluk szolgája lennék. És még ő is tanulatlan volt, rabszolga. Ha a varázslósággal rosszra tanítanak a legjobbak, és gonosz célokra törnek a hatalmasok, akkor hogyan növekedhetne itt az erőnk? Mivel táplálkozik majd az ifjú sárkány?

— Középen vagyunk — válaszolt most Fátyol. — Itt kell maradnunk. És várnunk.

— Adnunk kell, amit csak adhatunk — ellenkezett újra Medra. — Ha rajtunk kívül mindenki rabszolga, akkor mit ér a szabadságunk?

— Az igaz művészet győzedelmeskedik a hamis felett. A mintázat kitart majd.

Parázs rosszalló tekintettel adott hangsúlyt szavainak. A piszkavasért nyúlt és összébb húzta névadóját a tűzhely mélyén, majd egy apró ütéssel ismét lángra lobbantotta. — Ezt biztosan tudom. De az életünk rövid, és a mintázat igen hosszú. Bárcsak Kútfő olyan lenne, amilyen régen volt — bár többen ismernék itt az igaz művészetet, tanítanák és tanulnák, nemcsak őriznék…

— Ha Kútfő olyan lenne, amilyen régen volt, akkor erősnek ismernék, és akik félnének tőlünk, azok ugyanúgy eljöhetnének, hogy lecsapjanak ránk és elgyengítsenek — jegyezte meg Fátyol.

— A megoldás a titoktartásban rejlik — szólt Medra. — De a baj gyökere is ott bújik mellette.

— A mi bajunkat a férfiak okozták — vágott vissza Fátyol —, ha megbocsátasz, kedves öcsém! A férfiak többet jelentenek a férfiak uralta országok szemében, mint a nők és a gyerekek együtt. Van itt ötven boszorkányunk, és fel sem figyelnek rájuk. De ha megtudnák, hogy van öt hatalommal bíró férfink, azonnal ránk törnének.

— Ezért van az, hogy bár vannak köztünk férfiak, mégis a Kéz asszonyai voltunk — tette hozzá Parázs.

— Még mindig azok vagytok — mondta a férfi. — És Anieb is közétek tartozott. Ő és ti és mi mindannyian, ugyanabban a börtönben senyvedünk.

— Mit tehetnénk? — kérdezte Fátyol.

— Kiműveljük erőnket! — válaszolta Medra azonnal.

— Egy iskola — tűnődött hangosan Parázs —, ahová a bölcsek eljöhetnek és egymástól tanulhatnak, és megismerhetik a mintázatot… A Liget megvédelmezne.

— A háborúzó urak nem foglalkoznak tudósokkal és iskolamesterekkel — kontrázott Medra.

— Azt hiszem, tőlük is félnek — vetette közbe Fátyol.

Így beszélgettek a hosszú télidőben, és másokkal is beszéltek. Beszélgetésük során a puszta látomás lassan célkitűzéssé változott, a vágyakozásból terv született. Fátyol mindig óvatos maradt, éberen figyelt a veszélyre. Dűne, a fehér hajú férfi annyira buzgott a tettvágytól, hogy — Parázs szerint — legszívesebben varázslóságra tanította volna Alkány minden gyermekét. Egyszer Parázs kitalálta, hogy Kútfő szabadságának lehetősége mások felszabadításában rejlik, és egyfolytában a Kéz asszonyainak újbóli megerősítését tervezte. De legbelül, a Liget fái közt eltöltött magányos napoknak köszönhetően, mindig a tiszta formákat kutatta, és feltette a kérdést: — Hogyan taníthatnánk művészetünket, ha nem is ismerjük azt?

