Ursula Le Guin - Óceánföld meséi

Vidra talán épp vadászai elől menekülve érkezett Pendorra, amely sziget nyugatra fekszik a Legbenső-tengertől; de akár a Kéz eszk-szigeti asszonyai között ismeretes valamely szóbeszéd is odaküldhette. Pendor gazdag sziget volt akkoriban, mielőtt a sárkány Jővüd kifosztotta. Addig bármerre járt, Vidra az enyhelyi, vagy még rosszabb állapotokkal találkozott: hadakozással, fosztogatással, kalózkodással, gyommal telt veteményesekkel és tolvajokkal zsúfolt városokkal. Először még az is megfordulhatott a fejében, hogy meglelte Mórred szigetét, mert a város oly szépséges és békés volt, népe oly jól élt.

Találkozott ott egy mágussal, egy vénemberrel, kit Nemesgyíknak szólítottak, s kinek igaz neve elveszett. Amikor Nemesgyík meghallotta Mórred szigetének meséjét, elmosolyodott, de tekintete szomorúságot tükrözött, mikor ezt mondta: — Nem itt van. Nem ez az. Pendor urai jó emberek, emlékeznek még a királyokra. Nem keresik a háborút vagy a zsákmányt. De fiaikat nyugatra küldik, hogy sárkányokra vadásszanak. Puszta kedvtelésből. Mintha a Nyugati Peremvidék sárkányai valamiféle kacsák vagy libák lennének! Semmi jó nem származhat ebből.

Nemesgyík örömmel fogadta tanítványául Medrát. — A művészetem egy olyan mágustól tanultam, aki ingyen adta nekem minden tudását, de előtted még nem találkoztam senkivel, akinek magam továbbadhattam volna. — Így mondta. — A fiatalok eljöttek hozzám és azt kérdezték: „Mi jó van ebben? Találsz vele aranyat?” És: „Meg tudod tanítani, hogyan változtathatom a követ gyémánttá? Tudsz adni egy kardot, ami megöli a sárkányokat? Mire jó a dolgok egyensúlyáról beszélni? Abban nincs semmi haszon” ilyeneket beszéltek. „Nincs haszna!” — S az öreg még hosszan elmélkedett a fiatalok ostobaságán és a modern idők gonoszságán.

Amikor eljött tudása átadásának ideje, akkor fáradhatatlan, nagylelkű és pontos volt a tanításban. Furcsa képességek és oktalan cselekedetek helyett Medra először látta a mágiát művészetnek és mesterségnek, amely csak hosszas tanulás után ismerhető meg igazán, és csak hosszas gyakorlással használható helyesen, bár különösségét így sem veszíti el. Nemesgyík varázsmestersége és mágiája nem volt nagyobb, mint tanítványáé, de mégis nagyobb volt, mert a tudás összetettségének és összefüggéseinek képe, tisztán élt elméjében. Ez tette igazi mágussá.

Őt hallgatva Medra visszaemlékezett arra az éjjelre, amikor Aniebbel gyalogoltak a sötétségben és esőben, s a lidércfény halovány csillámlása mindig csak a következő lépés helyét világította meg. Majd meglátták a hajnal vörös fényét a hegygerincen.

— Minden ige összefüggésben áll minden más igével — magyarázta Nemesgyík. — Egyetlen levél rezdülései megreszkettetik a fa minden levelét, s a fa mozdulatai megreszkettetnek minden fát Óceánföld minden szigetén! Mindenek mélyén pedig mintázat mutatja az összefüggéseket. Ezt a mintázatot, ezt a formát kell keresned, és ebben kell vizsgálódnod. Semmi sem járhat a maga útján, kívül e mintázaton. És csak e formában rejlik igaz szabadság.

Medra három esztendeig maradt Nemesgyík mellett, s a vén mágus halálakor Pendor ura megkérte az ifjút, hogy vegye át az öreg helyét. A sárkányvadászatok elleni minden lármája és szidalma ellenére Nemesgyík köztiszteletben álló személyként élt a szigeten, s utódja örökölte e tiszteletet, és a vele járó rangokat. Talán megkísértette Medrát a gondolat, hogy olyan közel került Mórred szigetéhez, amennyire csak lehet, mindenesetre Pendoron maradt még egy ideig. Kihajózott az ifjú herceggel a Toringátok felé, majd azon is túl, a Nyugati Peremvidékre tartottak, sárkányokat kerestek. Medra sóvárgott, hogy láthasson egy sárkányt, de a rosszkor lecsapó viharok, az akkoriban járó gonosz időjárás, három alkalommal egészen Ingátig visszavetette hajójukat. Medra nem volt hajlandó újra nekiveselkedni azoknak a szeleknek. Nem keveset tanult a szélvetés mesterségéről, mióta az Enyhely-öbölben hagyta gyermekkora kis vitorlását, mégis visszautasította a kaland folytatását.

Nem sokkal később elhagyta Pendor-szigetet, újra délnek indult, és talán Smarágra vetődhetett. Egyik álcáját a másik után véve fel, végül elérkezett a kilencvenszigeti Geap partjaihoz.

Ott, ahogy manapság is teszik, akkoriban bálnára vadásztak. Az effajta mesterséget Medra nem kívánta megismerni. Bűzlöttek a hajók és hasonlóképp bűzlöttek a városok is. Undorodott tőle, hogy rabszolgahajó fedélzetére szálljon, de Geaptól az egyetlen keletnek induló hajó ilyen volt: bálnaolajat szállított O-kapuba. A Zárt-tengerről, amely O-szigettől délkeletre húzódott, a fiú hallott már szóbeszédeket: ott gazdag szigetek találhatók, de alig ismertek, mert nincs dolguk a Legbenső-tenger kereskedőivel. Amit Medra keresett, úgy hitte, arrafelé lehet. Így hát, mint időjárásvető szállt fel egy gályára, amelyen negyven rabszolga húzta az evezőket.

Aznap az időjárás igen kedvezett a hajósoknak: hátszél, kék ég kedves kis fehér felhőkkel, a késő tavasz melengető napsütésével. Már meglehetősen eltávolodtak Geaptól. Késő délután Medra hallotta, amint a kapitány így szól a kormányoshoz: — Egész éjjel tarts délnek, akkor Kútfő nem figyel fel ránk.

Még sohasem hallott erről a szigetről, rákérdezett hát: — Mi van ott?

— Halál és pusztulás — válaszolt a kapitány, egy alacsony férfi kicsi, szomorú, értelmes szemekkel.

— Háború?

— Évekkel ezelőtt. Járvány volt, fekete varázslóság. A víz is átkozott körülötte.

— Férgek — szólt közbe a kormányos, a kapitány bátyja. — Fogj egy halat bárhol Kútfő közelében és tele lesz férgekkel, mint valami döglött kutya egy trágyadomb tetején.

— Élnek még ott emberek? — kérdezte Medra, és a kapitány válaszolt: — Boszorkányok. — Erre bátyja megjegyezte: — Féregzabálók.

Számos ilyen földdarab hevert a Szigetvilágban szerteszét; a viszálykodó mágusok mételyei és átkai által elzárt és lecsupaszított terület, melyet gonosz helynek tartottak, és nem szívesen mentek a közelébe. Medra nem is törődött vele többet, mígnem eljött az este.

Kint aludt a fedélzeten a csillagfényben és egyszerű, de élénk álmot látott: felhők száguldottak át a fényes égen, és a tenger felett látta egy magas, zöld domb napsütötte ívét. Felriadt. A látomás még mindig tisztán lebegett a szeme előtt, és elméjébe idézte, hogy hasonlót látott már tíz esztendővel korábban, egy varázslatokkal lezárt barakk mélyén, Szamori bányái mellett.

Felült. A sötét tenger olyan nyugodt volt, hogy tükörképeikkel a csillagok itt is, ott is fényes lyukakat ütöttek a simán domboruló hullámhátakba. Az evezős gályák ritkán távolodnak el az útba eső szigetektől és ritkán húzzák őket egész éjjel, inkább megpihennek minden öbölben. Ám ezen a részen nem sok kikötőhely akadt, és mivel az időjárás oly enyhe volt, felállították az árbocot, és felhúztak rá egy nagy, négyzetes vitorlát. A hajó lassan úszott előre, az evezős rabszolgák mind a padokon aludtak, a szabad legénység hasonlóképpen elvonult pihenni, kivéve a kormányost és az őrszemet, bár ez utóbbi is elszenderedett. A víz suttogott a hajó oldalánál, a gerendák meg-megreccsentek, megcsörrent egy rabszolgalánc, majd újra megcsörrent.

Nem lesz szükségük időjárásvetőre egy ilyen csendes éjszakán, mint ez, és még ki sem fizettek — mondta Medra magában. Álmából úgy ébredt, hogy fejében Kútfő-sziget neve keringett. Miért nem hallott még erről a szigetről, vagy miért nem látta a térképen? Valóban elátkozott vagy elhagyatott lehet, ahogyan mondták, de miért nem rajzolják rá a térképekre?