És beszéltek erről is mind, a sziget bölcs asszonyai: milyen a mágia igaz művészete, és hol fordul hazuggá; hogyan lehet megtartani vagy elveszíteni a dolgok egyensúlyát; mely mesterségek szükségesek, melyek hasznosak és melyek veszélyesek; miért van az egyik embernek csak egy ajándéka, s megtanulhat-e olyan művészetet, melyhez a természet nem adományozott tehetséget? E viták során dolgozták ki a megnevezéseket, melyeket ma is használnak a mesterségekre: a fürkészés, az időjárásvetés, az elvarázsolás, a gyógyítás, az idézés, a formázás, a névtudás és a szemfényvesztés mellett ott volt még az énekek ismerete is, a dalnokság. Ezek Kútfő mestereinek művészetei még ma is, ámbár a Dalnok birtokolja a Fürkész helyét is, mióta a fürkészést csupán hasznos mesterségnek tartják, amely nem méltó egy mágushoz.

És ezekkel a vitákkal született meg a kútfői mágusiskola.

Vannak persze, akik úgy vélik, ez közel sem az iskola születésének igaz története. Szerintük Kútfőt egy nő, a Sötétség Asszonya uralta, ki szövetséget kötött a föld Ősi Erőivel. Állítólag egy barlangban élt a Kútfő-hegy alatt, és sohasem jött ki a napfényre, hanem hatalmas varázslatokból egyre csak szőtte és szőtte hálóját a földek és vizek fölé. Így kényszerítette rá gonosz akaratát a férfiakra, míg végül az első Főmágus megérkezett a szigetre, belépett a barlangba, és a Sötétség Asszonyát legyőzve, átvette helyét.

Mi sem igaz e történetből, kivéve egyetlen dolgot: Kútfő első mesterei valóban feltártak egy nagy barlangot. Ám — mert bár Kútfő gyökere egyenlő minden sziget gyökerével — ez a barlang mégsem Kútfőn nyílt meg.

És igaz, hogy Medra és Elehal idejében Kútfő népe, a férfiak és nők valóban nem tartottak a föld Ősi Erőitől, hanem tisztelték azokat, látomásokat és hatalmat kértek tőlük. Ez is megváltozott az évek során.

A következő esztendőben későn érkezett a tavasz, hidegen és viharosan. Medra nekiállt a hajóépítésnek. Mire a barack kivirágzott, készített egy karcsú, de erős, egyvitorlás tengerjárót, enyhelyi formára ácsolva. Reményteljes nek nevezte el. Nem sokkal ezután kihajózott az Alkány-öbölből, senkit sem vitt magával. — Nyár végéig ne várj! — mondta Parázsnak.

— A Ligetben leszek — válaszolta a nő. — És a szívem veled marad, bármerre járj, én fekete vidrám, fehér csérem, szerelmem, Medra!

— És az enyém veled marad, tüzem parazsa, virágzó barackfám, szerelmem, Elehal!

Fürkésző utazásai közül az első alkalmával Medra, vagy Csér, ahogyan nevezte magát, felhajózott északra a Legbenső-tengeren, Szirmos felé, ahol már járt néhány esztendővel korábban. Laktak ott a Kéz népéből néhányan, akikben megbízott. Az egyikük, egy Varjú nevű férfi a világtól visszavonult, vagyonos ember volt, aki nem rendelkezett a mágia ajándékával, de szenvedélyesen vonzódott az írott szóhoz, gyűjtötte a tudás és a történelem könyveit. Varjú volt az, ahogy Medra fogalmazott, aki annak idején belenyomta az orrát egy könyvbe és nem engedte el, amíg nem tanult meg olvasni. — Minden műveletlen mágus csak átok Óceánföldnek! — kiáltott fel. — Bűn tanulatlanul birtokolni a hatalmat! — Varjú különös alak volt, akaratos, öntelt, makacs, s ha szenvedélye védelméről volt szó, akkor igen bátor. Még évekkel korábban szembeszegült Eleresztett hatalmával is. Álcázva az enyhelyi Nagy Kapu városába utazott, majd négy könyvvel tért vissza, melyeket a régi uralkodói könyvtárból szerzett. Mostanság kerített — és erre igencsak büszke volt — egy eredetileg Út-szigetről származó misztikus értekezést a higanyról. — Közvetlenül Eleresztett orra elől hoztam el — mesélte Csérnek. — Gyere, vess rá egy pillantást! Egy híres varázslóé volt.